Harangszó, 1942
1942-07-05 / 27. szám
HXHXNC5ZS 2T5. 1 1942. július 5. A fiam .. . Ö az. Él! A múlt hetekben leplezték le Gömbös Gyulának, Magyar- ország nagy miniszterelnökének márványszobrát az ország vezetőinek és a külföldi hatalmak képviselőinek jelenlétében Budapesten. Az ünnepélyen megjelent Kormányzónk is, aki Tasnádi Nagy András emlékbeszéde után az első koszorút helyezte hazánk nagy fia szobrának talapzatára. Jelen volt Gömbös Gyula édesanyja és három gyermeke is. — Volt ennek az ünnepnek több megható és lélekbemarkoló pillanata. Megható volt maga az emlékbeszéd, melyben a szónok Gömbös Gyulában Európa egyik legnagyobb államférfiát és az utolsó két évtized magyar történelmének egyik legmarkánsabb alakját méltatta. Megható volt az a pillanat, mikor Kormányzónk koszorúját elhelyezve a szoborral szemben megállt és kezét tisztelgésre emelve felnézett Gömbös Gyula kőarcába. S felejthetetlenül megható volt, mikor vitéz Marton Bélával a karján a szobor elé lépett A fiam... ö az. Él! A nagyasszony talán nem is gondolta, hogy e néhány szóval fiáról a legnagyobb igazságot mondta. Gömbös Gyula él. Minden magyar lelkében él! A kapuzárás megtörtént az iskoláknál. A diákok kemény 10 hónapi munka után szétrebbentek, hazamentek. Nemcsak azért, hogy az aranyszabadság sóvárgott pihenését élvezzék. Hazamentek azért, hogy dolgozzanak. Hallunk iskolákról, melyeknek tanulói mezőn dolgoznak, másoké egy templom nélküli falunak tanáraikkal az élen templomot építenek. Ismét mások a harctéren küzdő katonák helyett árván maradt gazdaságokban segítenek. Háború van. Ez most az élet rendje: munkanapokká válik a pihenés drága ideje. Ez a tény is bizonysága annak, hogy iskoláinknak jó a szelleme. Fiainkat a padokból kikerülve szolgálatra hajtja az egyház- és hazaszeretet ereje. Ez a magatartás, mely örömét találja a segítő szeretet szolgálatában, a pihenés Gömbös Gyula édesanyja. Felnézett rá és elcsukló hangon rebegte: Gömbös Gyula, a nagy magyar miniszterelnök szobra. Kormányzónk megkoszorúzza a szobrot. logy az a nagy harag már szépszerivel ■1 is párolgóit. Meg is állapítják, hogy i harag, a mérgesség lecsapolására igen ió orvosság a társaságban való munka, tzzel az orvossággal is többen élhetnélek! Ebéd után, rövid ejtőzés közben a negbékélt Ferenc bácsinak — a mindent lehálózó ökörnyálnak láttán eszébe jutlak a volhíniai mezők, ahol tizenhétben ppen ilyen ökörnyáleresztő időben volt ölderítő őrjáraton harmadmagával. El is ueséltetik vele. — Egy szigetközi káplár volt a ve- etőnk.’ Vizenyős nyírfaerdőből ilyen ikörnyálas tarlóra értünk. Azon túl pár >1 széles napraforgóföld következett, viászva próbáljuk elérni. Hirtelen tüzet apunk a napraforgók közül. Barázdába apulva visszatüzelünk. A szomszédom ét lövés közben odasúgja: — A káplárunkat baj érhette, nem nozdul. Nem tekintgethettünk, tovább ;ellett tüzelnünk. De mintha gyengében tüzelne az orosz. Elkiáltom: „Kidáj úszó! Ruki verf!“ — Erre tanított ben- lünket. A pajtásom is segít. Egyszer csak kilép a napraforgók őzül először egy, azután másik, meg larmadik ruszki is föltartott kezekkel, önnek felénk. Olyan tíz lépésnyire negállítjuk őket. Magunk is föláliunk, n rájuk fogott fegyverrel őrzöm őket, u'g a pajtás benézett a napraforgósba, ’ár perc múlva öt fegyvert hoz az ölé- en. Mondja, hogy két halott is van. A egyverekről leszereltük a szuronyt, meg a závárt. Beleraktuk az én kenyeres tarisznyámba. Leültettük a foglyokat. — Egyikünk most már megvizsgálhatta szegény káplárunkat. Bizony halott volt már szegény, fejlövés érte. Sajnálkodunk rajta, de nincs már segítség. Legalább eltakarítsuk valahogyan! Meg azt a két I orosz halottat sem hagyhattuk takarít- tatlanul, hiszen azok már nem voltak ellenségek. Miután megadták magukat, már a foglyainkat sem tekinthettük annak. A társam egy-két tót szóval, én meg mutogatással — megértettük velük, hogy el akarjuk temetni a halottakat. Egyszerre bontották az ásóikat, aztán megválasztottuk a helyet egy vadkörtefa tövében, a dűlőút kanyarodása irányában. Megilletődtek, mikor megértették, hogy közös sírba akarjuk temetni a mi halottunkat az övékéivel. Egy kis óra alatt közös erővel elkészült a gödör. Már olyanformán közös erővel, hogy mi felváltva dolgoztunk és őrködtünk fegyveresen. Akkor odahordtuk a halottakat. Előszedtük a káplárunk holmiját — leveleit, pénzét, óráját, kiskönyvét. Abba beleírtuk a hősi halálának körülményeit, eltemetéséhek helyét — és aláírtuk. Az oroszokkal is megtetettük ezt az ő halot- taikkal. Az egyik halottjuk nekik is a járőrvezetőjük volt. Aztán sátorlapba csavarva, leraktuk a halottakat a sírba. Imádkoztunk fölöttük, aztán könnyezve behantoltuk őket. Az egyik orosz baltával kiformált három nyírfakarót. Egy I lapra meg is faragta, ráírtuk a neveket. Ezek lettek a fejfáik. Aztán még egyet imádkoztunk, tisztelegtünk és biztonság okáért visszahúzódtunk az erdő szélibe. Ott pihentünk egy félórácskát, aztán megnehezült szívvel még visszanéztünk arra a sírra. Akkorra már szépen egybehálózta a három fejfát a szálló ökörnyál. Szinte összeölelkeztek. Nem is ellenségek pihentek már alattuk. De a mi szívünkben sem volt harag egymás iránt, mikor visszaindultunk foglyainkkal a mi vonalaink felé. — De ni a — tekint a kapák felé már indultában az öreg harcos — az Etel, meg a Jóska kapanyelét is ugyancsak egybehálózta ám az ökörnyál! De tudom is ám, hogy ti sem vagytok egymásnak ellenségei. — Ezt már úgy súgja oda csöndesen a két fiatalnak. De még mást is forgat az eszében az öreg, amíg összekapnak egy vitelre való krumplit, hogy a kocsi mehessen. Meg is mondja csöndesen az Etelnek, amint a még megmaradt kurta rendeknek neki állanak. — Tudod, Etel, ha az Isten megengedné, hogy szerit ejthetném, én is elküldöm a Lina lányomat arra a népfőiskolára. A nap barátságosan sütött rájuk lefelé ballagtában. Vígan, békességesen folyt tovább a munka és szállt az ökörnyál ... (Vége.)
