Harangszó, 1941
1941-11-09 / 45. szám
368. HARXNGSZÓ 1 §41 "november. 9, niákban! Keresnünk kell ezt a magasabbrendű énekeszenét, a többszólamú kórusmuzsikát, ami semmi más, mint felfokozása az egyszerű dallam szépségének. Ismét csak oda kell jutnom a gondolatok során, hogy evangélikus családjainknak is élniök kellene vele! Nem lehetetlen dolog ez, hisz a 16. században általános gyakorlat volt! Nem kivihetetlen kívánság, hiszen északi protestáns testvérnemzeteinknél hallunk ilyesmiről! Oda kell juttatni a magyar társadalmat is, hogy az iskolák padjaiban ahogyan a betűvetést elsajátítja, úgy tanulja meg a hangjegyolvasást is s a felnőtt magyar és evangélikus társadalom folyékony hangjegyolvasó legyen! Tudok róla, hogy a berlini evangélikus székesegyházban a bejáratnál — épúgy, mint nálunk sokszor műsort, vagy egyházi lapokat osztanak — hangjegylapokat adnak a belépők kezébe és az istentisztelet megfelelő helyén megrázó szépséggel zendül fel az egész templomi gyülekezet sokszólamú éneke. Az biztos, hogy ezt a szépséget Az államcsíny.®) Elbeszélés. 1. A vásár csak októberben lesz, de a péná már szeptemberben el volt készítve. Százharminc pengő! Üszőt akart venni a fiatal Lőcsös. Azért kelnek útra a gesztelyi vásár napján. —Nohát, ha ember kell a sokada- lomba, Gesztelyben lesz ember, édesapám — mondja Lőcsös Pesta. Alig győzi visszafogni a lovát, hogy neki ne hajtson valami járó-kelőnek, mert te- méntelen nép törekedik Gesztely felé. — Lesz, ne félj, jószág is, fiam! — biztatja az öreg Lőcsös. Lomha füstöt ereszt a kurta pipaszárból, aminek katona-puska töltényrezével toldotta ki a végét. Borjú bőg, marha bődül, csikó vihog a harmatos hajnalban, ahogy özönlik a nép Gesztely felé. — Hát legyen is! — éled a fiatal Lőcsös és ahogy a szája szélét mozgatja, nem esik le az ajkáról a sodort cigaretta vége. Mozog a szájával, amint beszél, mintha egy második nyelve nőtt volna. — Hóha Gidrány ... Hócihó ... Sürgöny. Neh, neh, neh, — csitítgatja a két jóvérű állatot, hogy ne ficánkoljon a rangjánál jobban az országúti vásáros sürgés-forgásban. — Bornyút akar venni, Pesta koma? — szól fel egy asszonyka a kasfarból, aki felvettek némi ostorpénz reményében. — Nem én, Trézi, hallod. Hó-hahó!... Tehenet szeretnénk, ha az Istenke ’) Mutatvány dr. Hegyaljai Kis. Géza „Kék kegyek közt" című munkájából. — mint a világon semmit, ami igazi érték — nem kaphatjuk ingyen! A hangjegyből éneklés mesterségét is elsajátítani, bizonyos jóindulatú törekvést igényel; de érdemes áldozatot hozni érte! Általános emberi öröm fakad a nyomában, nemzeti értéket jelent az általános műveltség ilyen emelkedése. Kérem az ifjúságot, a tanulókat, tegyék ambíciójuk tárgyává a hangjegyolvasás elsajátítását és magyar evangélikus dallamaink és azok művészi feldolgozásának ápolását! Vegyék figyelembe azt, hogy ma mindent erőteljesebben kell kihangsúlyozni: evangélikusságunkat is, magyarságunkat is! Bele kell kapaszkodnunk minden kis gyökérszállal a magyar rögbe és evangélikus hitünkbe, hogy a ciklon, amely végigpusztít ma a világon, el ne söpörje az előttünk szent és drága értékeket! Lehet egy nép 30 milliós és egyetlen ökölcsapás mégis végez vele, de lehet egy nemzet kicsiny, de mert családias testvériség fűzi össze s minden idegszálával hitébe és földjébe kapaszkodik, százszoros túlerő sem bírja le! segítene... Sz-sz-sz, Gidrány, hó, hó, — csitítgatja