Harangszó, 1942

1942-10-25 / 43. szám

341 HAftANGSZÓ Jk 1942 október 25. tyán Metrast megkorbácsolták, de ők énekkel ajkukon, de hívek ma­radtak. A párisi vérnász, az irlandi vérfürdő, az eperjesi vértörvény­szék, „a lutheránusok égettessenek meg“ törvény, mind a hithűségnek csodálatosan szép példáit tárja elénk. Akik közönyösek vagyunk vallásunk iránt, akik érdekből sok­szor megtagadjuk hitünket, ne ta­nuljunk tőlük? Mennyi állhatatos­ság, mennyi missziói tűz kellett az első keresztyének megvetett, üldö­zött, sok jajongással folyó életé­hez, hogy meg tudtak állani, a szenvedések füzében bizonyságot tenni Krisztusról. Ha az egész vi­lág reájuk tört is, ha az anya ölé­ből szakították is ki a gyermeket, köszöntésük mégis ez volt: Maran Atá — „az Ür jön“. Hol van ma a bizonyságtevő evangélikus, aki Lutherrel elmondja: „Itt állok, másként nem tehetek“, vagy Pál apostollal tenne vallomást: „Nem szégyenlem a Krisztus evangélio- mát.“ Nem mehetünk tanulni hűsé­get, állhatatosságot, reménységet a magyar történelem tündöklő alak­jaihoz: a szentéletű I. István király­hoz, a kegyes bibliaolvasó Bethlen Gáborhoz? A mozikat, színházakat látogató és egyletek tanácstermei­Tavasai aradat. Történeti regény a magyar reformáció korából. írta: Mohr Gedeon. (Folytatás.) Malvin elfehéredett. Melle ziháión hullámzott. Hang nem jött elő a torkán. Csak kerekre nyílt szeme mögött lát­szott a vihar, mely bensőjében tombolt. Percekig állt így, míg arcában ellágyul­tak a kemény vonások. Kebléből szipo- gón szakadozott fel a feszültség, míg zavaros szemében a téboly kövér könny­cseppek pergésébe olvadt. Puha, meg­gyengült zokogással akarat nélkül a férfi keblére bágyadt. — Csak sírj! — simogatta Dévay a vállát. — Krisztus megadja neked is az ő békességét! A lány hálásan nézett föl rá és tekin­tetét szemérem díszítette. — Ki \agy te, Uram! — Mondottam: az Isten szolgája! Malvin megelégedett e válasszal. — Jer — segítette Dévay az ágy­hoz. — Fáradt vagy, kimerültél! Pihen­ned kell! A lány engedelmesen követte. — Oly jó vagy hozzám, uram! — hálálkodott. Dévay gondosan betakarta. Vette a gyertyáját és már ment is. Az ajtóból mégegyszer visszatekintett. Maivin békésen aludt. Leheletfinom két kis marka ott pihent kipirult arca két oldalán. Ajkai mosolyra húzódtak. ben ülő asszonyok a Lorántffy Zsuzsannákhoz? A gyermeket átok­nak tekintő, vagy az „egykét“ me­lengető anyák Pekry Lőrincnéhez, árva Bethlen Katákhoz? A mai hi­vatalnok, kisiparos, gyári munkás nem tanulhatna azon jobbágy-sors­ban élő ősétől, aki társaival min­den kegyúri támogatás nélkül épí­tette fel a templomokat és iskolá­kat? — Kicsiny fatornyos templo­mok harangjainak, szószékeinek felírásai, a kelyheken, oltárterítő­kön foszladozó selymeken talál­ható feliratok, adománylevelek, is­kolai ösztöndíj-alapítványok intő- lég szólnak a mai emberhez, aki egyházi adóját is zúgolódva fizeti meg. Azok az emberek, akik mati­nékra járnak, akik vikendeznek, akik a sportpályák tribünjein tom­bolnak, menjenek azokhoz az őseik­hez, akik hosszú kilométereket tet­tek meg, amíg egy-egy artikuláris helyen templomot találtak s oda bemehettek. Azok az asszonyok, akiknél divattá lett a válás, s akik a házassági szövetség Istentől meg­szentelt frigyét érzéki élvezetek színvonalára süllyesztették