Harangszó, 1941
1941-02-09 / 6. szám
1941. február 9 HARXNGSZÜ 43. keretébe, mégis papírra kívánkoznak, | mert e cikkek célja részben az, hogy olvasóink természettudományi ismeretkörét bővítsék, részben pedig az, hogy rámutassanak a Teremtő bölcseségére, amellyel elrendezte a teremtett gyönyörű világot a célszerűség elvei szerint.) fs/en órája. Isten pontosan megszabott és kiszámított mindent, hogy mindent kezében tartson és semmi se történhessék előbb, miglen eljön Tőle rendelt órája. Isten úgy rendelte, hogy e földön mindennek meglegyen a maga ideje és órája. Tulajdon nagyszerű, szabad órát szabott mindennek. Ebben a rendelt órában a világ ellenséget lát s hadakozik ellene. Az ördög is neki-nekiesik a szegény óramutatónak. De hiába, mert minden már az órán függ. Míg a mutató a helyére nem ér és a rendelt óra el nem jön, az ördög és a világ tehetetlen. Minden órához van kötve. S ezt az órát csak az Isten adhatja. Luther. A lélek ereje. Heszler Sámuel, a sopron-kőhidai fegyintézet nyugalmazott evangélikus lelkészéről szóló rövid nekrológ, melyet halála alkalmával Budaker Oszkár soproni lelkész Irt — s amely valóban hűséges képét adja az Ür szelíd és alázatos sz:vű szolgájának — lelkemben egy régi, elmosódó emléknek a képét idézi elő a feledés ködhomályából. A történet, melyet most Budaker lelkésztestvéremnek halkszavú, de szívhez szóló megemlékezése, amelynek minden szava egy-egy hűséges ecsetvonás azon a képen, mely- lyel a kistermetű, halkbeszédfi, mindig szerénykedő, de munkájában fáradhatatlan, hivatását áldozatos szeretettel teljesítő Heszler Samut állítja elénk — csodálatos elevenséggel újít fel bennem: évtizedekkel ezelőtt élénken foglalkoztatta az egész magyar közvéleményt, de főleg a jogászvilágot: ügyvédeket, büntető bírákat. A szomszédos kemenesaljai egyházmegye egyik községében szörnyű rablógyilkosság történt. A tettest elfogták, vasraverve az ügyészség fogházába kísérték. A bilincsbevert ember azonban tagadta bűnösségét és váltig azt hangoztatta, hogy nem ő a tettes, az ő kezéhez nem tapad embervér. A bűnjelek, a körülmények azonban szinte kétséget kizáró módon mind az ő bűnösségét látszottak bizonyítani. Hosszú eljárás után a bíróság súlyos ítéletet hozott: több évi fegyházbüntetéssel sújtotta a „tettest“; kévésén múlt, hogy halálra nem ítélte. Rövidesen bezárultak mögötte a sopron-kőhidai fegyintézet kapui. Az elítélt — evangélikus volt, így került a fegyház evangélikus lelkészének, Heszler Sámuelnek gondozása alá. Itt a fegyházban is, a lelkiatya előtt is, sírva, hangosan zokogva, kétségbeesetten ismételte az elítélt ember az ő ártatlanságát. Heszler Sámuel megrendülve hallgatta a fegyenc kétségbeesett jajveszékelését és azokon a csendes órákon, amíg az új lakóval foglalkozott s amíg a lélek mélyére nézett, Heszler Sámuelben az a meggyőződés lett úrrá, hogy ez az ember valóban ártatlanul került a szomorú szürke ház fegyencei közé. S ettől az időtől fogva együtt sirt a sfróval. De az ítéleten változtatni nem tudott. Történt azonban 1—2 év múlva, hogy ugyancsak ilyen bestiális módon elkövetett rablógyilkosság miatt elítélve, ugyancsak arról a vidékről való fegyenc került Sopron-Kőhidára. Ez is Heszler Samu lelkipásztori gondozása alá került. Ez azonban mindenben ellentéte volt amannak. Konok, hallgatag, megrögzött Lom- brosó-tipus, aki még a lelkipásztort sem engedte közelférkőzni magához és mereven elzárkózott előle. És itt látszott meg, hogy ki volt Heszler Sámuel. Jól írja róla Budaker testvér, hogy „meleg szeretete“ évtizedeken keresztül a sopron-kőhidai szomorú szürke ház fegyenc- lakóira verőfényt, napsugarat árasztott, szomorú sorsuk elviselésére csendes megnyugvást, kiérdemelt keresztjük elhordo- zására erőt, szörnyű bűnük, végzetes tettük felett őszinte megbánást ébresztett a gonosztévők lelkében, akiket mint őszintén vezeklő, töredelmes, bűneiket sirató megtérőket vezetett az Ür Jézus elé. Ez