Harangszó, 1942

1942-03-08 / 10. szám

74. HXRANGSZ3 1942. március 8. vonásai, önvizsgálatunk perceiben nem vagyunk-e kénytelenek sokan felfedezni az áruló tanítvány közt és közöttünk, a megdöbbentő hasonlatosságot? Júdásbán felébredt az önvád, a bűntudat és bűnbánat s Jézus mentő keze helyett mégis a kötél után nyúlt, mert nem tudott hinni. Csak bűnének nagyságát látta s homályba veszett előtte a bűn­bocsátó kegyelem nagysága. Vég­zetes dolog, ha valaki felett lejár a kegyelmi idő, ha valakinek a lei­kéből a bűn teljesen kiöli a hitre való készséget. Hálát kell éreznünk Isten iránt, ha az ö kegyelme ettől mindeddig megőrzött bennünket, ha nemcsak a bűneink miatt tu­dunk bánkódni, hanem afelett is tudunk hittel örvendezni: „Meg­bocsáttattak a te bűneid“! Ha magunkra ismerünk Júdás­bán, ez még nem ok a kétségbe­esésre. Mint Péter és a megtérő lator, Júdás is nyerhet kegyelmet. Csak becsülje meg igazán Megvál­tójának hozzá lehajló kegyelmét és legyen ezentúl hűséges követője Annak, akinek hitvány árulója volt. T. S. A mi erőnk a keresztben van. Csak azok tudják megmozgatni a világot, akik fel tudják venni érte a keresztet. Stanley. Vitéz nagybányai Horthy István a keresztyénségről. Vitéz Horthy Istvánt 1936. július 5-én iktatta be főgondnoki tiszt­jébe a diósgyőri református gyüle­kezet, amely alkalommal v. Horthy István nagyhatású székfoglalót mondott. A székfoglaló beszédből az alábbi részletet közöljük: „Éreznünk kell, hogy csupán, eszközök, szerszámok vagyunk a nagy Alkotó kezében. A szerszám dolga az engedelmesség. Az elvég­zett munkáért, az alkotásért nem a szerszámot illeti a dicsőség, hisz az csak engedelmes eszköz, hanem egyedül Istent, az örök Alkotót. Ebből a meglátásból csendül, ki a mi hitünk szent vallomása „egye­dül Istené a dicsőség.“ Ez a gondolat, ez a hit tölti el lelkemet most, amikor a ti bizalma­tok folytán, Isten alázatos szerszá­maként adom át magam e mun­kára. Tudom, hogy eszköz vagyok Isten kezében, e gyülekezet életé­ben. Ez a tudat felemel, s egyben alázatossá tesz. Nemcsak családi tradíciók kész­tettek arra, hogy e főgondnoki széket elfoglaljam, hanem felisme­rése az Isten elhívó akaratának. Örülök, hogy ez alkalommal val­lást tehetek Krisztus mellett s meg­győződéssel hirdethetem, hogy e bizonytalan világban, amelyben kü­lönféle szellemi áramlatok, val­lásellenes irányzatok harcolnak, amelyben az ember tétován keres­géli a szilárd talajt, amelyre fel­építse életét, boldogságát, e bi­zonytalan ingoványos világban, mint egyetlen szilárd pont, mint kőszírt emelkedik ki Krisztus, akire bízvást építhetünk, aki állandó, vál­tozatlan, „tegnap és ma is, mind­örökké ugyanaz“. És a múltból felénk csendül az apostol szent vallomása: „Mert más fundamentumot senki sem vet­het azonkívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus“. Jézus az a fundamentum, akire fel kell építenünk egy új, boldo­gabb világot. Jézus az a fundamentum, aki új parancsolatot adott e világnak: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről is­meri meg mindenki, hogy az én ta­nítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.