le, men­jenek tanulni Rákóczi Györgyné- hez, aki fekete kenyeret evett ad­dig, míg ura hadban volt s Thököly öklei szelídéit nyíltak ki, mint a rózsa kelyhe, ha melegen süt rá a nap. Adél asszony künn várakozott a csi­galépcsőnél. •— Mi történt? — mozgatta izgatot­tan húsos ajkait. — Alszik! — felelte a prédikátor egy­szerűen. — Meggyógyul? —- Ügy adta az Isten! — lépdelt föl Dévay a padlásszobába. Odafönn Andronicus lelkendezve fo­gadta. — Nézze meg kegyelmed! — von­szolta a távcsőhöz. •— Ahogy mondot­tam. Keresse csak a holdat! Hol van? Nincs! Elsötétült. Eltűnt. Most csak a Vesta súlyzója fénylik. Most kételkedjék kegyelmed! Dévay csak épp, hogy beletekintett a csőbe. — Valóban! — kelt föl minden izga­lom nélkül. —- Árnyékba veszett a hold tányérja! Andronicust nem elégítette ki a puszta elismerés. • — Ezt csak úgy mondja kegyelmed? És a csoda? Hát nem veszi észre a csodát? A prédikátor fáradtan simította végig homlokát. — Nem először történik, hogy a hold lehunyta a szemét. Lehet, hogy kegyel­med azt is érti, miért? Én nem. Nem is érdekel. Kegyelmed pedig nagyobb cso­dát láthat ennél. S az valóban csoda, mert Krisztus tette. Imrénéhez, aki elkísérte urát a számkivetésbe. Menjünk az ősökhöz, hogy meg­tudjuk, mi az, amit „meg kell tar­tanunk“. Mindent nem lehet fel­sorolni. De ezek is mutatják, hogy van örökségünk, aminek megtar­tására törekednünk kell. Múltúnk értékeit azért igyekszünk megtar­tani, jelenünkön munkálkodni, hogy azokkal áldozatos szívvel szolgál­hassuk a jövőt. A mi örökségünk a Krisztusban való élet reménysége — és lehetősége. Amit kaptunk, nemcsak megtartani, de lehetőség szerint gyümölcsöztetni is kell: szolgálnunk kell vele. Végered­ményben nem a mi őseink a mi példáink, eszményképeink, hanem a Krisztus, ö csepegtette őseink szívébe a hithűség és a testvéri teherhordozás. készségét. Legyen boldog bizonyságotok arról, hogy mikor Krisztust akarjátok meg­tartani, ő tart meg titeket. Szent- leikével képessé tesz élteteknek az Ö szolgálatára való szentelésére. Az a mi örökségünk, hogy mi a Krisztus öröksége va­gyunk. Isten neki adott bennün­ket. Legyetek a Krisztuséi, hogy Vele szolgálni tudjatok. Andronicus sértődötten tapogatta sza- kállát. — Majd ha kissé magához tér a nagy örömtől és eszébe jut a családja — taná­csolta Dévay —, nézze meg őket. A cso­da odalenn történt! Andronicus a melléhez kapott. — A kulcsom! — jutott eszébe az előzmény. — Hol hagyta kegyelmed? Dévay derűsen nézte. — Többé nincs szüksége rá! — Nincs? — érezte magát kényel­metlenül a tudós ember. — Malvin, a lánya ... — Igen! — várt Andronicus valami retteneteset. — Egészséges! —• bólintott a prédi­kátor. — Mit mond? — riadt meg a tudós. — Győződjék meg róla személyesen! — biztatta Dévay. Andronicus válasz nélkül rohant le a lépcsőn. Pál apát gyűlölködve állt a prédiká­tor elé. — Kegyelmed az ördöggel cimborá- zik! — sújtott le a váddal. — Kegyelmed pedig jobban tenné, ha visszatérne Egerbe! — villant a Dévay szeme. — Jelenthetné a püspök úrnak, hogy Kassa városban az utolsó kételkedő is elfogadta Krisztust urának! — Szent Erzsébetre mondom, templo­munk védőszentjére! — toporzékolt az apát — keserű lesz a leszámolás! Dévay rendületlenül állott. — Szent Erzsébet Krisztusnak hű leá-

Next

/
Thumbnails
Contents