Harangszó, 1942
1942-01-11 / 2. szám
TO HXRXNSf10 1042. január IT. Idehaza is meglátszik a háború hatása. Hiszen szorosan tartottuk egymás kezét. Most úgy érezzük magunkat, mintha e kezeket erőszakkal szétütötték volna. Nem tudunk egymásról. A mi leveleink nem érkeznek meg Kínába, onnan meg ide nem jön semmi. Csak az imádság tart össze. A missziói társaságok nem tudnak tervezgetni, embereket nem tudnak kiképezni, mind a fronton vannak, nincsen utánpótlási lehetőség. (Folytatjuk.) Danhauser László. Iránymutatás. Újév küszöbén népes küldöttség kereste fel D. Kapi Béla püspököt, aki az elhangzott üdvözlésre egyházi és nemzeti szempontból fontos, irányt mutató beszédben válaszolt. Többek közt ezeket mondta: „Az idő gonoszsága nem arra való, hogy panaszkodjunk, hanem emelt fejjel szembenézzünk a kötelességekkel. Ezek két vonalon bontakoznak ki előttünk: nemzeti és egyházi vonalon. A jövőben még nagyobb szükség lesz arra, hogy a nemzet megálljon őrhelyén s beigazolja azt, hogy neki ezen a földön helye van, s küldetését Istentől kapta. Szembe kell néznünk tehát azzal a követeléssel, hogy Isten mit akar tőlünk a történelemben? S azzal az elhatározással is, hogy mi ezt csak önmagunk erejének Találkoztak. Irta: Szende Ernő. Kitört a világháború! Általános mozgósítás volt. Szerdán este istentiszteletre gyűltünk össze. Gyerekek, ifjak, öregek, vének. Aki mozogni bírt, az ott volt a templomban. Soha oly remegő szívet nem takart a mell, mint akkor. Soha annyi könny nem ragyogott a szemekben, mint akkor. Soha annyi érzéssel nem markolt a szívekbe az orgona bugása, mint akkor. Soha annyi zokogás, rimánkodás, esedezés nem marcangolta a szíveket, mint akkor. Soha talán úgy nem rázta meg a remegő szíveket az Isten igéje, mint akkor. És soha oly végtelen reménykedéssel nem hangzott fel a rimánkodó, az epedő ének: Isten, áldd meg a magyart! — mint akkor. S másnap halotti csend borult a falura. A vonatok hosszú sora vitte az apákat, a fiúkat a messzeségbe, a bizonytalanságba. Ott álltam én is az egyik szakasz sarkában. Neki támaszkodtam az ablakteljes megfeszítésével tudjuk elérni. Ez a nemzettől erkölcsi és lelki tényezők kifejlesztését, a lelki egység megteremtését követeli. Legyen ebben a magyar evangélikus- ság emelkedett. Lássa meg, hogy van olyan nemzeti egység, amely mindenkitől áldozatot, önmegtagadást követel. Keressük meg ezt az egységet nemcsak népi, nemzetiségi, de keresztyén vonatkozásban is, hogy soha rajtunk meg ne csússzék a magyar keresztyén egységnek a követelése. — Azt az elhatározást is tartalmazza ez, hogy mi magunk legyünk az evangélium egyháza és neveljünk hívő evangélikusokat, akik a nemzet közösségében a krisztusi léleknek a tisztaságát sugározzák. Ez az a nemzeti politika, amit Isten az evangélikus egyházra rábíz, hogy hívő egyháztagokon keresztül erősítse a nemzet közösségét.