Harangszó, 1941
1941-12-28 / 52. szám
1941. Hecember 28. t HXIXNGIIÜ vn Az árvák felkarolása érdekében nemrégen irtunk lapunkban. Most mégis közreadunk néhány sort abból a körlevélből, melyet egyik árvaház igazgatója 102 árvája nevében karácsony tövében küldött szét. Benne ezeket írja: „Intézetünket, melyben Isten 82 esztendő megpróbáltatása közepette több mint 2000 árvának gondját viselte, a szeretet tartja fenn. Amióta törzsvagy ónunk a világháborúban devalválódott, minden esztendő költségvetésébe 30.000 pengő hiányt Isten gondviselésébe helyezünk, amelyet jószívű emberek váltanak valóra. Sok hiányunknak gyökere abban rejlik, hogy a bevételek olyanok, mint a békés időkben, ellenben a kiadások napról- napra döbbenetesen növekednek. Árvaházunkban minden adományt fel tudunk használni, mert akiknek semmijük sincs mindennek tudnak örülni!“ Az árvaházaink ügyét helyezzük a szívünkre I Ne feledkezzünk meg az árvákról! Fogadjuk szívünk szeretetébe azokat, akik szüléikben a legmelegebb és leghübb szíveket vesztették el! 1941-42. év határán, amikor visszatekintünk az elmúlt esztendőre és előrenézünk az Isten keze által megnyitott, de előttünk ismeretlen jövendőre, szívünk szeretetével forduMérlegen. lünk' a mi hűséges olvasóink felé és hálásan köszönjük azt a támogatást és szeretetet, melyben lapunkat részesítették. Jól esik éreznünk, hogy közös feladatok meglátásában, lapunk szolgálatának kiépítésében és egyre szélesebbkörű elterjesztésében segítségünkre voltak és vannak. Egyik legutóbbi felhívásunkra, melyben csak egy címet kértünk, hogy lapunkat megindítsuk, vagy mutatványszámot küldjünk, napról- napra érkeznek a címeket küldő , szeretetsugalta levelek. S ez jólesik nekünk. Nemcsak lapunk iránti szeretetet és megbecsülést, nem is csak a hittestvérek iránti felelősséget, hanem a Krisztus ügye iránti szeretetet látjuk benne. Ezt a felelősséget, lelki éberséget és szeretetet fokozott mértékben kérjük a jövőre. Hadd induljunk az 1942. esztendő felé kezet kézbe, szívet szívhez téve, számban és lélekben megerősödve szolgálatunk mezejére. Gt J{arangs*á evangélikus né* pünk lapja. — JKit teszel azért, host tényleg az legyen és az egész országban mlnaenüft elferjeäien 7 7 S villogó fekete szemei, dühtől torzult arca valóban ördögivé teszik abban a percben. Matildnák szívébe hasít a fájdalom. Fehér virágkezét a férfi vállára fekteti s legangyalibb mosolyával, szívének legmelegebb, legszelídebb hangjaival próbálja visszahozni a pokol kráterének széléről. Lassan-lassan sikerül is. Mielőtt eltávozik, még arra kéri a rabot, tegye meg a kedvéért és olvasson valamit az Üjtestámentumból a legközelebbi látogatásig. Minden cellában ott fekszik ugyanis az Üjtestámen- tum. A fogoly száján furcsa mosoly vonaglik: — Szívesen megtenném, de az Üj- testámentumot is hozzávágtam egyszer az egyik őr fejéhez s azt is elvették tőlem. Matild erre szó nélkül odanyújtja a saját Bibliáját. A fogoly tovább mosolyog; — Köszönöm szépen. Ezt nem fogom olyasmire használni... Matild is mosolyog és bizonyos benne, hogy mégis csak fegyver lesz itt az a könyv, de nem a fogoly kezében... * Időnként a kis fogadószobácskájában is tartózkodott Matild s ott keresték fel a foglyok. Egy alkalommal csúf kis emberke lépett be az ajtón. Alacsony, zömök termetének széle-hossza majdnem egy. Torz arcát, csúnya nyúlszájával, még varas kiütések is éktelenítették. Apró szemei pedig úgy forogtak, mint a motolla. Megállt az ajtó mellett s ott álldogált jó ideig fürkésző, fenyegető némaságban. Matild el nem tudta gondolni, ugyan mit akarhat? Végig próbálta a legkülönfélébb kérdéseket, hogy valamikép szóba ereszkedhessék vele, de egy szó nem sok, annyit se birt előcsalogatni belőle. Végül is azt mondja: — Furcsa ember maga. Fogalmam sincs, mit kezdjek magával? De tán olvasni jobban szeret, mint beszélni. Itt ez a füzetke, ebben esetleg öröme telik. S lehajolt, hogy a füzetet előkaparássza. Ekkor az ember éles szemvillanással felmérte a köztük lévő távolságot, a csukott ajtót és ökölbe szorított kézzel, vadul ráncolt homlokkal, kegyetlenre harapott szájjal lassan megindult feléje. Éppen olyan volt, mint a ponyvaregények színes címlapjain a rémtettéhez készülő gonosztevő. Matild csodálkozva nézte, de semmi félelem nem dermedt belé. Bár feszengett benne némi kényelmetlenségi érzés, ahogy mindig közelebb jött s megállt a széke mellett. Akkor hirtelen fel- rándult a két hatalmas ököl s lezuhant közvetlen az arca előtt az asztalra. Matildnak egy arcizma se rándult meg, két fehér keze ellenben azonnal rásfmult az egyik eléje zuhant ökölre s szívének minden szánalma, szeretete benne volt a nyájas kérdésben: — Nem szeretné, ha szíve békességet nyerne? Az ember megragadta Matild kezét, hevesen megszorította s aztán sarkon fordult, szinte futott az ajtó felé. Ott megállt egy pillanatra s háttal Matildnak, lassan ennyit mondott: — Bizony, az kéne nekem ... Csak ne lennék olyan pokolian gonosz! Az utolsó szavaknál hangja meg- csuklott, vállát zokogás rázta. Annyit kiáltott még: — Bocsásson meg!... — s kirohant a szobából. Később hallotta aztán Matild, hogy ez a különös emberke azzal a határozott szándékkal állított be hozzája, hogy alaposan megijeszti. Egymásközt arról beszélgettek ugyanis a rabok, milyen érdekes, hogy ez az úri kisasz- szony egyáltalán nem fél tőlük. Erre jelentette ki emberünk nagy hetykén: — No, majd én megrezzentem! A többiek hevesen tiltakoztak ellene, de ez fölényesen leintette őket: — Ne féljetek, ujjal se érintem, csak szeretném látni, hogy reszket az ilyen „nagy keresztyén“, amikor „begyullad“. És látta. De attól ő kezdett reszketni. ö, a finn erdők rettenthetetlen zsiványa... ■J- 1,1 * -4? 1
