Harangszó, 1942
1942-10-11 / 41. szám
1942 október 11. HARANGSZÓ 327. liumibb, minél inkább reformátori erőket hordoz és a református egyház annál reformátusabb, minél erősebben áll az evangélium alapján." — Kardos Gyula püspök meleg szeretettel köszönte meg Ravasz László üdvözlő szavait. Az aradi vértanuk napján október 6-án Kállay miniszterelnök megkoszorúzta Gömbös Gyula síremlékét, azután a magyar ifjúság emlékünnepélyén nagy beszédet mondott. A magyar nemzet történetét a fiatalságtól elválasztani nem lehet — mondotta a miniszter- elnök. — Egy nemzetnek mindig fiatalnak kell lenni. Csak fiatal nemzetnek van lendülete ebben a világban. Majd rámutatott arra, mi a fiatalság szerepe a nemzet sorsának irányításában. Sok munka áll előttetek. Sok kötelesség vár rátok. S ezt csak fiatal lélekkel lehet elvégezni. Ezt az országot magatokévá tenni, benne jövőt, megélhetést akkor tudtok biztosítani, ha Magyarország lelkének megerősítésében segítségemre lesztek. Nektek a lelket, a hitet, a bátorságot, a magyar jövendő hangját kell adnotok. Mikor ezt mondom, nem én beszélek, hanem egy hit, egy akarat, egy kötelesség, amely Kossuth szavával kiáltja: fiatalok, előre! Szeretnék veletek egy levegőt szívni, hogy megérez- zem, mi van bennetek. Hä más nincs, mint nyugodt élet vágya, akkor tisztelni foglak. Ha önzés, irigység és nem szeretet, akkor nem értelek meg. De magamhoz ölellek, ha tele vagytok hittel, áldozatkészséggel. Mert fiatalnak lenni — higyjétek el — csak ezért érdemes! A dunánínneni egyházkerület ünnepe. Püspökavatás, ielügyelöiktatás Balassagyarmaton. Felejthetetlen ünnep fénye szarta szét sugarait október 1-én a dunánínneni egyházkerületre, egész evangélikus egyházunkra és a magyar társadalomra. Közelből, távolból fölséreglő evangélikusok nagy tömegének részvételével ekkor iktatták méltóságába — Kovács Sándor és Sztranyavszky Sándor utódaiként — a kerület új vezéreit: Kardos Gyula püspököt és Laszkáry Gyula felügyelőt. Az ünnep előestéjén az elhunyt vezé- I rekre való kegyeletes emlékezésül gyász- 1 istentisztelet volt a templomban, melyen ! Fadgyas Aladár fejérkomáromi esperes mondott megható emlékbeszédet. Ünnepi díszközgyűlés. ; A másnapi püspökavató és felügyelőiktató ünnep d. e. 10 órakor kezdődött a vármegyeházán, ahova testületileg vonult a Luther-kabátos papok és ünneplők nagy serege a paróchiáról. Az előkelőségek élén ott láttuk báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőnket, Kapi Béla és Túróczy Zoltán püspököt, Ravasz László ref. püspököt, Fa- binyi Tihamért, - Baross József főispánt, Feilitsch Berchthold gyámint. elnököt, Träger Ernő osztályfőnököt, Deák János egyetemi tanárt, a vármegye, a róni. kath- egyház, a ref. egyház kiküldöttetit és másokat. A gyűlés megnyitása és az új elnökség megválasztásának kihardetése után küldöttség hívta meg az új vezéreket a dísz- közgyűlésre. Majd átvonult ünnepi menetben a közgyűlés közönsége a templomba az avatási-, illetve iktatási ünnepre. A vármegyeházától a templomig hosszú sorban kísérték az ünnep résztvevői a templom harangjainak zúgása közben a felavatandó és iktatandó püspöTakácsi-i új evangélikus iskola. — Akarom is! Andronicus nem válaszolt. Szemével a távcsőbe dőlt. Testén ebben a pillanatban ideges remegés szánkázott végig. Egy ideig még görcsösen feszengett a lencse mögött, azután felugrott. — Megvan! — hadonászott karjával.- Megtaláltam! — nagy hirtelen az asztalkánál termett. Megragadta az egyik pergament és a prédikátor orra elé tartotta. — Ő! Ö vezetett a helyes útra. A hártyán egyetlen név állott. Alatta a jel: — Veszta! — olvasta el Dévay. — A rómaiak a családi tűzhely istennőjének tartották. Mi van vele? Andronicus titokzatos arccal közelített a prédikátorhoz. Ujját úgy emelte Kettőjük közé, mintha azon valami láthatatlan fonalat vigyázna. — A Vesta-csillag! — suttogta. — Lehet, hogy fénye ott remeg a családok boldogságában is. Ezt sejthették meg a rómaiak. Dévay várt. A csillagász arcán olvashatóan tükröződött, hogy még nem mondotta ki a legfontosabbat. — Halvány a fénye, mintha nem is sajátja volna. Rejtelmes. De én tudom — egészen közel hajolt a prédikátorhoz — kering. Velünk együtt. A földdel, a Merkúrral és a többi mozgó égitesttel. Kering a nap körül. A végtelen világűr vándora. Dévay megborzadt. — Sejtettem! — húzódott vissza. — Sötét hatalmasságokkal tanácskozik éjszakákon át! Nem látja kegyelmed, hogy az egész világot halomra dönti? Elhagyják helyüket a csillagok, megrendül a föld, a végtelenbe zuhan minden értelem és cél nélkül. Talán bizony a nap is csak céltalanul bolyong. Andronicus keményen harapta össze ajkait. — Az is! — Barátom! — ragadta meg karját Dévay. —• Én az élő Istenre kényszerítem. Tagadni merészkedik a teremtés negyedik napját? Az Ür adta az égboltozatra őket: a napot, a holdat és a csillagot. Tagadni merészeli? — Tagadom! Többet tudok, mint bárki más! Talán csak egy ember van, aki mindezt gyanítja, Kopernicus a neve. Többször hallottam róla. Szeretném megismerni. Talán ő még tovább jutott! — a csillagász tűnődve simított végig távolbalátó készülékén. — Kell, hogy neki is legyen messzelátója! Nincs benne semmi boszorkányság. Ezzel jönnek hozzám a csillagok. És ő is. Vesta. Látja? — • mutatta a jelt. — A telihold peremén csüngő Súlyzó. Ö igazított el az égi testek bonyolult útvesztőjén. Nézze meg kegyelmed! Dévay sziklaszilárdan állt a helyén, de a tudós puha erőszakkal kisszékére vonta. — Hunyja be egyik szemét és tekintsen a lencsébe! A prédikátor elé ijesztő nagyságban ugrott a telihold tányérja. Olyan volt, mint valami kerek nagy lék az égboltozat testén, melyben az ezüstös ragyogás zárja el a látást. — Vakít! Andronicus diadalittasan dörzsölte a kezét. — Most! jelentette ki. — Két óra múlva egyetlen sugár sem marad belőle. Pál apát tartózkodó duzzogásából váratlan kérdéssel lépett elő. — Nem nyugszik le az olyan hamar! — szűrte kérdését azonnal kétkedéssé. Andronicus mosolygott. — Nem is! Ügy fog eltűnni az égről, amint most látjátok. Tündöklő arca fátyolba bújik, hogy helyét csak gyanítani lehet. — Tudod te ezt? — hökkent meg Pál apát. (Folytatjuk.)
