Harangszó, 1941
1941-03-30 / 13. szám
íod. 194Í, március. 3Ő. HARANGSZÓ Nem érted. Hiszen nem vagy rab, ném vagy megkötözve, nem függsz senkitől, a magad ura vagy! Ha így beszélsz, vagy gondolkodsz, akkor a te számodra tényleg nincs szabadulás. Aki még sohasem került szembe önmagával és sohasem fedezte fel bűneit és nem érezte azok életet- pusztító hatalmát, annak nem jelent semmit ez a mondat. Ha még egyszer sem hallotta kezén meg- csörrenni a bűn bilincseit, akinek nem volt nyugtalan órája, álmatlan éjszakája az örökkévalósága felett, annak tényleg nem mond semmit a szabadulást hozó Krisztusnak a szava. Hogy kinek van szabadulás? Megmondja ez a példa: Húsz bányász mögött, akik lenn a föld mélységében dolgoznak, beszakad a tárna. Nincs út fölfelé, a földre. Tudják, hogy meg kell halniok, mert a maguk ereje kevés az út szabaddá tételéhez. Kiszámították, hogy hány órára elég még a levegőjük. Kedveseikre gondolva, várják a borzasztó óra eljöttét. Nem lehet tudni meddig voltak így, rövid, vagy hosszú ideig-e, egyszercsak Roppanást hallanak a tárna falán. Rövid, hosszú, megint rövid, hosszú, rövid... és így tovább. Egyszercsak felkiált rekedten az egyik: van szabadulás. Kisimulnak az arcok. Türelmesen várják a percet, amikor kiszabadítják őket. Ilyen reménytelen helyzetben, önmaga elégtelenségét érezve tudja magát az evangélikus keresztyén ember, aki számára tényleg van szabadulás. A bűn rabságában van. És ebbe a reménytelenségbe hangzik be Krisztus bilincseket oldó, mindent megadó szava: van szabadulás! Lehetsz ilyen is. Csak fedezd fel a bűneidet. A bűn éjszakájában mindig van fényt derítő nap: van szabadulás. A reménytelenség börtönében mindig felhangzik a reménység szava: van szabadulás. Van, van! De nem tudod megszerezni, kiérdemelni, kierőszakolni, készen van már, csak el kell fogadnod. Fogadd el! Te is örömmel adod tovább majd a hírt, amelyre sok ember vár: van szabadulás! Erős Sándor. Kézigránát robbant Kispesten az egyik polgári fiúiskolában. Egy kisdiáknak, aki talán a napi leckéjére gondolva gyanútlanul bandukolt az iskolába, bűnös kéz valahol az útcán formás csomagként a kezébe nyomta, hogy vigye az iskolába s egyik tanárnak adja oda. Az iskolába érve a gyerekes kíváncsiság a csomagot felbontatta s a bennelévő kézigránát robbanása három diáknak a halálát, többnek súlyos sebesülését okozta. Rémület ült a szerencsétlenség hírére elősiető emberek arcára, kéztördelő jajveszékelés gyermekeiket vesztett édesanyák ajakára. S ebbe a hangos zokogásba belehangzik valahol a sötét háttérben meghúzódó bűn kaján vigyorgása. Itt így, másutt — mert ezerféle az arca, munkája, gyilkos kézmozdulása — másként végzi földalatti vakondok - munkáját, hogy elrágja a magyar élet talaján nőtt hajtások gyökérszálát. S milyen borzasztó, hogy a bűn mindezt emberek által végzi! Emberi mivoltából hogy ki kell vetkőzni, milyen mélyre kell sűlyedni, lelkiismeretét hogy el kell altatni annak, aki olcsó eszközként oda tudja magát a bűnnek adni. — Egyszer azonban ez a lelkiismeret fel fog ébredni! Isten előtt minden bűn ítéletté fog válni! 