a meleg szeretet eredményezte azt, hogy a konok, megrögzött rabló- gyilkos szíve egyszer csak megnyílt, a halkszavú csendes órák, amelyekben a lelkipásztor a lélek rejtett titkait fürkészte, meghozták a nagy ajándékot: a gonosztévő magábaroskadva, súlyos vallomást tett. Beismerte, hogy ő méltón szenved, de van itt a fegyházban egy, aki ártatlan hordozza a fegyencek darócruháját, mert annak keze tiszta az embervértől. És amint a tavaszi napsugár melegétől az eresz jégcsapjai megerednek — úgy folyt a súlyos önvallomás az eddig néma ajkakról: beismerte, hogy azt a rablógyilkosságot is, amelyért az egyik fegyenc súlyosan elítélve a fegyház lakója lett — ő követte el, Heszler a súlyos önvallomás után ösz- szeroppant bűnöst vigasztaló szavakkal erősítette és rábírta arra, hogy vallomását tegye meg a bíró előtt is. E vallomás eredménye: új perfelvétel, felmentő ítélet s egy ártatlanul szenvedő ember — szabadulása. Ez az eset akkoriban nagy feltűnést keltett és igen élénken foglalkoztatta a közvéleményt, a jogászokat: ügyvédeket, büntetőbírákat, akik nagy elismeréssel méltatták a fegyintézeti lelkésznek, Heszler Sámuelnek érdemeit, aki szinte ijedt arccal olvasta a róla szóló újságcikkeket, 37. Március Idusa. Palkóék hűségesen meséltek el mindent. Hédit sem hagyták ki. — Nagyon vár téged — hunyorgott Palkó — de szegény azt hiszi, hogy Nápolyban vagy édesapáddal! —• Annál nagyobb lesz öröme! — öntötte el meleg a Gyurka szíve táját. — Ha ügyünk jobbra fordultával váratlanul toppanok be hozzá! Azonban Palkó tényleg elhagyta a bujdosókat. — Ha a világ végén is van, felkeresem Szuhay Istvánt! Egyszerre indult el Józsival, aki a Zátony-szirtre kerekedett fel, hogy atyja örökébe lépjen. — A viszontlátásra! — búcsúzott kétfelé szakadva a négy jóbarát. — Viszontlátásra! Még összetalálkozunk! Kerekes Bálint úr szintén már megunta ezt a második könnyebb fogságát. Szívében mind erősebb lett a vágy hívei és családja után. De nem zúgolódott. — Istenem, a Te ügyedet szeretném szolgálni — fohászkodott — ments ki még innen is! A decemberi és januári véget nem érő, hosszú estéken meleg, durúzsoló tűzhely és megértő, meghitt eszmecserék magányában jutott még közelebb egymáshoz a két volt eperjesi diák szíve. Beszélgetésük fonalát mindig szeretett társuk, Thököly Imre gróf nevéhez kötözték. — Ha kiadja a jelszót, azonnal mellette leszünk! — döntötték el már talán századszor. — Miért is hallgat olyan sokáig? — aggodalmaskodott Gyurka. — Csak nincs valami baja, hogy a pozsonyi törvényszék igaztalan, kegyetlen, jogtipró ítélete sem tudja mozgásra bírni! — Megtudjuk nem sokára! — emelte fel fejét Ákos, mint aki útra akar kelni. — Én úgyis hazalátogatok. Megjelentem jó apámnak, hogy az imádságos könyv elkészült. Szepesszombattól hozzájuk csak egy ugrás. Felkeresem a késmárki várban. — Mondd meg neki!.— lelkesedett Gyurka, — hogy én is tőle várom a döntő szót. Rajtunk áll, hogy végre béke és igazság uralkodjék ebben a sokat szenvedett országban! — Igaz! — ugrott fel Ákos és tett izgatottan le és föl pár lépést — azonnal indulnék, de már csak megvárom a ti szabadulástok! Február utolsó napjaiban egy borongós, hideg alkonyaikor ragyogó arccal köszöntött be Mihály a barlangba. Csak két szót mondott. — Szabadok vagytok! — szemei szikrázni látszottak az örömtől. — Mit mondasz? — nézett rá Bálint úr gyorsan kalapáló szívében daloló boldog örömmel. — Lipót császár elrendelte a törvényszék iratainak fölülvizsgálását. Még január 24-én mondták ki az új döntést. Mindegyik elítélt lelkész visszatérhet. Fogságból, száműzetésből. Bebizonyosodott az ártatlanságtok. — Mihály még azt is tudni vélte, hogy ez a lépés a német és holland uralkodók erélyes közbenjárása folytán történt meg. Sőt az olasz vizeken tartott gályarabok is már fölszabadultak. Ruyter Mihály (Az én névrokonom! — verte magát mellbe a gazda), hollandus admirális, kiváltotta őket. (Folytatjuk.)
