Harangszó, 1943
1943-12-19 / 51. szám
1943. 3ecember 19. HXRXNG9I0 m toknak és világnézeti hullámzásoknak; ez a pozitív, építő, egymást megbecsülő, életet teremtő keresztyéni alap. Messze vezetne elsorolni azokat a tényeket, amelyek mind arról beszélnek, hogy milyen komolyan törekszik az intézmény arra, hogy a vallási és erkölcsi erők minél akadálytalanabbul érvényessülhessenek. A sok közül csak kettőt említek. Az egyik: az ősz folyamán jelent meg egy rendelet „A leventeifjúság lelki gondozása“ címmel. A rendelet adta lehetőségeket az egyházaknak ki kell hasz- nálniok. A másik munka „Segédlet a leventeifjúság valláserkölcsi oktatásához“ címmel a napokban kerül a leventeoktatók kezébe. A könyv: valláserkölcsi előadások gyűjteménye. — Szeretném felhívni a figyelmet a most kialakuló leventeleány- munkára. Minden lehetőt kövessünk el, hogy ez a munka is lassan felnőhessen a fiúlevente mellé. Hívő, imádságos lelkületű leányokat szeretnénk a leventeleánymoz- galom útján a hívő ifjúság oldalára állítani. Befejezésül a lelkészek segítségét kérte a közös munkához. Ádventi, karácsonyi, újévi levelezőlapok, ajándékozásra szép \ könyvek kaphatók kiadóhivata- I lunkban. Sxórvúnyintcrnútua Ungváron. Legnehezebb, de egyben a legfontosabb feladat szórványainkban az ifjúság nevelése, a iövő evangélikus generáció iskoláztatása. De kétszeresen nehéz az evangélikus szórványgyermek helyzete. Hányszor simogattuk meg szeretettel és könnybelábadó szemmel egy-egy távoli községünkben valahol a Verhovinán egy szál evangélikus növendékünk fejét, akit osztálytársai még azért is csúfoltak, mert „lutyi“ hittanra jár. És hány növendékünk van, akihez el sem tudunk jutni a nagy távolság és szétszórtság miatti És milyen borzasztó hallani elszintele- nedett hitü felnőtt evangélikusoktól a szomorú vallomást: sohse jártam evangélikus hittanra. Ezekért az elszlntelenedő hitű gyermekekért, egyszál szórványhívőkért kellett megnyitni Ungváron az első magyar evangélikus szórványinternátust. November 3-a óta működik s dec. 7-én nyitotta meg meghitt, ünnepélyes keretek között Túróczy Zoltán tiszakerületl püspök. Külsőleg a semmiből jött létre. Fillér nélkül kezdtünk hozzá a szervezéshez, mert éreztük, hogy ez évben meg kell nyitni. Az első megindulás az egyik buzgó ungvári hivő 100 pengős alapja volt, ami a hívek adakozásából egyre nőtt. Alig egy év alatt, a megnyitásig kereken húszezer pengőt költöttünk el. Épületet vettünk, tataroztuk, hozzáépítettünk s ma öt szobában, szerény keretek között tíz szórványnövendék talált otthonra. Sok még a hiány. Nincs berendezésünk. Kölcsönkapott bútorok között vagyunk. Konyhafelszerelésünk nincs. Fürdőszobánk Is hiányos. De megindultunk s hálát tudunk adni Istennek, hogy eddig már elvezetett. Mindez csak külső keret. A belső dolgokra Túróczy püspök úr mutatott rá, amikor megnyitóbeszédében meghallgatott imádságnak nevezte az intemátust. Sok-sok szórványhivő szükségét látta meg Isten és sok könyörgő imádságot hallgatott meg, amikor megengedte, hogy megnyíljon a szórványinternátus ajtaja. S mi hálát adunk, hogy bizonyságot tehetünk a meghallgatott imádságokról. Mindeddig nem vertünk port körülötte. Ez az első alkalom, hogy nyilvánosság elé lépünk vele. De most kérjük, hogy aki együtt tud velünk imádkozni a magyar evangélikus szórványügyért s