Harangszó, 1942
Kis harangszó
1942. április 26. KIS HARANGSZÓ 67. oldalra VASZ. Kinyílott a kék ibolya, Bimbózik a piros rózsa, Zöld élik már a nagy erdő, Nem esik a havas eső. Kisütött a szép napsugár, Repül már a fecskemadár. Madárdaltól zeng az erdő, Munkáskéztől szép a mező. Nem repülnek a vadrucák Háztetőnkön vannak gólyák, Nem süvít a hideg orkán, Ének hangzik madár ajkán. Fujdogál a halk szellőcske, Zümmög már a kis méhecske. Vígan dalol minden madár, Vigad, örül már a határ! Han kai Imre tanuló. Misku. Sajátságos nép ez a magyar nép. Nem tudom, akadna-e még egy ilyen a világon. Sok jellemző egyéni tulajdonsága mellett különösen is kiemelkedik az, amelyet most ebben a szóban foglalok össze: Misku. Furcsának tűnhetik fel ez a jellemzés. Hátha még megmondom, hogy ennek a névnek a hordozója nem más, mint a faluvégi cigánygyerek! Az anyja minden nap végigjárja a községet. Üres tarisznyával indul, megtömve, nagy kötényét is telerakva érkezik vissza földbeásott kunyhójukba s míg a négy rajkónak, meg az urának kirakja a sokféle elemózsiát, azon töri a fejét: miért nem ád nekik is a kormány legalább annyi földet, amennyin megteremne a krumpli, meg egy kis zöldség a levesbe? . . . Persze a kapa kevésnek illenék a kezébe; — a szociális elvektől vezérelve megpróbáltam már kezükbe adni, de bizony hamarosan félredobták s inkább vállalták a kéregetéssel járó megalázkodást, mint a munka felemelő szépségét és terhét! No de a mi cigányunk „modern1' ember, aki rendes házépítésre törekszik, „Megjött már a fecskemadár —“ sőt arra is ád, hogy a gyermekei iskolába járjanak. Azt, hogy „ád", szósze- rint értem; mert ő valóban ád, pénzt is költ a családra, hogy a nagyobb gyermekei tisztességes ruhában jelenhessenek meg az iskolában. Az iskolás gyermekek nem is idegenkednek tőlük, nem csúfolják, nem bántják őket, még ha csintalankodnának is azok; sőt különös gyengédséggel dédelgetik; ahogy az édesanyjuk becézi, ugyanúgy szólítják ők is a fiút „Misku“-nak, a leányt „Évi“-nek és, ha valamelyiknek véletlenül nincs ceruzája, vagy tolla, boldog az a gyermek, amelyik kisegítheti! Minden szegénységük, minden „cigányvoltuk“ ellenére is szíves szeretettel veszik körül és számtalan előnyben része- síiik őket. így tesz a magyar ember a közte élő minden egyéb nemzetiségű lakossal is. Dédelgeti őket, kiváltságokat biztosít számukra, mégha azok visszaélnek is a jóságával; mennyivel inkább megbecsüli, ha az az idegen fajú és idegen anyanyelvű is veleérez a magyarral és készséggel vállalja a magyar sorsközösséget! Vannak, akik kihasználják, mások
