Harangszó, 1942
1942-05-17 / 20. szám
T9?3 stílus íl m. HÄRÄNGSZÖ A CSEPP DICSÉRETE. Egy apró vízcseppnél kisebb mi is lenne? S mennyi szépség, jóság fér el mégis benne! Csak akkora, mint a kis gyümölcsnek magja S mégis a bogárkát szomjazni nem hagyja. Átlátszó, mint kristály. Semmi búr kólója: A kis cseppnek nincsen titkolnivalója. Szelíden domborul, mint a kék ég boltja, A nap sugarát is szivárványra bontja. S ki fejti meg vájjon az ereje titkát, Hogyan repeszthet meg gőgös, kemény sziklát? Az apám is csepp volt sok nagy vizek mellett S tőle mégis mennyi szépség, jóság tellett! Ha kezem sok hegyet egymásra emelne, A jósága mellett törpe halom lenne. Mindent kristály-szívén engedett ő át csak, Hogy én az életben szép szivárványt lássak. Nem akart sohasem nagy tóba merülni, Átlátszón és tisztán szennyel egyesülni. Mégis volt ereje, hogy megküzdjön értünk S reánk csilloghasson, mikor révbe értünk. Tőle ismerem a csepp titkát is régtől: Szeretetet kapott örökül az Égtől. Remport Elek. Isten nélkül. Elbeszélés. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (Folytatás.) András észrevette, hogy a lelkész türelmetlenkedik, de kifejtette előtte, hogy csak azért mond el mindent oly körülményesen, hogy tisztán láthassa az ügyet. Majd tovább megy vallomásában: — Igen, Molnár sarokba szorította bölcseségemet s másfelé tereltem a szót. Aztán nem vágyik-e néha abba a szép Magyarországba — mondom —, ahol atyja született és örök álmukat pihenik ősei? Szép hely ám az és jó hely. Most tanultam igazán megbecsülni .én is, hogy idevetődtem az idegenbe. Nem jó otthagyni a rögöt, mely gyerekkorunktól fogva táplált bennünket, de nem is maradok egy percig sem. ■— Biztatom, hogy jöjjön velem. De nem akart. Fontos ügyei vannak és sietnie kell haza. De észrevettem rajta, hogy elérzékenyedett. Valami könnyféle csillogott a szemében. Az apja, azt mondja, sokszor kívánkozott haza, különösen mikor érezte, hogy meghal. Szerette volna, ha szülei mellé iehetett volna temetni... — Mindegy az, hol rohad az ember — legyintettem. — Nagyot akartam mondani, de úgy látszik nem értem el vele hatást, mert Molnár, mintha nem is hallotta volna, tovább fűzi beszédjét: Szerette volna édesapám még egyszer a templomot látni, hol megkeresztelték, hol hűséget esküdött édesanyámnak. Utolsó lehelletéig ez volt szíve vágya. — Nem sokat láthatott volna már rajta — mondom —, dűlőfélben van, ha azóta, hogy eljöttem, már össze nem dűlt. — Csak nem? — kérdi megindul- tan Molnár s elővette zsebkendőjét, hogy megtörölje vele a szemét... — De any- nyira veszélyes állapotban volt már otthonlétemkor, hogy be akarták záratni a hatóságok, ne történjen valami szerencsétlenség. — És miért hazudott? — kérdezi fájó hangon a lelkész. — Magam sem tudom, ösztökélt valami belülről. Jól esett, hogy üthettem egyet az egyházon, Istenen. Ha valakit már egyszer megfogott az ördög, nem tudja az már, mit csinál és miért csinál valamit. Úgy sodródik az beszédjében, tettében, mint a fatuskó a megáradt folyón. Űzi az ördög. Szóval hazudtam. Molnár elszörnyűködött, hogy ennyire juthat egy templom. Érthetetlen volt neki és csak törölte a szemét. Fájt neki, hogy dűlőfélben van a templom, melyben megkeresztelték atyját. — És miért nem tatarozzák? — kérdezi szemrehányóan. — Nem segít azon már a tatarozás — mondom —, fel kellene építeni s ahhoz meg gyönge a gyülekezet. — Az atyáink szegényebbek voltak, mégis Egészségvédelem. Irta: Ittzés Zsigmond. (Folytatás.) Míg nedves lakásokban a bútorok, ruhaneműek, különösen a bőrneműek cipők megpenészednek, addig a falak nedves foltjain penész ritkán telepszik meg, mert a párolgás folytán lehűlt f?'. nem alkalmas talaj penésztelep kifejlődéséhez. Nedvessé válhat az egyébként szára: lakás a túlzsúfoltság miatt a test kigőzölgésétől, vagy a vízpáráktól, amelyek a főzéskor, mosáskor képződött és a szellőztetés elhanyagolása miatt a lakásban megrekedt vízgőzök lecsapódásaként telítik a helyiség levegőjét és a hideg ablakokra, vagy a hideg falakra főleg télen lecsapódnak. Az eféle lakás-, illetőleg fainedvesedéseket rendszeres szellőztetéssel könnyű megelőzni és ki küszöbölni. Viszont a lakások túlzsúfoltságát sokszor alig lehet megszüntetni, főleg gazdasági okokból. Szegénysorsú embernek legtöbbször csak egy szobája van, amelyben 8-ad, 10-ed, vagy még többedmagával kell meghúzódnia. Hogy a fűtőanyagot megtakaríthassák, főzőtűzhelyet tesznek a szobába, amely egyben konyhául is szolgál és állandóan gőzökkel, ételszaggal tölti meg a „lakószobát“. Bizony, az ilyen túlzsúfolt lakások, — ha valamilyen fertőző-betegség üti fel a fejét a családban — sokszor kórházzá változnak, amikor a fertőző- betegség sorra ágyba dönti különösen a család fiatalabb tagjait. Hogy ez a szomorú helyzet a gyógyítás és gyógyulás milyen lehetőségeit teremti meg, azt könnyen elképzelhetjük. Ennek a tűrhetetlen helyzetnek csak városokban lehet megoldását találni abban, hogy a súlyofelépítették — vágja rá bizonyos dühvei Molnár. — Az igazat megvallva, nem is igen izgatja már a népeket a templom — mondom. — Ha dűlni akar, hadd dűljön, mondogatják, teszünk róla, hogy ne dűljön hegyibénk. Gonoszak ám az emberek. — És maga, András, a leggonoszabb — kiált fel magából kikelve a lelkész.— Elvetemült lélek. Micsoda gonoszság! András egykedvűen hallgatta a súlyos szavakat, de meg sem rebbent a szeme. Tűrte az ütést. Mintha örült volna neki. — De miért hazudott? — faggatja a lelkész. — Semmi értelme nem volt a hazugságának. És micsoda szemérmetlen hazugság!! — Kedvem tellett benne — mondja András —, mondtam már, akit a bűn egyszer hálójába kerített, az cél és értelem nélkül csinálja a gonoszát. És még boldog lennék, tisztelendő úr, ha csak annyiban maradt volna a bűnöm s megálltam volna a hazugságnál, de rosszabbra fordult. A legrosszabbra. — Maga rettenetes ember! — kiált fel a lelkész. —• Várjunk csak, még nem végeztem — folytatja András vallomásait. — Molnár nem tudott belenyugodni, hogy dűlőiéiben van ősei falujának a temploma. Egyre csóválja fejét és rosszalja a híveknek hitványságát. Már nem is szólt,