a szívén viseli szórványgyermekeink evangélikus neveltetését, legyen segítségünkre. Négyezer pengős adósságunk van s még nincs berendezésünk. Pedig jövőre már 15-re szeretnénk emelni a létszámot. Hisszük, hogy nem marad el a segítő kéz s megtehetjük. Koren Emil. Megnyílt az új KIÉ székház. Budapest, december 5., vasárnap délelőtt ... Hiába szemereg: az eső, hiába szomorú az idő: magam körül csupa mosolyt látok. Kedvet, életerőt, hitet: ifjúságot. Kicsit fáradt vagyok és rosszkedvű, de ez a sok mosolygós arc engem is felvidít. A Horánszky-utcai K1E- házban nyüzsög a sok fiatalember. Van itt mindenfajta társadalombeli: csizmás parasztfiúk, harisnyás székely gyerekek, diáksapkás kamaszok, komoly arcú egyetemisták,' görnyedt hátú öregurak, lányok és fiúk az ország legkülönbözőbb' Múltak a hetek. Egyre jobban közeledett István leszerelésének az ideje. Ám a leszerelésből nem lett semmi. Németország megindította a háborút a szovjet ellen, amely óriási haderejével már-már teljes támadó készenlétben állt a határokon. Magyarország is hadba indult, hogy határait biztosítsa. István zászló- alja az elsők között indult a harctérre. Istvánnak a beosztása eddig olyan volt, hogy nem vett részt sem Erdély, sem Délvidék, sem Kárpátalja megszállásában és visszacsatolásában, a Felvidék visszaszerzésekor még egészen fiatal, párhetes katona volt csak — de most mennie kellett. Ment is — szakaszvezetői rangban. Nem félt a háborútól. Nem bízott sem a szerencséjében, sem az Istenben, hanem valami dacos nemtörődömség töltötte el a szívét. A bibliaolvasással pár hét alatt felhagyott. Eleinte csak napokat hagyott ki, aztán teljesen megszüntette az ige olvasását. Patainak megmondotta az okot. — Nincs értelme a bibliaolvasásnak és ájtatos- kodásnak! Éppen olyan, vagy még nyugtalanabb vagyok, mint azelőtt. Minek törjem magam, ha úgysem hallgat meg az Isten? így csak csúfot csinálok magamból. Hiába mondta neki Patai, hogy tartson ki, hiszen jóformán még el sem kezdte a Szentlélekért, hitért való könyörgést, István hajthatatlan maradt. — Nem csinálok többé bolondot magamból — mondogatta. Annyit megtett Patai kedvéért, hogy Bibliáját nem küldte haza, hanem elvitte magával a harctérre. A Kárpátok gerincét átlépve, elhagyták az országot. — Apám nyomában járok erre — gondolta István. Sokat beszélt édesapám téli estéken a kárpáti s a galíciai harcokról, különösen amíg még kicsinyek voltunk. Álmélkodva hallgattuk és titkon sajnáltuk, hogy mi már nem érhetünk háborút. — Most aztán benne vagyok. Beteljesült gyermekkori vágyam. Sok bajuk volt az örvlövészekkel. Velük szemben csak a kemény eljárás segített. Nagyon megcsömör- lött István ezektől az emberektől s módszereiktől. Inkább kívánta a rendes harctéri küzdelmet, mint az ilyen sötétben bújkálóknak az összefogdosását. Lett is része benne, de előbb az oroszországi, irgalmatlanul kemény és hosszú tél támadását kellett elhárítania és legyőznie. Ősszel és tavasszal számos olyan harcost felváltottak, akik mindjárt az orosz háború kezdetén megindultak orosz földre. Istvánnak maradnia kellett. Pedig vágyódott már haza. Nem az életét akarta menteni, hanem szerette volna látni hazáját, édesapját, testvéreit, rokonait, édesanyja sírját, sőt még lenézett, megutált faluját is. Ám a kötelesség nem engedte, tehát maradt. (Folytatjuk.)
