Harangszó, 1943
1943-10-31 / 44. szám
1943 öktób'ff 31'. Harangszó 35 f 1. az erdélyi reformátusok nagyon vágyakoznak a keresztyén testvéreikkel való békesség után, de 2. a római katolikus részről mutatott útját az egységnek nem találják „sem alkalmatosnak, sem elégségesnek“, végül 3. a kérdéssel nem is akarnak foglalkozni addig, míg a világ többi reformátusainak álláspontját nem ismerik. Révész püspök élénk tetszés közben mutatott rá arra, hogy ez az őszinte és tiszta álláspont protestáns részről mindhárom pontjában ma is szóról-szóra irányadó lehet ebben a kérdésben. Október 31. a történelem ünnepe. Nem érdemel jövendőt az az egyház, mely nem becsüli meg a múltját. Október 31. a bizonyságtétel ünnepe. Nem méltó a' hitvalló hős, Luther örökségére az, aki nem mer ezen a napon bizonyságot tenni egyházi hovatartozandóságáról. Október 31. az egyetlen evangélikus ünnep. Megünneplésének ' mértéke tehát a mi evangélikus öntudatunknak is fokmérője. Október 31. a bűnbánat ünnepe. A régi dicsőséghez méltatlan jelenben dicsőbb jövendő munká- lására való szent elhatározás. Még halálunk órájában se feledkezzünk meg egyházunkról! Egy hitbuzgó evangélikus ember szép példája. Amikor evangélikus egyházunk Krisztus Anyaszentegyházának feltámadását: a reformáció emléknapját ünnepli, róm. kath. testvéreink majdnem ugyanabban az időben a halottak emlékének áldoznak. A halottak napja, november máso- dika nálunk evangélikusoknál nem egyházi ünnep, mégis tekintve azt, hogy a legtöbb községben kisebbségben vagyunk és hogy nagyon sok a vegyesházasság minálunk Magyarországon, november elsején este mi is felkeressük a temetőt s szeretteink sírjánál megállva, buzgó imádságban áldozunk emléküknek. A protestáns államokban, így Németországban is, rendszerint az egyházi esztendő utolsó vasárnap, ját szentelik a halottak emlékének. Tehát a halottakról való megemlékezés nem ellenkezik egyházunk tanításával, sőt az apostol egyenesen arra buzdít, mikor azt mondja: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.“ (Zsid. 13., 7.) Milyen szomorú azonban, mikor az ember temetőben járva azt látja, Bogy vannak elhagyott sírok, melyek»* senki sem gondoz. A sírkőről, mely minden pillanatban ledülni készül, az eső már régen lemosta a feliratot, maga a sír is behorpadt s virág helyett gaz nő rajta. Ugy-e, Testvérem, nem akarod, hogy a Te sírod valamikor ilyen legyen?! Azért szívleld meg az alábbi esetet. Körülbelül tíz évvel ezelőtt bejött hozzám a lelkészi irodába egyik presbiterem és azt mondta: „Nagytiszteletü úr kérem, én már öreg ember vagyok, napjaim meg vannak számlálva, mielőtt meghalnék, egyházamról akarok gondoskodni, hogy aztán az egyház is gondoskodjon az én síromról. Nagy vagyonon! nincsen, mindössze tizenkét hold. Ennyit tudtam összeszedni két kezem munkájával, mert mint szegény napszámos ember jöttem ide, de sohasem irigyeltem a másét, sohasem haragudtam azért, hogy másnak van valami vagyona, Luther kiszegezi a 95 tételt. anyámmal ugyan mi lesz? Sokat fáradt, szenvedett értünk; jó, derék, templombajáró asszony volt, de amennyire én láttam, ő sem készült az Ür színe előtt való megjelenésre... Igaz már hosszú ideje távol vagyok hazulról, azalatt történhetett vele valami változás. Bár úgy lenne! Ez azért mégis csak borzasztó. Ha nem készülünk céltudatosan Krisztus elébe, akkor Isten haragja: a kárhozat szakad reánk. Nem, ezt nem lehet elhinni. Töprengett István még akkor is, amikor odaértek a temetőbe. A szertartást befejező ének ébresztette annak tudatára, hogy hol van. A sírok fölött hatalmas erővel zengett az ének: — Ments meg engem, Uram, Az örök haláltól, Ama végső napon Minden kíntól, bajtól! Midőn az ég s a föld Meg fognak rendülni S eljössz a világot Lángokban ítélni. Ott állott István a sír mellett, amelybe már leeresztették anyja koporsóját s lapátos, ásós emberek elkezdték szórni a földet a koporsóra. Dübörgő hup- panással hullott a föld a mélybe, a koporsó födelére. — El kell hát válnia anyjától örökre. Még holtan sem láthatja többet. Örökre. Rettenetes a halál. S a gyülekezet éneke szörnyű dolgokról beszél: ítéletet, haragot emleget': — Haragnak napja az, Kínok, ínség napja; Nagy nap, mely a bűnöst Gyötri, szorongatja; Midőn te, ki mindig Éltél és fogsz élni, Eljössz a világot Lángokban ítélni. A legény megtörtén fohászkodott magában. — Uram Istenem! Ha csakugyan vagy, ha csakugyan törődsz velünk és csakugyan lesz majd utolsó ítélet — könyörülj rajtunk! Az ének végétért. A gyülekezet szétoszlott. Sokan hazamentek, mások elhunyt hozzátartozóik sírját keresték föl. Bálinték a rokonság kíséretében tértek haza a házba, amelynek falai nem hallhatják többé a gazdaasszony hangját, nem láthatják dolgos sür- gését-forgását. Este István künn álldogált az udvaron. Az ég ezer szemmel mosolygott rá. Fényesek, szokatlanul fényesek voltak a csillagok. István némán bámult a sötétségbe és onnan a csillagokkal rakott égboltra. Arra gondolt, hátha ott van valahol a közelében édesanyja, csak ő nem látja meg a sötétben. Elringatta magát anyja jelenlétének a gondolatába. (Folytatjuk.)