“ — Kapi püspök szavai irányt mutatnak: erre vezet a jövendő útja! Induljunk el rajta! Megnövelteden a Harang szú laliora ! Boldogan jelentettük már olvasóinknak azt az örvendetes hírt, hogy lapunk olvasótábora a 33. évfolyamba lépésekor a vendvidéki testvéreink hozzánk csatlakozásával hatalmasan megnőtt. Vendvidéki testvéreink eddigi havilapja, a Lelki Harmat kb. 1400 előfizetővel beolvadt lapunkba s ezután | az egyetemes magyar evangé- likusságot átfogó s hetenként közel 12.000-es példányszámban megjelenő lapunk fogja őket hét- ről-hétre az otthonukban felkeresni és hitéletük ápolásában erősíteni és segíteni. Midőn ezt igy is bejelentjük, első szavunkkal hozzánk csatlakozott testvéreinket köszöntjük. Szívből kívánjuk, hogy érezzék magukat mielőbb otthon a Harangszó nagy családjában. Ezen kívánságunkkal együtt egy kéréssel és egy ígérettel is fordulunk hozzájuk. Arra kérjük őket, hogy valamennyien fogadják el lapunkat s a múlt számhoz mellékelt csekklapot használják fel az előfizetés beküldésére. S azt ígérjük, hogy a vallásos életük építéséért Istentől adott erőnkkel mindent meg fogunk tenni, vendvidéki testvéreink ismert hűséges szeretetét mindig nagy szeretettel fogjuk viszonozni! Egyetemes imahét. Az Evangéliumi Világszövetség mintegy száz év óta hívja minden év első hetében közös imádkozásra a hívő keresztyéneket. Ez évben is január 4—11-ig tart ez a naponkénti elcsendesedés Isten előtt, különböző országok és egyházak népei között. Hazánkban is, egyházunkban is mindig többen érzik a szükségét annak, hogy Isten elé vigyék az egyház, az állam, a bélés külmisszió, a család és iskola nak s fátyolos szemmel kerestem a falunkat, a melynek a tornya már nem látszott. De gondolatom ott repdesett szeretteim körül, feleségemnél, három apró gyermekemnél s útban a negyediknél. Fogom-e őt valaha is látni? Fogja-e kis ajka valaha is nekem azt gügyögni: édesapám? Eszembe jutott derék jó házigazdám, jó komám, ki szólni nem tudott a búcsúzáskor, csak szorongatta kezem némán, szótlan áldott feleségével, míg végre is feltört belőle a szó: Isten vezérelje haza. Hirtelen felriadtam gondolataimból. Szentmihályfa után az egyik dűlőút- nál, közvetlen a sínek mellől egy fogolypár rebbent fel. De épp csakhogy felrepültek, már is leszálltak s egymás mellett szaladtak az úton. önkéntelenül is feltört belőlem a sóhaj: Istenem, de boldog egy pár! Együtt vannak, együtt maradnak! Míg mi? Elhessegettem magamtól e leverő gondolatokat s beszélgetni kezdtem a falubeli emberekkel. De valahogy nem ment. Az apák gondolata csak ott járt a fészek körül, amit kora hajnali órában elhagytak. S ekkor a fiatalja, a legénye dalra gyújtott. S mi apák hallgattuk őket. S oly jó volt ez... Azután szétszóródtunk. Kit ide, kit oda hívott a kötelesség. Estére már csak hárman érkeztünk falubeliek Pozsonyba. Teltek, múltak a hetek, hónapok. Segédszolgálatos lettem, hát néha-néha találkoztam egy-egy földivel s boldogan elbeszélgettünk. Volt kettő, aki hosszabb időt ott töltött. Tudták, hol vagyok, hát felkerestek, aztán én is őket s kicseréltük egymás gondolatait, persze, legtöbbet a hazai dolgokról beszélgettünk. Az egyik súlyos karlövéssel került oda. A golyót ma is őrzi. Egyszer feljött a felesége, hogy meglátogassa s engem is felkeresett, épp betegen feküdtem. Istenem, de jó volt, de jól esett az a délután, mikor hírt hallottam szeretteimről... Másfél év múlva hazakerültem, bizonytalan időre szabadságoltak. S akkor már mondta kis fiam: édesapám. Isten megengedte ezt érnem. Közben rákerült a sor az idősebbekre is. Sorozták s behívták őket. Mire hazatértem, jó komám már nem volt odahaza. Akkor hallottam, hogy Icus kis lányomat, kinek keresztapja volt s kit nagyon szeretett, a búcsúzáskor felkapta a két karja közé, ölelte, csókolta, alig bírt elválni tőle.