Harangszó, 1942
Kis harangszó
ii)42. olkótier 2>. KIS HARANGSZÓ 15 ‘"Idái. kedésről, árulkodásról? Könnyes szemmel nyitott be a tanulószobába s míg szívéből szótlan könyörgés szállt az Úrhoz, halk hangon csak ennyit mondott: — Mindent hallottam... Ha készen vagytok a holnapi feladatokkal, gyertek be, beszédem van veletek. Ezzel összeszedve varrnivalóit, átment a másik szobába. Megdöbbenve nézett egymásra a két gyerek. Fogalmuk sem volt arról, hogy édesanyjuk itthon van s a konyhában minden szót meghallott. Szégyenkezve ültek leckéik mellé, de magában még mindegyik a maga igazát védte és a másika: hibáztatta mindenért. De azt mindketten fájlalták, hogy édesanyjuk, aki máskor köztük ült s míg dolgoztak, varrt vagy kézimunkázott, most magukra hagyta őket. Írás közben, vagy amikor számolás közben elfogyott a tudomány, oda-odapillantottak, ahol máskor édesanyjuk ült mindig segítésre készen. Ilyenkor újra meg újra érezték édesanyjuk hiányát, így azután bizony a lecke is lassabban ment a fejükbe, mert közben mindig édesanyjukra gondoltak: mit csinál, mit gondol magában és a szívük mélyén mindketten kezdték érezni: én vagyok a hibás, hogy most egyedül vagyunk! Jócskán uzsonnaidő volt már, mire azt mondhatták: készen vagyok. Könyveiket, füzeteiket elrakták és csodálatosképpen: mindegyik szépen rendben a helyére tette holmiját, mégpedig — civa- kodás nélkül. Édesanyjuk hallotta gyermekei csendes rakosgatását és szivében megbocsátó szeretet volt már irántuk, ö is elrakosgatta a megjavított harisnyákat és várta az ajtónyitást. Néhány pillanat múlva Ilus is, Laci is ett állt előtte és ajkukon volt a kérés: édesanyám, bocsásson meg! Bognárné maga mellé ültette a pam- lagra a két gyereket és átölelve őket, halk hangon mesélni kezdett: —- Régen volt már; mi négyen is körülbelül ilyen idősek voltunk, mint ti. Pista bátyátok harmadik gimnázista volt, Liliké, a legkisebbik, ötéves lehetett. Kemény hideg tél volt, de azért jártunk a befagyott tóra korcsolyázni és gyakran szánkáztunk is a Kálvária-domb lejtőjén. Legtöbbször mi hárman nagyok voltunk együtt, de néha Lilikét is magunkkal vittük. Ilyenkor történt-e, vagy máskor, nem tudom, elég az-hozzá, hogy Liliké megfázott, lázas beteg lett s bizony nehéz hetek teltek el, míg túl volt a veszélyen. Karácsonyra mégis annyira javult az állapota, hogy jól betakargatva, már a díványra is kiülhetett. Nem is tudjátok elképzelni, milyen nagy boldogság volt mindünk számára, amikor hosszú idő után először evett velünk az asztalnál, mert kis hugunk mindnyájunk kedvence volt. „Napsugár“ volt sokszor a becéző neve, mert valóban az is volt. Karácsony másnapján egyik ismerős családnál voltunk uzsonnán, ahol velünk egykorú pajtások voltak. Lilikére ezalatt Juci vigyázott. Hogy szegényke jobban elszórakozzék, odaadta neki az újonnan kapott pólyásbabámat. Csodaszép volt ez a baba. Kis bölcsőben feküdt s a mellette lévő tulipánosláda tele volt apró ingecskékkel, pelenkákkal, fejkötőkkel, szóval tökéletes kis babakelengye volt. még kis élőkét is kapott. Ugye, nem kell külön mondanom, milyen nagyon örültem ennek a gyönyörű ajándéknak. De annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor hazatérve, Liliké kezei közt láttam kincseimet és óh, borzalom, Zsuzsikának, a kis pólyásnak hiányzott az egyik keze. Sírtam, toporzékoltam mérgemben és csúnya, goromba szavakkal fordultam hugocskámhoz, aki keservesen sírva borult párnájára. De engem akkor nem hatottak meg a könnyek, a halk kérő szó: ne haragudj! Én csak azt láttán:, hogy megkárosodtam és szörnyű igazságtalanság ért. Egész este szavamat is alig hallották és haragos szívvel feküdtem le. Mire másnap felébredtem, anyánk keserves sírása ütötte meg fülemet. Liliké újra lázas lett, félrebeszélt és már két orvos is volt nála. Hirtelen rém ílet szorította össze a szívemet: jaj, mi lesz Lilikével és úgy, ahogy voltam, hálóingben rohantam hozzá a félkarú Zsuzsi- babával. De Lilikéhez már nem mehettem be, se én, se a többiek. A doktor- bácsik csak apát, anyát engedték be a drága kis beteghez. Hiába akartam beküldeni az egész babafelszerelést, doktorbácsi csak annyit mondott: Lilikének már nem kell semmi, ő nemsokára az angyalokkal játszik. És doktorbácsinak igaza lett; mire megszólalt az esti harangszó, csak hárman voltunk testvérek. Liliké elment az angyalokkal játszani és utolsó emlékül magával vitte az én csúnya, cívódó szavaimat. Többé sohase mondhattam meg neki, hogy szeretem, hogy nem haragszom rá! Látjátok, ki-
