Harangszó, 1942
1942-05-24 / 21. szám
1942 május 24. HXRXNGS1Ü 165 amelyeket éppen népünk megmentése érdekében legsürgősebben el kell végezni. Fontos nemzeti és egyházi érdek tehát, hogy ezt a mozgalmat megismerjük, munkájába egyháztársadalmi szerveink útján is, egyénileg is bekapcsolódjunk s szolgálatunkkal támogassuk. Cevél a keresxtsxiilőKtöl. Kedves Keresztfiam! Legutóbbi leveledet örömmel olvastuk. Azt láttuk abból a levélből, hogy Nálatok a konfirmációi óktatás több, mint egyszerű leckekikérdezés, hogy Ti- j teket a tisztelendő úr az életre nevel. De azért is örültünk, mert igazolta a mi elhatározásunkat is, amellyel annakidején a keresztszülői tisztet vállaltuk, hogy nem elégszünk meg puszta címmel s nem rázzuk le magunkról kötelesscgeipket egy-két születésnapi ajándékkal. Igaz ugyan, hogy jó szüleid is gondolnak lelki irányításodra, de sosem árt, ha ilyen fontos dolgokat többen is mondanak, ismételgetnek a gyermekeknek, hogy annál komolyabban vegyék, annál mélyebb gyökeret verjen a lelkűkben. Keresztelésedkor ígéretet tettünk ar- ra, hogy Téged evangélikus egyházunk tiszta tanítása szerint nevelünk, a hitben megtartunk és a bűn elleni küzdelemben tőlünk telhetőleg támogatunk. Mivel azonban időközben minket a közeletekből elszólított a szolgálatom, innen távolról csak naponkénti imádságainkkal tudunk eleget tenni keresztszülői ígéretünknek. Hiszem azonban, hogy imádsággal innen a távolból is sokkal jobban teljesíthetjük kötelességünket, mintha Téged naponként szemmel tartva, de imádság nélkül akartunk volna megtartani a hitben. A konfirmációi ünnepélyen, ha Isten megengedi, ott leszünk és szeretnénk jó szüléiddel és Veled együtt úrvacsorát is venni. Mivel azt szokták mondani, hogy a keresztszülő kötelessége a konfirmációig tart, az egyház felnőtt tagjai között való életedre egy teljes bibliát vitzünk útravalónak. Tudnánk dltzesebb konfirmációi ajándékot is venni, de értékesebbet nem. Végül elárulhatom, hogy tizennégy év alatt annyira megszoktuk már esti imádságainkba a Te nevedet Is belefoglalni, hogy nem tudnánk ezután sem kihagyni. A közeli viszontlátás reményében imádságot tze- retettel köszönt - - fa p á d.' Imádság pUnkösdkor. Mennyel Atyám! Hálát adok pünkösdért és a Szentlélek ajándékáért. Köszönöm, hogy megígérted és ki is töltötted. Áldlak azért, hogy ma is ígéred és adod gazdagon azoknak, akik könyörögnek érette. Szűkölködünk nagy mértékben Szentlelked nélkül! Jövel Szentlélek Úristen! Toltsd be szíveinket bőven!! Jövel Krisztushoz hivó Szentlélek! Hiszen a „saját erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem ö- hozzá jutni“. Rád szorulok, hogy hívj, megvilágosíts, megszentelj és megtarts. Segedelmed nélkül vak vagyok és süket. Nyisd meg szememet Krisztusom megismerésére, nyisd meg fülemet az ige hallására. Jövel egyházalapító Szentlélek! Ki egykor a Isten nélkül. Elbeszélés. