Harangszó, 1942
1942-10-18 / 42. szám
HAÍUNGS2Ó 1942 október 18. 884. az, aki íróasztal mellett szellemi munkával keresi a kenyerét sokszor úgy, hogy gondjai áttevődnek az éjszakai pihenés idejére is, amiről a gondot hordozó talán sohasem beszélt és nem panaszkodott. Itt az ideje, hogy változtassunk azon a téves felfogáson, mely szerint munka csak az, melyet kézzel, vagy kézi szerszámmal végzünk. Azt a testvéri közösséget kell megteremteni, mely megtalálható az északi országokban. Ennek azonban csak lelki közösség lehet az alapja. Lelki közösség nélkül testvéri közösség nincs. Sokszor hallottam itt, az én kedves falumban azt a történetet, mely áldott emlékű Gyurátz püspök úrról szól. Többször eljött ő ide a szülőfalujába rokonlátogatóba. Egyik alkalommal az állomásról jövet találkozott valamelyik elemi iskolás barátjával. Beszélgetni kezdett vele s mikor a régi barát illő tisztelettel, levett kalappal akarta a választ megadni, bizony tiltakozott az áldott emlékű püspök és arra kérte a régi barátot, hogy úgy szólítsa és úgy beszéljen vele, mint gyerekkorában. A történet vége igaz, hogy az, hogy a régi barát teljesen megnémult, mert most már se így, se úgy nem merte megszólítani a püspök urat. Mégis csak megtanít ez a történet arra, hogy vessünk el magunktól minden pöffeszkedő gőgöt, büszkeséget, felfelé a hétrétgör- | nyedést, lefelé a zsarnokságot és becsüljük meg egymást, mint testvér a testvért. Legyünk természetesek, ismerjük el, hogy hibák mind a két részről voltak és vannak. Két magyar gyerek püföli egymást a templomajtó előtt. Dühösen, mérgesen ütik egymást, ahol érik. Valaki szétválasztja és korholja őket. Nem szégyelitek magatokat, miért verekedtek, miért ütitek egymást.? — Azért kérem — mondja az egyik —, mert testvérek vagyunk. Ha testvérek vagyunk is, hát ne bántsuk egymást. Fülöp Dezső. fis. Ialen nagyot Kiállóit rám. Már hírt adtunk arról, hogy Zilahy Lajos, a híres magyar író másfélmilliós vagyonát s ezzel mindenét a nemzetnek ajándékozta szegény, tehetséges magyar gyermekek iskoláztatása céljából. Ki hitte volna, hogy az áldozatkészségnek ezt a páratlan megnyilatkozását az elismerés és köszönet helyett több oldalról támadják. Miért adta? Másra is adhatta volna! stb. Lám, ilyen az ember! Mindenben kifogásolnivalót talál, még a másik áldozatkészségében is! Zilahy a támadásokra ezt válaszolta: „Az Isten nagyot kiáltott rám. Azt mondtam, azzal, hogy mi életben maradtunk, Isten akart valamit velünk, s mi alávetjük magunkat ennek az akaratnak. Nem akarják elfogadni az egyetlen magyarázatot: adósa maradtam Istennek olyan fájdalmasan és marcangoló- an, hogy azt nem tudtam elviselni ... Milyen kettős tűzbe kerültem. Egyik oldalról: mit tettél a fiaddal, te kőszívű! A másik oldalról: vigyázat, ez csaló! Valamit félredugott a fiának. Ha valakit ez a föld kivételes javakhoz és lehetőségekhez juttat, idegen vére, neve és középszerű képességei mellett, mint adott esetben a főszer kesztő-képviselő urakat, ha ezt a hatóerőt arra használják fel, hogy valahonnan felülről követelik a kormánytól: ne fogadja el áldozatunkat, azt az áldozatot, amelynek gondolata megegyezik az ország Kormányzójának óhajával. Aki ezt a gondolatot ilyen dühvei el akarja gáncsolni: