Harangszó, 1941

1941-02-23 / 8. szám

58.

HÁRANGS2Ó

1941. február 23.

Mentsük a szórványt!

Az egyház figyelő szemének rajta kell lenni azokon a testvéreinken, akik gyülekezetektől távol, szórványban élnek. Nem elég azonban vigyázó szemmel figyelni őket. A szórványhíveknek utánuk kell menni és az egyház mentő szerete- tének a kezét is ki kell feléjük nyújtani. Az egyház testének óriási vérveszteségei vannak a szórványokban. Ezt meg kell akadályozni. Veszendő szórványhíveket meg kell menteni. A szórványhívek mentésének fontosságára és egyik módjára mutatott rá dr. Kelten András hódmezővásárhelyi lelkész múlt vasárnap mondott rádiós igehirdetésében, mikor az evangélikus szívek ajtaján azzal a kérő szóval kopogtatott, hogy miként városok hazatért városokat, gyülekezetek hazatért gyülekezeteket testvérekül fogadtak, úgy fogadjanak testvérekül evangélikus családok is szórványcsaládokat. Ezt a gondolatot lapunk által is továbbadjuk és mint a szórványhívek mentésének egyik módját híveinknek megszívlelésre ajánljuk.

A magyar csentlör&ég

fennállásának 60 éves jubileumát ünnepelte február 14-én. Ez alkalommal Kormányzónk engedélyt

Márton megérezte.

Irta: Gyarmathy Irén.

— Elbeszélés. —

Mikor Mártont megtalálták, már alig volt benne élet. Verítéktől nedves, csapzott haja eltakarta arcát. Meztelen mellén vastagon feketéllett a szénpor. Nyakára, kezeire vércseppek száradtak, mintha vért izzadt volna. Félig lehunyt szemhéjai alól kísértetiesen világított szeme- fehérje, akárcsak a másvilágról jönne. Karjai élettelenül feküdtek a földön, szája levegőre éhesen nyitva maradt. Mikor sok rázás után kissé magához tért és kinyitotta a szemét, úgy nézett körül, mint egy idegen, aki messze- messze országból jött s nem értette, miért állják körül. Csak nézett, nézett meredten, majd a leikéből elindult egy kis gondolat félve, tapogatódzva: hol lehetek? Az elsőt követte egy másik. A kettő együtt már észrevette, hogy ez az arc is ismerős, azt is mintha már látta volna valahol. Később mind tisztábban emlékezett. Megismerte feleségét, lassan világosság ömlött el egész valóján, rájött, hogy itt van a földön, Isten szabad ege alatt. Egyedül csak ő menekült meg a szörnyű bányaszerencsétlenségből. Felujjongott benne valami nagy, nagy hálaadás: Isten! Élek. Meglátta munkatársait és görcsös zokogás tört

adott arra, hogy a várpalotában az őrséget a csendőrség adja. Alig lehetett volna a jubiláló csendőrségnek hűséggel végzett szolgálatáért nagyobb jutalma, mint amivel az első magyar ember kitüntette. Benne volt ebben az egész nemzetnek a csend őr ség iránti elismerése, megbecsülése és szere- tete. Amióta a csendőrség hatvan évvel ezelőtt, 1881-ben a vármegyék csendbiztosi szolgálatát átvette s február 14-én az első járőr szolgálatot megtette, azóta esőben, sárban, napsugárban és viharban faluról-falura járva a magyar élet és vagyonbiztonságot oltalmazta, falusi házak nyugodt álmát vigyázta s ezzel egyik legnagyobb nemzetépítő szolgálatot végezte. Tanyák világában, falvak népe között rendet teremtő erős kézzé lett, melynek közelében védelmet talál e nemzet minden polgára. Hogy ma, amikor kint mindenfelé forradalmi erők lökései érezhetők, melyek állandó izgalomban tartják és nem egyszer kétségbeesésbe taszítják az embereket, hazánkban biztonság, rend és nyugalom van, az a vezetőkön kívül a magyar csendőrnek is nagy érdeme. Jubileuma alkalmából méltán öleli körül népünknek megbecsülése és s zeretete.

fel belőle. Fel akart állni, de nem bírt s végigvágódott a földön. A körülállók lélekzete elállt, az előbbi öröm szava templomi csenddé változott. A férfiak összenéztek. Bányászok voltak, megértették Mártont.

