Harangszó, 1942
1942-02-22 / 8. szám
1942. február 22. HARANGSZÓ 59 imával áldjuk a jó Istent, hogy ilyen bőségesen gondoskodik rólunk. Lehoczky Paliék barátságos, meleg hajlékában gyorsan telik az idő. 9 órakor előáll 4 szánkó, s víg csilingeléssel röpít végig a falun, a mostani nagy hidegben is folyó olajfúrási munkák megtekintésére. Német főmérnök magyarázza az olajkutatás minden mozzanatát. Itt kiderül, hogy Darnai Ferit a jó Isten küldte ide hozzánk, ö tolmácsolja a német sógor előadását, amit az olajfúrásról tart. Ismét visszamegyünk a faluba istentiszteletre, ahol Rajos János s.-lel- kész hirdeti az igét. ,,Keserű volt az a víz. amit Izráel népe talált a pusztában ... Isten vesz- szőt dobatott bele, attól édessé lett...“ Keserű a mi életünk is Isten örömüzenete nélkül. Ez az Ige nevel a szomorú, kora- vén ifjúságból örvendező ifjúságot. Ez az Ige átformálja a mi egész életünket. Ez a munka folyik a népfőiskolán. Délután ünnepély keretében mutatkozik be a híveknek az ifjúság. Énekkel kezdjük: Jer, dicsérjük Istent... Utána a fiúk beszélnek, szavalnak, majd elénekeljük a Vezet a kereszthez út... kezdetű finn éneket. Rajos János élvezetes előadásban, vetített képekben mutatja be a nagytarcsai népfőiskola belső életét. Mikor a vásznon daloló ifjúságot látjuk, ifjaink ajkán is felcsendülnek a szebbnél-szebb magyar nóták. Végül Orbán János népfőiskolái igazgató megköszönte a barátságos vendégüllátást, a termet, a megjelentek türelmét, a politikai község 160 P-s alapítványát. Beszél arról, hogy saját népfőiskolát akarunk. Hogy a maga helyiségében végezze a népfőiskola ezen nemzetet és hitet erősítő, népművelő munkkáját. Kérte a hallgatóságot, hogy ki-ki tehetségéhez mérten segítse elő azon törekvést, hogy saját épülete lehessen az orosházi népfőiskolának. Az „Üj szózat“ éneklésével véget ért a műsor. Hisszük, hogy mindnyájan, akik ott voltunk, gyarapodtunk lelkiekben. Orbán János. Füthetők-e templomaink ? A Harangszó f. évi február 15. számában egy igen helyes gondolatot vetett fel Sz. J., amikor a templomok fűtéséről írva azt mondja: „Egyházhatósági- lag kellene kötelezővé tenni a templomok fűtését,“ Nagyon jól tudom, hogy sok helyen, különösen falusi gyülekezetben, úgy tekintenek a templom fűtésére, mint egy megoldhatatlan kérdésre. Az én gyülekezetemben is lehetetlenségnek tartották, hogy templomurjkat ki tudjuk fűteni. Mikor aztán 1933-ban renováltattuk a templomot, új ablakokat, ajtókat tettünk a régiek helyébe, nem feledkeztünk meg arról, hogy a templom két ellentétes sarkában kéményt építsünk. Aztán vettünk két nagy öntött vaskályhát, me- \- lyek gyorsan tüzesednek át s hirtelen ontják a meleget. A templom fűtését másfél órával az istentisztelet megkezdése előtt szoktuk kezdeni. Egy alkalomra elegendő 100 kg (Egyszáz kg.) kőszén. Templomunk 22 méter hosszú, 10 méter széles és 12 méter magas. Mindamellett olyan jól kifűthető, hogy mindenki meg van elégedve. Különben is a templomot nem kell annyira ki- fűteni, mint egy szobát. Hiszen a templomban úgyis kabátban ülnek az erriberek. Csupán az a fontos, hogy az a vad hideg ne legyen, ami kellemetlenné teszi egy fűtetlen helyiségben a tartózkodást. A templom fűtésére négy hónapot számíthatunk: december, január, február és március. Ez körülbelül 20—22 délelőtti isten- tisztelet, számítva a karácsonyi ünnepeket is. Tehát 25 métermázsa