Harangszó, 1943
1943-04-11 / 15. szám
m. HARANGSZÓ 1943. április H. agyamban, amikor a magyar tenger partján azt a hét bombatölcsért szemléltem, amiket a kommunista orosz gépek hullattak le a békés, termő, búzát, kenyeret adó magyar földbe. A környezet belecsudálkozott az emberiség szörnyű gonoszságába. A magyar föld hét fájó sebét ártatlanul kapta itt a tóparton. Nem bántotta azokat, akik éjszakai pihenésében rátörtek, mint a tolvaj a békésen szendergő polgárra. Nem kívánta a háborút, mert neki érdeke a béke. Békében tudja csak elvégezni szolgálatát: az emberiség táplálását és kenyérhez jutását. És az ellenség megzavarta békét termő munkájában. Egyik helyen kiirtotta a földbe vetett magot, a másik helyen a kinőtt termést kaszálta le. A bombakráterek mellett azonban annál dúsabban élt a termés, gabona és vetemény, mintha csak elhalt, háborús áldozatul esett társaik termését is pótolni akarná. Az ellenség bombái célt tévesztettek. Azt érték, ami legártatlanabb a háborúban. És ami természeténél fogva legkönnyebben heveri ki a háború borzalmait és csapásait. Mert a földben van szolidaritás, összefogás, közösségi érzés. Ami kárt és veszteséget okoT&vasas! áradat. Történeti regény a magyar reformáció korából. írta: Móhr Gedeon. (Folytatás.) Dévay Biró Mátyás ebben a pillanatban lépett ki a kapitányház kapuján. Pekry Lajos szorosan kísérte. A prédikátor könnyű mozdulatokkal hágott fel a szekérre. Állva maradt. A tömeg zajlása azonnal más irányt vett. — Urunk! — hullámzott benne a kérés. — Ne hagyj itt bennünket! Maradj velünk továbbra is! Dévay megvárta, míg elül a zaj. — Mennem kell! — csendült meg éles, átható hangja. — Ti vagytok tanúim. A munkát itt elvégeztem. Ha ismernétek szerte hazánk sóvárgását, ti magatok küldenétek. Éhes és szomjas lelkek várják a Krisztus tiszta igéjét. Ti tudjátok, atyámfiai, más rendelkezik velem. Engedelmeskednem kell! Nem az erőszak ragad el magával. Ne is legyetek rossz szívvel irántuk. Eszközök csak ők: nem a császár, az Isten kezében. Én Isten hívását követem. S ha most ők nem is jöttek volna, egymagám indulnék. Ezékiel szemével parancsolta magához Konrádot. Nagy egyetértéssel hajoltak alá a tömegben. Előhalászták a huszárt és visszazökkentették nyergébe. Dingó a csákót nyomta a fejébe. — Köszönd prédikátor urunknakl zott a bombák okozta tölcsér, azt bőven pótolta a mellettük százszorosán termő édes magyar föld. Azt üzenjük az ellenségnek, célt téveszt, ha azt hiszi, hogy eléri célját a magyar föld esztelen bombázásával. Mert a magyar föld sértetlenül maradt része bőven pótolja a háború által terméketlenné vált földek hiányát és kiesését a termésből. Tompa Zoltán. /I magyarstítg leltei egysége. Győry Elemér dunántúli református püspök beiktatásakor adott püspöki programmjában a magyar keresztyénség legidőszerűbb kérdéséről, a magyarság lelki egységéről az alábbi megszívlelésre méltó szavakat mondta: A magyarság lelki egységét, a különböző keresztyén felekezetek testvéri összefogását hőn óhajtom és minden tehetségemmel munkálom. A felekezeti harctól nem félek, de féltem tőle ezt a Kelet és Nyugat ütközőpontján testvérteleniil álló szegény nemzetet. Féltem a felekezeti harctól a magyar jövőt, mert szembeállítja a testvért a testvérrel, eltereli a figyelmet a nemzet nagy súgta Ezékiel a fülébe a gyors művelet közben. Dévay Biró Mátyás pedig áldásra tárta szét karját. Merész sasorra élesen metszett bele a napfénybe, amint szemét az égre emelte. — Istennek népe! — hívott a hangja. S a nép térdre ereszkedett végig a tágas piactéren. — Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged! Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és adjon néked békességet! — Ámen! — dörömbölt meghallgatta- tásért a tömegen végighömpölygő szó. Dévay elhelyezkedett a szekéren. Csendesen várta, míg útnak erednek. A nagytemplom felől lassú kocogással fejlődnek fel a huszárok, s a nép engedi őket. Egész a szekérig. András szomorúan áll a szekér mellett. — Nagy kincs marad reád! — búcsúz- kodik tőle a prédikátor. Andrásnak acélos fény ég a szemében. — Megőrzőm! — fogadja meg szilárdan. Dévay szeretettel nézi. — Az Isten őrizzen meg téged! Már jönnek is a huszárok. A kürtös erősen illesztgeti szájához a harsonát. Csakhamar indulnak. Ekkor lobogó szemű leányka válik ki a tömegből. Dévay ösztönösen fordul feléje. — Malvinka! — szépül derűbe az arca. A leány nem szól, csak a kezét ragadja magához. sorsdöntő kérdéseiről és ahelyett, hogy nagy közös feladatok szolgálatába állítaná az összes erőket, apró, egyéni önző célkitűzések elérésére egymás ellen folytatott harcban csökkenti az egész ellenálló erejét, átütő képességét. A magyarság mai világhelyzete, ennek a reánk kényszerített háborúnak diadalmas befejezése, újabb ezer év biztosítása követeli a lelki egység megvalósulását. Természetesen ez az egység nem úgy képzelhető és valósítható meg, hogy egyik vagy másik fél teológiai, vagy hitvallási csődöt kérjen maga ellen, hanem úgy, hogy mindegyik fél töredelmesen áll megváltó Krisztusa elé és belső életét az evangélium szerint dolgozza ki. Minél közelebb jutnak egyének és egyházak Krisztushoz, annál közelebb érkeznek egymáshoz s „minél iga- z abban és őszintébben keressük Krisztust, annál biztosabban összetalálkozunk az isteni Mester lábainál". Csendes napok. Sok szép jelét látjuk már annak, hogy a leventemunkában az állam az egyházaknak tevékeny részt kíván juttatni, s ifjúságunkat komoly vallásos szellemben kívánja A prédikátor közel hajol hozzá magas ülőhelyéről és szorosan fogja ő is azokat a hamvas, puha ujjakat. — Szeretlek, Malvinka! — vallja meg. A lány szeméből kövér könnycsepp serken. — És mégis itt akarsz hagyni? — Most! — int igent a prédikátor. — És? — szipog reménységért Malvinka. — Aki a szeretetben van, az az Istenben van és az Isten is őbenne! A leány érti is, nem is. — Találkozunk mi még valaha? — hull pilláinak árnyéka a szemébe. — Egész bizonnyal, ha Istenben maradsz! — Mikor? De a prédikátor már ismét a messzi- séget nézi. Ott a hófoltos nyugati hegyek felett, ahol örökké zöldek a fenyvesek. — Amikor Isten akarja! A többi villámgyors képsorozatba ömlik Malvinkában. Trombita harsan, ostorok pattognak, lovak nyihognak, csikorogva ropog a kövezet gránitján a szekér vasalt kereke. És azután már csak a távolodó zaj hallatszik az északi kapu felől. Zűrzavaros kiáltozásban marad vissza a tömeg. Csodálatosképpen zeng, visszhangzik egyetlen mondat a leány keblében. Valaki itt kiáltotta közvetlen közelében. Talán éppen az édesapja? — Visszahozzuk, ha addig élünk isi — VÉGE. —
