Harangszó, 1942

1942-11-01 / 44. szám

352.

HARANGSZÓ

1942. novemBer T.

minden tévtanítástól megmenteni az igaz1 hitet fő kötelességének tekinti.

S amikor az eltévelyedések sorát látta és ezek rengetegében nem kevesebb, mint 95 olyan felfogás- sal találta magát szemben, amelyek a keresztyén lelkek üdvösségét veszélyeztették, nem maradhatott tétlen és megindult azon az úton, amelyen járva sok-sok ezer érzékeny lelkiismeret számára tette lehetővé a Krisztusban való üdvözítő hithez jutást.

Ez volt az ő igazi célja. Nem a saját dicsőségének a keresése. Nem is nevének megörökítése, avagy új egyház alapítása, vagy a mindenáron való ellenkezés a római egyházi hatóságokkal.

Lelket menteni az Isten számára volt fellépése igazi célja és ezeknek a lelkek megmentőjéhez, a Krisztushoz való elvezetése az újra közkinccsé vált Evangélium által.

Hogy ebből más is lett, a kultúra felvirágzása, az emberi szellem fel- szabadulása is követte, az már csak következménye lett a lelkek Krisztus közelébe jutásának.

Általa az Isten keze nyúlt bele az emberiség sorsába és történetébe. Isten kezének eszköze e földön az evangélikus anyaszentegyház a

Tavaszi áradat.

Történeti regény a magyar reformáció korából.

Irta: Mohr Gedeon.

(Folytatás.)

András úgy érezte, hogy a lány keze marasztalón meleg és a szorítása is biztató. Az arca is tündököl, mint tüzes ékszerekkel kirakott pici, rózsaszínű vánkos. Legszívesebben így maradt volna órák hosszat. Olyan otthonosan illettek tenyerébe azok a finom, puha ujjak. Csak lassan kapott észbe s akkor már ijedten pislantott Dobay felé, nem kerekedik-e vihar a verőfény után? Ámde a nagyúr — András majd fölcsuklott tőle ismét — atyai jóindulattal tekintett reájuk. András nem ismerte ugyan közelebbről a gróftiszt arcának természetrajzát, most mégis csalhatatlanul állapította meg, hogy azok a mogorva vonások ellágyultak.

Dobay zavartan lendítette meg a mentés vállát és átmenet nélkül nyúlt vissza a Mária kérdéséhez.

— Egyelőre még nem vacsorára érkeztünk!

— Tehát még visszajövünk! — kalapált örvendezés az András szívében.

Mária szemlátomást elszomorodott.

— Jobb szerettem volna, hogyha már maradnak!

Dobay nevetve indult át a szomszédos szobának.

lelkeknek az üdvösség útjára való vezetésére és a Krisztus közelébe elsegítésére.

£1 nemzet Gálája.

A múlt hetekben Kállay miniszter- elnök az országgyűlés elé terjesztett egy törvényjavaslatot elhunyt Kormányzóhelyettesünk emlékének megörökítéséről és a nemzet hálájáról, melyet úgy a képviselőház, mint a. felsőház osztatlan helyesléssel elfogadott és törvényerőre emelt. Ez a törvényjavaslat a nemzet lelkében született és írott betűkké azért lett, hogy kifejezze azt a kegyeletet, melyet a nemzet a haza oltárán életét áldozó hős Kormányzóhelyettese iránt érez, azt a hálát, mely szeretett Kormányzója iránt a szívét eltölti és azt a gondoskodó szerete- tet, mellyel a fiatalon maradt özvegyre és kicsiny kis árvájára tekint. A nemzetnek ez a gondoskodó szeretetben megnyilvánuló hálája körülöleli azt a családot, melynek oly sokat köszönhet. De átöleli azokat is, akik az ő áldozathozataluk nyomába léptek és hős Kormányzóhelyettesünk özvegyének és árvájának sorsában osztoznak: a hadiözvegye-ket és hadiárvá— Ritkaság ma — atyáskodott —, ha valami úgy van, ahogy mi szeretnők!

András merészen markolta meg süvegét.