az lehet jó férj, lehet jó európai, lehet jó szerkesztő, minden lehet, még magyar is lehet, de kérdezem: lehet-e jó magyar?" Ezután kérdezzük: Még ma is oly nehéz megérteni, hogy Isten beleszólhat az életünkbe? S olyan nehéz keresztyén szemmel meglátni és keresztyén hittel megérteni, hogy mindenünkkel, amink van, adósai vagyunk az Istennek? Ha igen, miben vagyunk hát keresztyének?! L. I. Tavaszi áradat. Történeti regény a Magyar reformáció korából. írta: Mohr Gedeon. (Folytatás.)-v-Tudom! — bólintott a csillagász. — Most a Vesta fénye ott csüng már a télihold peremén. Ma lesz! A prédikátor felállt. — Kegyelmed dolga a hitetlenség! — fogta fel ismét gyertyáját. — Vannak titkok, amelyeket elrejtett azúr! Kegyelmed kifürkészheti. De én az Istenre kérem, ne a lelke árán tegye! Mit ér, ha a nap, a hold, a csillagok rejtelmeit ismeri, de azt nem akarja befogadni, aki életet és üdvösséget kínál! — Krisztust? — Öt! — Szeretném, ha hihetnék benne! — jelent meg töprengés az Andronicus arcán. — Szeretném őt is megtalálni! A prédikátor hangja egyszerre acélosán metszett. — Vagy őt keresi, vagy a sötétség erőit. Két úrnak nem lehet szolgálni! A csillagász Ulke azonmód bezárult. — Nincs panaszom az én Uramra! — De van énnekem! — harcolt Dé- vay. — Hadd keressem meg leányát! Hol a titkos szoba kulcsa? Andronicus szó nélkül leoldotta nyakláncát. A kulcs füle láncszemként forrott belé. — Még visszajövök! — vette át a kulcsot Dévay. Szikár alakjával együtt osont ki a világosság is a szobából. A fény egyenletes gömbje a sárgásán bámészkodó falak egyenetlenségébe tört. A prédikátor olyan volt középütt, mint valami élesen kirajzolt gömbsugár. A lépcső aljában Adél asszony várta. Kidolgozott szögletes vállain rojtos fehér kendő lógott. Arcán széles, kissé durva, húsos ajkai uraskodtak. — Ide adta az a... — markolászta a lépcső korlátját — az a vén bolond? Dévay elutasítással korholta. — Andronicus kegyelmednek férje. Ezért ura is. Az asszony ajkai bizonyos alázattal omlottak egymásba. — A kulcsot ideadta! — mutatta a prédikátor. — Legjobb lesz, ha elvezet ahhoz a szobához! Adél engedelmesen indult előre. Nehezen és súlyosan járt. Hosszú ruhája susogva súrolta utána a padlót. Boltíves folyosón haladtak végig, melyben egy- , felől mély ablakfülkék üldögéltek, más- j felől egyszárnyas vasalt tölgyfaajtók lapultak meg. — Itt vagyunk — állt meg az asz- szony az utolsó ajtó előtt. Dévay előre lépett. — Köszönöm! — bólintott. — Egyedül megyek be hozzá! — bocsátotta el Adélt. — Jobb, ha senki sem zavar! Adél minden sértődöttség nélkül engedett a felszólításnak. Távozó alakját a gyertya lengő búbja óriási árnyékba nyalta a boltíveken. Dévay habozás nélkül illesztette kulcsát a zárba. Kissé nagyobb erőt is vetett a mozdulata. Ellenállást, rozsdás nyikorgást, hosszas bíbelődést várt. Az ajtó azonban önmagától felcsattant. Dévay már benn állt a szobában. Gyertyája a hirtelen zuhogó levegő örvényében fuldokolt s a sötétség csak immel-ámmal tért ki előle. A túlsó falon elérhetetlen magasságban szürke, rácsolt, apró, kerek ablak hunyorgott rá. Ágy dőlt a saroknak, középen nehéz faasztal. Mögötte árva szék búslakodik. Még néhány edény a földre döntve. Dévay még sem mozdult. Furcsa ta-