“ íme, a keresztyénségnek egyik legjellemzőbb krisztusi ismertető­jele: a szeretet. Amilyen mérték­ben fogy ez a világban, úgy fogy erejében keresztyénségünk, úgy homályosodik el a krisztusi arc az ember lelkében, úgy nő a nyomor, a boldogtalanság, a gyűlölködés. Szeretet nélkül keresztyénségünk csak „zengő érc és pengő cimba­lom“. Ez a krisztusi szeretet kell, hogy A kelő nap elénk tárja a környéket. Körös-körül víz... A mi nagasabban fekvő útmenti tanyánk az átellenes és néhány egyvonalban levő tanyával szige­tet képez. Karáék, Hajnalék tanyája víz­ben áll. Hajnalék egy kis dombtetőn a szabadban vannak. Darvasék tanyája már összeomlott. Mögöttünk, amerre mene­külnünk kellett volna — mindenütt víz. A Malomér túlsó magasabb partján lévő három tanya szintén szigetként emel­kedik ki a vízből, de egyiknél a gazda­sági épület már vízben áll. Nagyéknak és a mi földünknek az északi szomszéd­dal egybefolyó mély hajlata még víz­mentes. A Hajnalékat tőlünk elválasztó másik völgy azonban már egyszinten van a körülbelül 10 méterrel magasab­ban fekvő szántóval és most a víz a magas árokpartok között fekvő enyhén emelkedő úton közeledik felénk s az árokpart szintjét elérve, zúgva ömlik a vetésre. Sörös bácsi egy hosszú vasdarabot ver a házunk előtt álló vén körtefába, hogy az ágak közé menedéknek helye­zett ólajtó biztosabban álljon. Én már nem érzek félelmet, úgy látszik a lélek nem bír el ennyi ideig ekkora feszült­séget. Apatikusan, üres tekintettel né­zem a zúgva közeledő vizet. A fejem Tanyán a borzalom óráiban. (A multévi apostagi árvízveszedelem leírása.) ; Irta: Sparing Margit. (Folytatás.) Egy kocsi érkezik Nagyékhoz. Kara ' Miklós, Marcelka sógora, ágynemű közé j csomagolt gyerekekkel. Felesége betegen ! fekszik Apostagon az édesanyjánál. Teg­nap éjjel vitték orvoshoz. A vészes mo­rajlásba segélytkérő, riadt állati hangok vegyülnek, szabadon nyargalászó lovak nyerítenek. Egy kutya szüntelenül üvölt. — Elfelejtettem a láncról elengedni, — mondja elkinzottan Marcelka sógora. Hazafelé indulok. Tanyánkkal átel- lenben Göttchéék laknak, csupán az út különít el bennünket. A ház előtt egy lámpás álló fénypontja. — Göttche úr! — kiáltok át — hova menjünk? — Sehova! — hangzik a felelet, — ennél csak rosszabb helyre mehetnénk. Kár annyira megijedni, nem jön az a víz olyan gyorsan . .. Óh milyen felszabadulás egy pilla­natra belekapaszkodni ezekbe a meg­nyugtató szavakba... Valóban. Stöckelék tanyája mélyebben fekszik, mint a miénk. Sörös bácsi szabadon engedi a lovakat, ■ eloldja a marhákat s az diák ajtait ia | kinyitja. Hallgatom a rádiót. Gyármajor, I Máriaháza ... Fehéregyháza ... mene- 1 külni, menekülni! — sürget változatlanul az utasítás. Igen, mennénk... Már itt a víz. Csak az anyám ne hallaná, Iste- i nem! Csak az ne hallaná!... De hiszen | akkor a Duna már kiűzte hazulról! Bele i lehet ebbe őrülni... Visszasietek Nagyékhoz. Egy csoport idegen ló van az udvaron. Darvaséktól 1 egy övig vizes béresgyerek jött át velük 1 lóháton. — Félrelépett velem, csak a feje volt kint a vízből, — mondja vacogva a gyerek. Hajnalék is át akartak jönni, de nem tudtak. Jóska a lóról a vízbe esett, apám húzta ki. Visszamentek a tanyára. Smidték, Széphegyiék a padlá­son kiabálnak segítségért — meséli a gyerek a környékbeliekről. Közben feljött a hold, sűrű felhők alatt bujkál, mintha félne nekünk meg­mutatni a tájat. Az a kutya láncát tépve őrjítően üvölt. Karáék tanyája kissé ma­gasabban fekszik, lassan emelkedik a víz... Feri lámpás fényénél tutajt csinál a szétvert padlás-lépcsőből, ajtókból és deszkadarabokból. Én kábán járok Nagyékhoz és vissza, sehol sincs mara­dásom. Nagyéknál többen vannak, tanyá­juk keresztút mellett fekszik s náluk állapodott mag néhány menekülő.

Next

/
Thumbnails
Contents