48-as Gonvédzászlóh, melyek a dicsőséges szabadság- harc idején orosz kézre kerültek, hosszú évtizedes fogság után hazatértek. Az 56 hősi lobogóért katonai küldöttség ment különvonaton orosz földre, s amerre elhaladt a vonat, a lakosság harangzúgással fogadta s lelkesen ünnepelte a hazatérő magyar zászlókat. Ki ne érezné, hogy a 48-as honvédzászlók hazatérésével — hacsak egy pillanatra is — a történelmi múlt dicsőséges ideje kelt életre, amely a nemzetet eggyé tette, a három - színű zászlók alá gyűjtötte, s a boldog magyar jövőért szent harcba Az Ur int. Irta: Schtitt Gyula. Péter könnyelmű ember volt. Gazdaságával nem igen törődött s egész nap a korcsmákat járta. Meg is csappant a birtok, mit atyjától örökölt s az a néhány holdacska is, mi még megmaradt, agyon volt terhelve adóssággal. Háza- tája szomorú képet mutatott. Bitangban van a ház, az istálló. Minden összedőlés- sel fenyeget. A jószág is megfogyatkozott. Egy sovány csiratehén rágcsálja éhségében a korhadt jászolt az istállóban. Az elvérzés, a lassú pusztulás szomorú képe. Még szomorúbban fest a helyzet bent a házban. Három gyerek s vörösre sírt szemű asszony. Maga a fájdalom, a panasz, a kétségbeesés. Minden munka az övé, s a fenntartás gondjai őt terhelik. Azonkívül pedig Péternek pénzigényeit kell táplálnia, mert különben véresre veri családját a szerencsétlen ember, a lelketlen apa. Nem egyszer már otthagyta urát az asszony, de megint csak visszatért. Sajnálta a gyerekeket, és esküt is tett abban a boldog órában az oltár előtt, hogy minden bajban hű marad urához s nem fogja elhagyni. Ez az eskü kötötte s a gyermekei iránti szeretet. Bízott is a jó Istenben, hogy egyszer csak másként lesz s nem szűnt meg imáiban ostromolni őt, hogy vezesse belátásra Pétert. Ezek az imák adtak vigaszt, ezek adtak erőt neki, hogy keresztjét hordozhassa. Tűrt és imádkozott. Sírt és remélt. Esténként kisebbik gyermekével foglalkozott, a kis Jánoskával. Még iskolás volt Jánoska és az anya mindent elkövetett, hogy istenfélelmet, vallásosságot plántáljon gyermek leikébe, mert tudta, hogy ez az egyedüli mód, mi a jövőben megmenti atyjának sorsától. Feltárta előtte leplezetlenül e világ bűneit, atyjának bűnét, rámutatott ezeknek következményeire, a maguk nyomorúságára, valósággal utálatot ébresztett fel a kis János lelkében a bűn iránt és iszonyatot. Majd a Krisztust állította eléje. A Megváltót, ki egyedül ád hatalmat az emberi gyengeségnek a bűn ellen küzdeni. Most is Jánoskával tanul. Este van már, a külső munkát elvégezte s ilyenkor ez a legkedvesebb foglalkozása. Addig is elfelejti nyomorúságát. Bibliatörténetet tanulnak. Péter apostol háromszor megtj)sK^^^7GT*L Á történet különösen. ajÄfhias, höfe^unegértesse a /*? PÁPA lJ gyermekkel a bűnről, a Krisztusról, az életről való felfogását. Szinte belemelegszik az oktatásba s a gyermek fogékony lelke magába szívja minden szavát, mint a tavasz virága a meleg napsugárt. Templommá lesz a szegényes kis szoba. Egyszerre azonban összerezzen az asszony. Jánoska is. Valami zajt hallanak a konyhából. Már ismerik. Jön Péter. Megtántorodik,' amint belép s ha nem kapaszkodik az ajtóba, végigvágódik a padlón. Persze boros volt. Az asz- szony bánatosan végignéz rajta s felsóhajt. — Na, mi bajod már megint!? Mit sóhajtasz, mint valami fújtató? Talán nem tetszik valami? — Ordít rá kidülledt szemmel Péter. Jánoska anyja hóna alá bújik, mint kis megszeppent madár. Reszket, fél. — Csak tanulj, fiam — igyekszik megnyugtatni az anya Jánoskát — apa szépen lefekszik, te csak tanulj. Péter felszisszen, mint a megbökött vad. — Lefekszik az ördög. Pénzt akarok. Pénzt, de azonnal. Azért jöttem. Az asszony ráemeli bánatos nagy szemét, Könyörögnek, rimánkodnak ezek a szemek. Mintha csak mondanák: Maradj