* w &

Az újságokban hasábos cikkek számoltak be Márton csodálatos megmeneküléséről. A megholtak neveit is közölték. Az eddig a föld alatt dolgozó ismeretlen bányamunkások egyszerre a köztudatba kerültek. Mindenki emlegette őket, Márton megmenekülését pedig csodának mondták. Adományokat küldtek neki, meglátogatták, csodájára jártak és egyik nap az újságok kiküldöttei is eljöttek hozzá „meginterjuolni“.

Mikor benyitottak, csak bámult rájuk, mintha nem értené, mit is akarnak tulajdonképpen tőle. Fel sem állt, nem is üdvözölte őket.

— Néhány érdekes élményt szeretnénk hallani — kezdték. — Hogyan bírta ki annyi ideig a föld alatt? Beszéljen csak bátran.

Márton meghallgatta a kérdezőket, aztán felállt. Néhány lépést tett az ajtó felé s olyan tekintettel mérte őket végig, hogy mindenkin hideg borzongás futott keresztül. Akkor megfordult s amíg belebámult a kemence tüzébe, csak annyit mondott:

A kivándorlás

borzalmas nemzetpusztítása mered az ember elé, mikor az erről szóló statisztikát olvassa. Az Egyesült Államok kimutatása szerint 1860— 1930-ig több mint 600.000 magyar vándorolt ki az Egyesült Államokba. Éspedig: 1861—1898 évek között 80—90.000, 1899—1920 évek között 472.259 és 1920—1930 között 48.836. — 1930-ban az Egyesült Államokban élő magyar anyanyelvűek száma 538.000 volt. Ha összeszámoljuk ezenkívül külföldön szétszórtan élő magyarokat, azt látjuk, még mindig két és félmillió magyar él a Csonkahaza határain kívül. — Mi lenne, ha ez a szétszórtan élő és szétszórtságában elvesző hatalmas sereg, ennek az árva népnek ennyi hontalan gyermeke, itthon lehetne, s mint erős ág a nemzet törzsén élhetne? A számban és súlyban növekvő magyarság vele hogy megerősödne! — És mi lett volna, ha nemzetünk ezeréven át vérveszteség nélkül élhetett és gyarapodhatott volna?! Statisztikusok ezt is kiszámították: a magyarság ma

70—80 milliós nép lehetne! Érdemes elgondolkodni felette!

A gyenesdlúsi lednynépfő- isKoiúru február 25-ig lehet jelentkezni.

— Semmire sem emlékszem.

Kiábrándult arcok nézték a furcsa

embert, a jegyzetfüzetek a zsebekbe vándoroltak, az újságoknak másnapra jobb témájuk is akadt, a halottakat eltemették, az egyetlen élőt pedig hiába faggatták, az semmire sem emlékezett.

Tavasz felé járt már az idő. A kis bányatelep fiatalsága esküvőt ünnepelt. Márton volt a harmonikás. Már derengett a reggel, de Márton csak játszott. Lányok állták körül, énekeltek, az öregek borozgatva beszélgettek. Hogy-hogy nem bányaszerencsétlenségre terelődött a szó. Az egyik tejfölösszájú ujjonc odaszólt Mártonnak:

— Hajja-e, maga mesélhetne valami jót, hiszen majdnem otthagyta a fogát.

Mártont mintha mellbevágták volna. A harmonika széthúzva megállt a kezében s fájó, síró hangot adott, mint amikor valaki hangosan felsír. Márton szemei vérben forogtak, felemelte s úgy vágta földhöz a hangszert, hogy darabokra törött. Aztán, mint akit üldöznek, kirohant az éjszakába. A többiek szomorúan összenéztek, az ujjonc azt hitte, megzavarodott és tréfásan bökött utána.

A felesége kiment később. Ott állt az udvaron, a csillagokat bámulta. Ügy nézte őket, ahogy a mezőn dolgozó ember sohasem tudná. Mintha ott járna közöttük, mintha ott élne fenn, velük.

Julis nem értette, mi bántja, de érez