— Higyje el, Mária, hogyha rajtam múlnék... — bízta sugárzó tekintetére a befejezetlen mondat színezését.

— Ugyan! — lett Mária újra vidám — kegyelmed csak a hegyeket járja. Mostanáig is ottfelejtkezett volna, ha ápám-uram le nem hozza.

András elvörösödött.

— Mondja, magiszter — lépett hozzá a lány bizalmasra fogott hangon — igaz az, amit kegyelmedről mesélnek?

— Rólam? — ámult el a fiatalember.

— Hogy az erdei tisztásokon őzeket csalogat magához s azokkal beszélget, hogy érti az állatok és madarak nyelvét is?

András kiérezte a hangsúlyból, hogy több a kötődés a kérdésben, mint a kíváncsiság.

— Kitől hallotta? — maradt óvatos.

Mária nem árulta el a kútforrását.

— Különben mit keresne a néptelen vadonban?

— Néptelen? Igen. Sokan egyedül érezhetik magukat odakünn. Én nem! Talán, mert igaza van a szóbeszédnek. Sokan nem hallják azt, amit én hallok. De nemcsak az őzek beszélnek. Zene és dal ömlik ott mindenből. Az Isten üzen a tovaszökkenő erdei vadban, a remegő kelyhű, gyengécske virágban, a lángra lobbanó őszi lombokban. S ha a leheletfinom húrzaton végigsimít a szellő, zeng

kát. Kimondja a törvény, hogy a kormányzat a hadiözvegyek és hadiárvák sorsának enyhítéséről ,,olyan intézmények létesítésével gondoskodjék, amelyek Kormányzóhelyettes úr emlékére a nemzetért hozott áldozat közösségét juttatják kifejezésre". A nemzet leikéből fakadó hála a gondoskodó szeretet sugaraiban szétárad a nemzet minden árvájára. Nagy szociális tanítás van ebben a törvényben. Egy család vagyunk. -Minden áldozatot együtt hozunk, minden fájdalmat együtt hordozunk s a legnagyobb áldozatot hozókról együtt gondoskodunk. Vállaljuk és hordozzuk sorsuk fájdalmát és terhét. Nem azért, mert a törvény diktálja, hanem azért, mert erre kötelez bennünket a hála!

A I cs7Ü!ő LuUiet-szobor

sorozatából egy részletet mutat be képünk.

A Luther-szobor munkálatai az utóbbi időben — sok háborús akadály után — erősebb ütemben haladnak előre. A főalak kőbefara- gása nagyobb részben elkészült. A szobor-alak mögötti félkörív hátlapján hat részből álló dombormű-sorozat lesz, ezek közül a biés regél az erdő. Nincs abban semmi különös. Bárki megértheti, aki el tud csendesedni.

Mária átszellemülten lestg a szavát.

— Ha egyszer én is hallhatnám!

— Olyan könnyű az! — ragadta el a buzgóság Andrást.

— Nem mehetek én egyedül az erdőre! — bánatoskodott Mária.

— Nem kell ahhoz egyedül lenni!

— Nem?

András kimondotta a lelke kívánságát.

— Lehetnek ketten is!

Dobay nagy garral és még nagyobb poharakkal érkezett vissza.

— Ilyet még nem ivott, kedves öcsém! — töltött tele három kristálypoharat gyakorlott kézzel.

Mária velük koccintott. Ahol nincsen édesanya, ott lány a háziasszony. S különben is: szőlősgazda lányához illik az ivás.

Mire az András torkán átsiklott a nehéz, fanyar nedű, már el is felejtkezett mindenről. Élvezte a gróftiszt simogató1 jóakaratát és beleveszett a lány tündöklő1 lényébe. Vágyakozva pislantott a hívogató asztal felé.

De csak állva maradtak.

Dobay mégegyszer töltött.

— A „messzelátó szőlőre“! — hör- pintette föl borát.

— Igaz! — hagyta rá András nekiszabadult bátorsággal. — Legalább igyunk rá.

— Miért legalább? — hördült föl a gróftiszt igazi énje.