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (Folytatás.) — Hol az a levél? Mi történt vele? Maga szerencsétlen! — kiált rá kétségbeesetten a lelkész. — Szomorú sorsa lett annak, tisztelendő úr, de legyen türelemmel, mindent meg fog tudni. A lelkész akarva nem akarva megint csak figyelő állapotba helyezkedett. — András folytatja: — Itthon nem szívesen fogadtak. Különösen Ágnes haragudott, hogy dolga- végezetlen jöttem haza. De ahogy elmondtam esetemet Molnárral és látták a levelemet, megcsendesedtek. Az asz- szony mindjárt sejtett valamit. Olyan orra volt annak, ha pénzről volt szó, mint a vizslának. Ki is jelentette, hogy egyelőre a levél nem kerül a paphoz. Ellenkeztem ugyan, de nem sokra mentem vele. Nem sok szavam volt. Egy hétig csak nyugodt voltam, tudtam, olyan hamar nem jön meg Amerikából Molnárnak a levele. De aztán már se éjjelem, se nappalom. Így volt különben az egész ház. Csak Jóskát sajnáltam. Szégyelte a dolgot s ha tőle függ, másként történik. Sajnos, Ágnes mellett nem igen érvényesült az akaratunk. Valami csodát szimatolt a levélben, mely egyszerre- megoldja a szegénységünket. Nézte a levelet, de olyan nézéssel, mintha ketté akarná hasítani, hogy belelásson. Mint a fűtött-kazán, olyan volt az egész ház. Minden feszült. Ügy éreztük Ágnes hatása alatt, hogy valami nagy esemény kerülgeti a családunkat. Egy este azzal a hírrel jön haza Jóska, hogy az Atlanti Óceánon elsüllyedt egy hajó. Hamburgnak hívták a hajót. Feikapom fejemet s gondolkodom. Ezen utazott Molnár, mondom. Százszor megbántam már azóta, hogy ezt a szót kiengedtem a számon. Ez volt a vesztünk. Ágnes mindjárt átértette a dolgot és kijelenti: ükkor pedig már alig ír Molnár a papnak. Jóska hozzáteszi, hogy az újság szerint alig tudtak valakit megmenteni s erre Ágnes feltépte a levelet. Csekk volt benne. 20.000 dollárról szólt. Adomány templomépítésre. Volt mellékelve levél, hogy a csekket el kell látni tisztelendő úr aláírásával, az egyházközség pecsétjével s akkor beváltja a Kereskedelmi Bank. A többit aztán már tudja, tisztelendő úr. Gondnokká kellett lennem, hogy gyanútlanul hozzá férjek a gyülekezet pecsétjéhez. Szóval csaltam. Tisztelendő úr nevét meg játszva aláhamisítottam. Különös tehetségem van hozzá. Szóval gazember lettem és már meg is bűnhődtem. Becsületemből már nem igen tudnék va’amit visszaszerezni, ha még oly őszinte lenne a megbánásom, az emberek könyörtelenek, de az üdvösségemért talán még tehetek valamit. Isten irgalmas. Ezért jöttem tisztelendő úrhoz. Mindent elmondtam őszintén és tisztelendő úrra bízom, mit csinál velem Meggyóntam őszintén mindent. Igazán. Ha feljelent, lezárnak, de nem okozhatok akkor sem senkit, csak magamat. Még tisztelendő urat sem. Gazember vagyok s nincs számomra e világon mentség. Másrészt azonban azt súgja szívem, hogy lelkiatyánál vagyok. Neki fedtem fel titkomat. Bűnömet. Isten szolgájának. A lelkész fel-alá járkál. Megáll. Elgondolkozik. Bele-belekap hajába s fuj, mint a túlfűtött kazán szelepe. — András, mit csinált maga, mit csinált? — hajtogatja egyre a lelkész. De nem is Andrásnak mondja. Magának A levegőbe. Tépelődik, mitévő legyen? Tudja egy embernek nagy bűnét s nem hozhatja nyilvánosságra. Köti a lelkészi becsűiét. — Mit tett maga, András? — kiált Andrásra. — Mit csináljak magával? Nagyon megbüntetné a törvény. András a lelkészre emeli szemét. Könyörögve, rimánkodva. Őszintén. S mondja: — Megbüntetett engem már az Isten s embernek nincs már mit büntetni rajtam. Tökéletes volt az én megbüntetésem. És tökéletesen igazságos. ■— Meglopta az egyházközséget. Meglopta az Istent — hangzik a lelkész szájából a rettenetes vád.
