Harangszó, 1943
1943-04-04 / 14. szám
1943. április 4, HXKHSiliH Tü7A Protestáns Irodalmi Társaság sajtóestje Nagyváradon. A Magyar Értesítő jelenti Nagyváradról, hogy ott a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság nagyszabású Ünnepre gyűjtötte össze a város és a környék társadalmát. A református kultúrpalotában lezajlott ünnepen, a tanítóképző énekkarának számai és helybeli művészek fellépése után, D. Kapi Béla evangélikus püspök, titkos tanácsos, a társaság ügyvezető elnöke mondott megnyitót. Kifejtette: elsősorban az egyház hivatott a kultúra jövő útjának meghatározására, mert értelmét leggazdagabban fogja fel. A protestáns kultúra egyéni és közösségi vonatkozásban egyképp a büntudatos, megjobbulni kívánó lélek útjára világít. A protestáns kultúra mindig a szolgálat ideálját vallotta, mindenütt nemzeti a jellege, ugyanakkor demokratikus: az ellentétek szakadéka felett épít aranyhidat. A kitűnő író, Makkai Sándor volt erdélyi református püspök „Fiú születik ...“ című történeti elbeszélését olvasta fel, majd D. Ravasz László református püspök, titkos tanácsos ünnepi beszéde következett. Ö is a kultúráról beszélt, „az emberiség nemeslevéléiről. Az ünnep után a református egyház vacsorát adott a vendégek tiszteletére s itt Soós István főgondnok, polgármester köszöntötte a három püspököt. Ravasz László válaszában az erdélyi szellemről szólt. Megállapította: Nagyvárad volt mindig a kapu, védelem és híd Erdély és az anyaország számára. Sohasem bukott el ez a pompás szellemi vár, ma is legyen Nagyvárad az összekötő kapocs. Kapi Béla hangsúlyozta, hogy ma minden magyarnak egy gondolata lehet csupán: önmagunkból termelhetjük csak ki azt az erőt, amivel megmaradhatunk a Duna völgyében. Köszöntötte Ravasz László- | ban a magyar egység nagy apostolát. Makkai Sándor a „népiség“ gondolatának időszerű vonatkozásairól szólt. — Kapi püspök másnap az evang. templomban igehirdetést végzett. A testvéregyház pűspokszentelési ünnepe. Az ősi iskolavárosban testvérek ünnepeltek. A dunántúli ref. egyházkerület új püspökét, Győry Elemért szentelték püspökké. A testvérnek kijáró tisztelet és megbecsülés jogán mi is odaálltunk az ünneplők sorába. De odaálltunk annak a tiszteletnek és szeretetnek jogán is, amellyel személyileg az új püspöknek, a győri reformátusok kiváló lelki- pásztorának tartozunk s amelyet a két egyház sokesztendős zavartalan testvéri együttmunkálkodásában kölcsönösen éltünk és mélyítettünk. Március 24-én ünneplők seregétől fe- ketélett Pápa városa, melynek új templomában a püspökszentelés ünnepélyes keretek között végbement. Ott láttuk a kormány .képviselőit, az egyházak, vi- lági küldöttségei között evangélikus egyházunk népes küldöttségét D. Kapi Béla püspökkel és dr. Mesterházy Ernő kerületi felügyelővel az élen. A püspökszentelést D. Ravasz László budapesti püspök végezte, aki beszédében a pásztori tiszt bizonyságait sorakoztatta fel megragadó erővel. Ezután Győry püspök felesküdött, majd térdre- hullva felette Ravasz püspök felszentelő imát mondott, utána a kerület esperesei élükön a volt püspökkel, Medgyaszay Vincével megáldották egy-egy bibliai igével az új püspököt. Nagy figyelem Dr. Ravasz László református püspök és dr. Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát mozgalmat indítottak „Virraszt a magyar lélek“ jelszóval a keresztény magyar társadalom összefogására. a csákót halászta le hosszú kezével a huszárról. A jó ember úgy merült el a tömegben, mintha hullám csapott volna át fölötte. S nem kétséges, hogy odalenn nem simogatással várták. Pedig ő igazán nem tehetett az egészről. Fönn a kapitányház emeletién pedig, mélyen az ablakok mögött, hogy kintről ne lássák, Ipoltfi kapitány tarttatta magát jó szóval. Szüksége is van rá, mert a tömeg magatartása több, mint fenyegető. Kezeit hátrakulcsolva higgadtan áll mellette a főbíró. A huszár nem éppen kétségbeejtő gyalázatára azonban alig észrevehetően mozdul meg a szája sarka nagy tömött bajusza árnyékában. Nem mosolygás az, csak amolyan hirtelentünékeny öröm. — Hm! — kényszerül mégis rá, hogy legalább torkát köszörülje. Ipoltfi határozottan rosszul érzi magát. — Nem szeretem a vérontást! — lep- ' lezi ösztönösen igazi érzelmét. — Lám csak, hogy türelmetlenkednek a huszá- j rokl A főbíró előbbrehajolt, mintha keresné őket. — Látom! — bólintott. — Kár volna értük! Bizony! — tette hozzá megerősítésképpen. A kapitány lelke legmélyén ugyanúgy értette. — Én a polgárságot féltem! — nagy- lelkűsködött. — Az ő érdekükben kellene, hogy megcsillapodjanak. Parancsolják vissza közülük az izgatókat. A főbíró jobbkeze előrelendült és egyenes vonalat rajzolt a levegőbe. — Akkor valamennyit vissza kellene parancsolni. Mind ahányat külön-külön bántja a szíve! Ipoltfi méltatlankodásba csapott. — Dehát mi lelte őket? — Olyan ez — emelkedett a főbíró nagy fensőbbséggel lábujjára —, mint a tavaszi áradat, ömlik a víz és magával sodor. Patakok fakadnak a fák vállain és a szikla hónaljában. Vadvizek bugy- gyannak a habok fölött. Ilyen áradat ömlik végig a mi ereinkben. Folyamba áll össze lelkűnkből a hála. És gáttala- nul buzog a szeretet. Ipoltfinak kerekre nyílt a szeme. — Kegyelmed is, főbíró uram? — szemlélte, mintha idegent látna. — Csodálatos! — Miért lennék én más? Mindenki! Csak a vak nem látja. Igenis, szívünk teljes hűségével ragaszkodunk hozzá, akit nagyságod el akar tőlünk szakítani. — A prédikátorhoz? Csodálatos! — Hozzá! Nem tudja az, aki meg nem tapasztalta. Ezt sóvárogtuk, ezt kívántuk már nemzedékek óta. Dévay Biró Mátyás meghozta. És mi egyenként sajátunkra ismertünk benne. Hazug terheket emelt le rólunk. Kirekesztette a képmutatás ördögét és megajándékozott új szemmel, hogy megismerjük az Isten kegyelmét, mely van a Jézus Krisztusban! Ipoltfi az ablakba könyökölt. — Nem lehet az bűnös, akit így szeretnek! — suttogta inkább csak magának. A főbíró mégis meghallotta és vígan mozdult meg a szíve. Odalenn azonban már aztán igazán nem hallották. Csak a kapitány fejét láthatták meg. S erre haragvó morajlás zúgott végig a tömegben és bizony egynéhány ököl is kinyúlt a magasba. (Folytatjuk.)
