Harangszó, 1942
1942-10-25 / 43. szám
341 HAftANGSZÓ Jk 1942 október 25. tyán Metrast megkorbácsolták, de ők énekkel ajkukon, de hívek maradtak. A párisi vérnász, az irlandi vérfürdő, az eperjesi vértörvényszék, „a lutheránusok égettessenek meg“ törvény, mind a hithűségnek csodálatosan szép példáit tárja elénk. Akik közönyösek vagyunk vallásunk iránt, akik érdekből sokszor megtagadjuk hitünket, ne tanuljunk tőlük? Mennyi állhatatosság, mennyi missziói tűz kellett az első keresztyének megvetett, üldözött, sok jajongással folyó életéhez, hogy meg tudtak állani, a szenvedések füzében bizonyságot tenni Krisztusról. Ha az egész világ reájuk tört is, ha az anya öléből szakították is ki a gyermeket, köszöntésük mégis ez volt: Maran Atá — „az Ür jön“. Hol van ma a bizonyságtevő evangélikus, aki Lutherrel elmondja: „Itt állok, másként nem tehetek“, vagy Pál apostollal tenne vallomást: „Nem szégyenlem a Krisztus evangélio- mát.“ Nem mehetünk tanulni hűséget, állhatatosságot, reménységet a magyar történelem tündöklő alakjaihoz: a szentéletű I. István királyhoz, a kegyes bibliaolvasó Bethlen Gáborhoz? A mozikat, színházakat látogató és egyletek tanácstermeiTavasai aradat. Történeti regény a magyar reformáció korából. írta: Mohr Gedeon. (Folytatás.) Malvin elfehéredett. Melle ziháión hullámzott. Hang nem jött elő a torkán. Csak kerekre nyílt szeme mögött látszott a vihar, mely bensőjében tombolt. Percekig állt így, míg arcában ellágyultak a kemény vonások. Kebléből szipo- gón szakadozott fel a feszültség, míg zavaros szemében a téboly kövér könnycseppek pergésébe olvadt. Puha, meggyengült zokogással akarat nélkül a férfi keblére bágyadt. — Csak sírj! — simogatta Dévay a vállát. — Krisztus megadja neked is az ő békességét! A lány hálásan nézett föl rá és tekintetét szemérem díszítette. — Ki \agy te, Uram! — Mondottam: az Isten szolgája! Malvin megelégedett e válasszal. — Jer — segítette Dévay az ágyhoz. — Fáradt vagy, kimerültél! Pihenned kell! A lány engedelmesen követte. — Oly jó vagy hozzám, uram! — hálálkodott. Dévay gondosan betakarta. Vette a gyertyáját és már ment is. Az ajtóból mégegyszer visszatekintett. Maivin békésen aludt. Leheletfinom két kis marka ott pihent kipirult arca két oldalán. Ajkai mosolyra húzódtak. ben ülő asszonyok a Lorántffy Zsuzsannákhoz? A gyermeket átoknak tekintő, vagy az „egykét“ melengető anyák Pekry Lőrincnéhez, árva Bethlen Katákhoz? A mai hivatalnok, kisiparos, gyári munkás nem tanulhatna azon jobbágy-sorsban élő ősétől, aki társaival minden kegyúri támogatás nélkül építette fel a templomokat és iskolákat? — Kicsiny fatornyos templomok harangjainak, szószékeinek felírásai, a kelyheken, oltárterítőkön foszladozó selymeken található feliratok, adománylevelek, iskolai ösztöndíj-alapítványok intő- lég szólnak a mai emberhez, aki egyházi adóját is zúgolódva fizeti meg. Azok az emberek, akik matinékra járnak, akik vikendeznek, akik a sportpályák tribünjein tombolnak, menjenek azokhoz az őseikhez, akik hosszú kilométereket tettek meg, amíg egy-egy artikuláris helyen templomot találtak s oda bemehettek. Azok az asszonyok, akiknél divattá lett a válás, s akik a házassági szövetség Istentől megszentelt frigyét érzéki élvezetek színvonalára