Harangszó, 1941
1941-11-16 / 46. szám
november 16 H A K A N G S Z Ó 377 Viipuri felszabadítása után hálaadó istentisztelet a vár előtti téren. Győztes finn katonák diadalmas himnuszunkat éneklik: „Erős vár a mi Istenünk.“ (Képszcmelvény a magyar honvédeknek küldött finn katonaujságból.) Eldobott kenyér. Hazafelé tartok a polgári iskolából a tanítás után. Utam templom és mellette levő elemiiskola előtt vezet el. A sima járdán megpillantok egy karéj kenyeret. Fehér selyempapirba takarva, a papír félig felbomolva. Jól látszik a fehér karéjnak a fele. Magyar föld Istenadta gyümölcse árván és vádolón fekszik a földön! Eldobott kenyér! Vagy talán elejtette valaki és nem vette észre? Vagy ha észrevette, de már lehajolni lusta volt érte? Nem tudom. Az eldobott kenyér szíven üt és szinte pillanatok alatt sokat és vádolva mesél. Eszembejut, hogy most a körülfogott és ostromolt Szentpétervárott éhező emberek harcolnának a falat kenyérért, tizen, talán százan nyúlnának utána, hogy felvegyék. Itt meg tiz, talán még több ember halad el mellette, s észre sem veszi. Eszembejut, hogy valahol éppen most nyöszörög egy éhező száj a falat kenyérért, valahol talán éppen most esik össze valaki az éhség miatt. Kenyér a járdán! Pusztító háború kellős közepén! Nap-nap után halljuk: takarékoskodnunk kell minden szem gabonával, minden csöppnyi liszttel. Nemcsak a vásárlónak, hanem még a termelőnek is be kell osztania kenyerét, hogy elég legyen új kenyérig. Kormányunk bölcsen jegyrendszer szerint juttatja a kenyeret, hogy mindenkinek egyformán jusson. Nem tudjuk, lesz-e vetésünkön jövőre is Isten-áldás. Azt sem tudjuk, hogy népünk és háborús célok érdekében nem kell-e még kevesebbel megelégednünk majd, mint a mai fejadag! Selyembe takart kenyér a járdán! Próbálom elképzelni, milyen gyermek ejthette el? Talán elkényeztetett egyke, aki még sohasem érezte a kenyér hiányát? Vagy olyan, akinek nem magyarázta meg még édesanyja, hogy a kenyér Isten egyik legdrágább ajándéka? Nem tudom. Testvérek! öregek és gyermekek! Eldobott kenyér vádol és int, jobban becsüljétek meg a kenyeret, Isten ajándékát! A kenyeret felveszem. Zsebre teszem. Isten gyermeket vezet elém. Sápadt arca elárulja, hogy hiányzott már néha az ebédje is, meg a vacsorája is. Ez megtanulhatta milyen drága a kenyér! Megcsillan a szeme, amint feléje nyújtom a kenyeret. Elfogadja. Én pedig elmondom: Uram, bocsásd meg az eldobott kenyeret és add meg nékünk mindennapi kenyerünket! Buthi Dénes. Mindenkit felhívok __ ho gy olvassa a Bibliát! Röviddel dicsőséges pályafutása befejezése előtt Kallio Kyösti finn államelnök a következő felhívást intézte a finn hadsereghez: „Mindenkit felhívok, aki ebben a nehéz időben a hazát szolgálja, hogy olvassa a Bibliát, őseink évszázadokon át, mind szorongattatások, mind a béke napjaiban életet, erőt, és vigasztalást merítettek a BibliáAz apa "lerázta magáról az anyát, egy megvető pillantást vetett a fiára. — Amit mondtam, megmondtam! Nincs többé fiam! S azzal kiment. Az ajtó hangoson csapódott be utána. S az éjjel be sem tette a lábát a lakásba. Géza pedig másnap a kilences vonattal elutazott Sopronba . . . * Kajali István az egész napot a határban töltötte. Két konvenciósa családostul szedték fel a rózsakrumplit és maga is velük dolgozott. Csak késő este vetődött haza. Morcos, haragos volt, hát a felesége szó nélkül terített vacsorához. Nem szólt egy szót sem. De vacsora után előállt az újsággal. — Délután itt volt az egyházfi és azt mondta, hogy tegnap délután közgyűlés volt és azt határozták, hogy tavasszal hozzáfognak a templom felépítéséhez. A régit lebontják és újat építenek. Azért jött, hogy figyelmeztessen mindenkit, hogy a már megajánlott adományokat az ősszel mindenki fizesse be. Kajali rántott egyet a vállán. —V, Miattam fizessen, aki akar. Én nem fizetek. Az asszony csodálkozva nézett rá. — Nem fizetsz? Hiszen négyezret ajánlottál, mert ép ennyi kellett még, hogy a pénz meglegyen. Vagy nem így van? — De úgy van. Ép ennyit adtam volna. — És most nem adod meg? — Nem! Az asszony szava elcsuklott. Imára kulcsolta a kezét és meredten nézett az urára. — Te István, . . . István . . . hiszen akkor nem tudják felépíteni a templomot . . . — Hát aztán? Mi közöm hozzá? Vessék ki adóba és meglesz! Az asszony megcsóválta a fejét. — Nem a szíved szerint beszélsz István. Jól tudod, már évek óta gyűjtik a pénzt Isten házára. Az idén jó termést adott az Isten, azért is volt a külön megajánlás. Mindenki adott a tehetségéhez képest. Hiány volt még négyezer pengő, és ezt a te jó szíved sugallatára magadra vállaltad. Mert tudtad, hogy a falu ezt az összeget már nem bírja összeadni. Hát megadtad te. Te vagy a leggazdagabb a faluban, a te száz holdad kibírja. A nászodnak csak ötven van és kétezret adott. — Adjon még négyezret! Ö a ku- rátorl — Többet nem adhat, jól tudod. Két fiát taníttatja. A János orvos lesz, a Pali meg most ment Gézával a theoló- giára. Az pap lesz. Isten segítségével Gézával együtt végeznek. — Hát adjon a harmadik fia, a Pista. A leányommal huszonöt holdat adtam neki. — Azok is adtak. A Pista vőnk ötszázat, a Kati lányunk is annyit adott, tehát ketten ezret adtak. A kertjük alatti kaszálót akarták megvenni ezen a pénzen, de most elmaradt, mert Isten dicsőségére adták. Kajali türelmetlen lett. — Ej, hagyj engem békén! Én nem adok semmit és azzal vége! Az asszony ijedten nézett rá. — S te magadra veszed a szégyent, hogy így elmarad a templom építése? Az egész falu rólunk fog beszélni! — Hadd beszéljen! Majd abba hagyják, ha megunják! Az asszony feje lekonyult. Ráborult az asztalra és szíve minden keserűsége kicsordult a könnyein. Az ember ránézett a zokogó asz- szonyra. Egy pillanatig némán állt, aztán elfordult és hozzáfogott a levetkő- zéshez. * (Folytatás.) ' ,_j