kőszén bőven elegendő. Ez körülbelül 150 pengő. Én ezt az összeget sohasem veszem fel az egyházi költségvetésbe, hanem minden ősszel erre a célra gyűjtést rendezek s ez az összeg összejön. Azt gondolom, hogy ez mindenütt így megoldható. A híveket pedig fel kell világosítani, hogy a templom fűtése azért szükséges napjainkban, mert az emberek igényesebbek, mint valaha. Ma inkább otthon, a melegszobában hallgatják meg a rádiós-istentiszteletet, semhogy a Jézus és Péter. Jézus jelenti szenvedését. Péter tiltakozik ellene. — Tetszik tudni, tisztelendő úr, az úgy van, hogy a baka, ha már egyszer benne van, elvégzi a dolgát becsülettel, harcol is a hazáért, meg ha van, a jó tisztúrért, akit szeret, de különösen, ha már sok mindenen átment, meg is sebesült, akkor mindjárt mindenfélét gondol, ha valamit mondanak neki. — Gondol? Mit gondol? — Hát... tudja Isten! — Hát azok a pozsonyi evangélikus bakák mit gondolhattak? — Én nem tudom! Talán féltek! — Ugyan mitől féltek? — Hát... Elég mindenféle parancsot kaptak ezerkilencszáztizennégytől tizenhétig, meg mondtak is nekik sok mindenfélét, de azt még addig egyszer se mondta nekik senkise, hogy álljanak ki az evangélikusok. Nem tudták mire vélni. Furcsa volt nekik. Gondolták, ki tudja, mi lesz ebből. Azért aztán nem léptek ki. — Hm! Hát te mit gondoltál? — Én meg azt gondoltam — itt felvetette a fejét, megcsillant a szeme — lesz, ami lesz, de a hitemet meg nem tagadom! —t Azután mit csináltál? — Kiugrottam a sor elé, összevágtam jó keményen a bokámat, aztán elkiáltottam magamat, hogy: jelen! — Aztán mi lett? Elmosolyodott a Jóska: — Nem lett semmi. Megkaptam a levelet, amivel utazni lehetett, megmondták, hogy üljek fel a vonatra, keressem meg a 215. számú tábori postát, mert hogy ott majd egy evangélikus tábori lelkész úr mellé kerülök. Aztán most itt vagyok. —- Aztán a többi evangélikus bakák mit mondtak? —■ Röstelkedtek, meg sajnálták, mert ha kiléptek volna, akkor talán őközülök került volna valaki ilyen könnyebb szolgálatra. — Hát röstelkedhettek is! De tudod-e Jóska, hogy te nagy dolgot cselekedtél ott a pozsonyi katonakórház udvarán? — Én? — Igen! Nem is tudtad, hogy miről lesz szó, meg hogy mi lesz belőle, mégis bátran vallást tettél evangélikus hitedről! Becsületedre válik! Derék apád- anyád, derék tanitód-papod lehet odahaza! Nem szólt er-ré a Jóska legény setn* mit, csak állt csendesen és akaratlanönkéntelen, a katonai előírás ellenére, megsimogatta azt a kis pelyhedző bajuszát. Gyönyörűség volt ránézni elpiruló, nyílt, önérzetes arcára. Régen volt biz ez. De valahányszor eszembe jut, mindig arra gondolok, hogy aki a kicsiben hű, hű az az igazán nagy dologban is. Sok ilyen bátor hitvallót adjon az Úristen evangélikus szentegyházunknak! Nagy szükség van rájuk ebben a mi próbás időnkben! Bizonyos vagyok benne, hogy az én egykori Jóska legényem — most tisztes és megbecsült tagja egy evangélikus gyülekezetnek — odahaza a falujában is vallást tett azóta nem is egyszer, nemcsak evangélikus voltáról, hanem megváltó Krisztusáról is. Bizonyos vagyok benne, hogy példaadó evangélikus életet él és hogy a fiai, ha vannak, hogyne lennének, épen olyan derék, jó magyar evangélikus legények, mint amilyen az apjuk volt húszegynéhány évvel ezelőtt. A nevüket épen csak azért nem írom ki, nehogy azt higyjék, hogy rájuk akartam olvasni. Az Isten éltesse őket sokáigI