süllyesztették le, menjenek tanulni Rákóczi Györgyné- hez, aki fekete kenyeret evett addig, míg ura hadban volt s Thököly öklei szelídéit nyíltak ki, mint a rózsa kelyhe, ha melegen süt rá a nap. Adél asszony künn várakozott a csigalépcsőnél. •— Mi történt? — mozgatta izgatottan húsos ajkait. — Alszik! — felelte a prédikátor egyszerűen. — Meggyógyul? —- Ügy adta az Isten! — lépdelt föl Dévay a padlásszobába. Odafönn Andronicus lelkendezve fogadta. — Nézze meg kegyelmed! — vonszolta a távcsőhöz. •— Ahogy mondottam. Keresse csak a holdat! Hol van? Nincs! Elsötétült. Eltűnt. Most csak a Vesta súlyzója fénylik. Most kételkedjék kegyelmed! Dévay csak épp, hogy beletekintett a csőbe. — Valóban! — kelt föl minden izgalom nélkül. —- Árnyékba veszett a hold tányérja! Andronicust nem elégítette ki a puszta elismerés. • — Ezt csak úgy mondja kegyelmed? És a csoda? Hát nem veszi észre a csodát? A prédikátor fáradtan simította végig homlokát. — Nem először történik, hogy a hold lehunyta a szemét. Lehet, hogy kegyelmed azt is érti, miért? Én nem. Nem is érdekel. Kegyelmed pedig nagyobb csodát láthat ennél. S az valóban csoda, mert Krisztus tette. Imrénéhez, aki elkísérte urát a számkivetésbe. Menjünk az ősökhöz, hogy megtudjuk, mi az, amit „meg kell tartanunk“. Mindent nem lehet felsorolni. De ezek is mutatják, hogy van örökségünk, aminek megtartására törekednünk kell. Múltúnk értékeit azért igyekszünk megtartani, jelenünkön munkálkodni, hogy azokkal áldozatos szívvel szolgálhassuk a jövőt. A mi örökségünk a Krisztusban való élet reménysége — és lehetősége. Amit kaptunk, nemcsak megtartani, de lehetőség szerint gyümölcsöztetni is kell: szolgálnunk kell vele. Végeredményben nem a mi őseink a mi példáink, eszményképeink, hanem a Krisztus, ö csepegtette őseink szívébe a hithűség és a testvéri teherhordozás. készségét. Legyen boldog bizonyságotok arról, hogy mikor Krisztust akarjátok megtartani, ő tart meg titeket. Szent- leikével képessé tesz élteteknek az Ö szolgálatára való szentelésére. Az a mi örökségünk, hogy mi a Krisztus öröksége vagyunk. Isten neki adott bennünket. Legyetek a Krisztuséi, hogy Vele szolgálni tudjatok. Andronicus sértődötten tapogatta sza- kállát. — Majd ha kissé magához tér a nagy örömtől és eszébe jut a családja — tanácsolta Dévay —, nézze meg őket. A csoda odalenn történt! Andronicus a melléhez kapott. — A kulcsom! — jutott eszébe az előzmény. — Hol hagyta kegyelmed? Dévay derűsen nézte. — Többé nincs szüksége rá! — Nincs? — érezte magát kényelmetlenül a tudós ember. — Malvin, a lánya ... — Igen! — várt Andronicus valami retteneteset. — Egészséges! —• bólintott a prédikátor. — Mit mond? — riadt meg a tudós. — Győződjék meg róla személyesen! — biztatta Dévay. Andronicus válasz nélkül rohant le a lépcsőn. Pál apát gyűlölködve állt a prédikátor elé. — Kegyelmed az ördöggel cimborá- zik! — sújtott le a váddal. — Kegyelmed pedig jobban tenné, ha visszatérne Egerbe! — villant a Dévay szeme. — Jelenthetné a püspök úrnak, hogy Kassa városban az utolsó kételkedő is elfogadta Krisztust urának! — Szent Erzsébetre mondom, templomunk védőszentjére! — toporzékolt az apát — keserű lesz a leszámolás! Dévay rendületlenül állott. — Szent Erzsébet Krisztusnak hű leá-