a híres grófi mén unokáját. Az öreg Lőcsös szóra-kész ember. Magyaráz, míg a fiú a lovat fogja visz- sza. — Tehenet mennénk nézni Gesztely- be, Trézi húgom. Eladott Pesta egy fá- jin üszőcskét. Láb helyébe láb kell! Százharminc pengőt rakosgatott össze. A pénz megvan, fiam? — kérdi az öreg Lőcsös nagy melegséggel a fia felé fordulva. —• Itt van, édesapám. Jó helyen van, édesapám... Hó, ha, hó! — Még abbul Pesta el is vágott — mondja tovább Lőcsös Esván. — Cipő kellene a feleségének. Meg a kis lyányának. — Első a tehén, édesapám! — Hisz az. — Ne búsuljon Pesta bátyám, kend se Pesta komám, lesz ott mibül válogatni! — biztatja őket Rétháti Trézi. — Még ennyi népet, én Uram-Terem- tőm! — Hát lesz, magam is azt mondom. Azért szólt Pesta nekem, hogy én is el- gyöjjek. Több szem többet lát. 2. Odaérnek a tett helyére. — Lajikám, te majd itt maradsz a szekérrel, — tanítja a fiát, a kisebbiket, a vért Lőcsös. — Vigyázz, eszeden légy, he, mert hamis portéka az ember. Legkivált vásáron. Majd gy övünk mink ízibe. Csak elmegyünk egy kicsit széjjelnézni. Mennek, nézdegélnek. Van szemrevaló lábas jószág elegendő. Akadt is mán, akibe nincs kivetni való, az öreg Lőcsös szerint. De várni kell még. Ki kell várni, míg enyhül vaÉn úgy gondolom, hogy a magyar egység megteremtésében fontos szerepe lesz az éneklésnek! Én látom azt, hogy az éneklő magyarság mezején már kibújt a zöld vetés és hiszem, hogy ezen a mezőn egyszer majd soha nem látott aratása lesz a magyarságnak! Adja a jó Isten, hogy a mi evangélikus és magyar lelkűnknek értékei mindenkor minden viharnál erősebbek legyenek! 20 éves a levenieiníéannény. Húsz év egy nemzet életében nem nagy idő, de mégis elég arra, hogy megpróbáltatások között vergődő, bilincsbe vert nép az élni- akarását megmutassa s az élethez való jogát követelje és kivívja. Amikor a trianoni kényszerhelyzet a hadsereg tartását megtiltotta, megszületett a leventeintézmény, hogy ifjúságunk benne erősödjön és készüljön elő a haza szolgálatára. Talán voltak helyek, ahol nehezen szoktak hozzá, sajnálták az lamit az ára. Mert igen kitartók még az eladók így reggelűben. — Ennél a kis fehér üszőnél megmaradunk fiam, — határoz a vén Lőcsös. — Hé, komám, Mezei János, gyöjjék mán kend közelébb. Fiatal Mezei János bornyút vett a fia lakodalmára. Negyvennyolc pengőt olvasott le érte. Ő már dolgavégezetten őgyeleg. Annak szól a Lőcsös komája invitálása: — Gyere mán, János! Mit szólsz ehhez az üszőhöz? Mezei János összébb vonja a szemöldökét. Nézi köröskörül. — Ebbül jó tehén válik. — Mondom, úgy-e? — éled Lőcsös. — Mi hát az utolsó ára, tisztelt úr? — kérdi még egyszer a szakállas árust. — Mi az ára? Amit megmondtam. Százharminc pengő. Lőcsös Estván megcsóválja a fejét. — No majd megválik! Vevő vagyok rá, de csak száz pengőért, — mondja az öreg fejedelmi nyomatékkal. A szakállas vállat ránt. A fiának halkított szóval mondja: — Gyere fiam, nézzünk szét a lóvásáron. Most kilenc óra. Majd eresztenek az árábul úgy dél felé. — Jó, édesapám, — hagyja rá a fiú. Mennek a lóvásár felé. — Né mán te! A’ meg Kereki Béla. Mi a rosszat csinál az ott? — álmélko- dik Lőcsös Estván. Mert Kereki Béla, a falujokbeli su- hanc, ott tart kifeszítve egy kabátot a két térdén. Ott állnak körötte sokan csoportozva. A vén Lőcsös csak félpercre áll meg. Látja, hogy játszanak, azzal menne is tovább. De a fia megszólal:
