Harangszó, 1941
1941-11-02 / 44. szám
360 HARANGS2Ó 1941'november, é, saim és már elfeledték őket. Lebetűzöm az egyik kidőlt sírkövön az írást, amelynek utolsó mondata: „Emléked örökké élni fog.“ Kérdeztem a temetőőrt, mi lesz a kidőlt, elfeledett sírkövekkel? Eladják a kőfaragónak, az a régi írást lecsiszolja, új név kerül rá, de rajta marad a hazug felírás: „Emléked örökké élni fog.“ Ez a mi hitünk, ez a mi keresz- tyénségünk: az örök életnek a földi emlékezetben való balga keresése. * Pompás síremlék előtt állok meg. Nagyszerű pálmák között gyönyörű gránit, márvány és bronz. A középen egy kedves, mosolygó gyermek márványszobra, kinyújtott kezekkel, mintha anyjáért nyúlna esedezve, alatta arany betűkkel csillámlik a felírás: „Imádott gyermekünk.“ Az első parancsolat: „Én vagyok a te Urad, Istened, ne legyenek tenéked Én előttem idegen isteneid,“ s hogy ne legyen, elvette az „imádott“ gyermeket. A gyermeket nem imádni kell, hanem istenfélelemre nevelni, imádságra tanítani. Ezek a gazdag, gyermeket „imádó“ szülők, hogy ki lettek fosztva az első parancsolat megszegése miatt. * Egy másik sír. Fekete gránit építmény, rajta két név, két évszám és a kereszt. Itt talán nem is annyira a szenvedésnek, mint inA kisfuró. Elbeszélés. Erősen estefelé van már. Mindenszentek táján hamar esteledik. Esznek az állatok. Már a második vetetnek is a fogyatékán rágódnak. Rendben van az almuk is, csak az itatás, meg fejés van még hátra. Már ballagna is a kúthoz vizet merni a Péter Lajos, de kety- tyenik az uccajtó. Még megvárja, ki fordul be rajta. Hát a Horváth Pista az egylet mellől, aki szeptemberben hagyta ott a Horthy kenyerét. Jó szál gyerek, meg kell adni. Hogy arra látja a gazdát, egyenesen az istálló felé tart. — Jó estét adjon Isten, Lajos bátyám! — Adjon Isten, Pista öcsém! — Hát csak az egyes van befogva! Nincs segítség? — Hát ugye, a Lajos gyerek bevonult. Aztán, hogy a marhákat is bekötöttük, a gulyásgyereket elbocsátottuk a múlt héten. Dehát most már ritkul a dolog is. Aztán az Ilus, meg az anyja is mellém állnak. Az Imre gyerek is jó kább a megváltásnak a szimbóluma. Erre enged következtetni a sír gyönyörű felirata: „Atyám, ne érdemeik, hanem jóságod szerint ítéld meg őket.“ Nem tudom, hogy milyen vallást követett az, aki ezt a mondatot íratta, de bizonyos, hogy megérezte a keresztyénség lényegét, amikor szülei sírjánál nem fogad- kozott, hogy „Emléked örökké élni fog“, nem hirdette a „legjobb“ szülők rangját, címét, érdemeit, de az ítélő Isten jóságát és kegyelmét kérte elhalt szülői számára. Ezek a szülők bizonyára keresztyén szellemben nevelték gyermeküket, ezt hirdeti sírkövük felirata s ez a legszebb érdem és életigazolás. * Általában sok a síremlékek között az olyan, amelyen az elhalt szobra ékeskedik. Ismeretlenül letűnt emberek, akik csak a temetőben jutottak a szobor dicsőségéhez vagyonuk révén. Szomorú dicsőség! A nagyoknak, Kossuthnak, Batthyánynak, Deáknak, Aranynak, Jókainak, Eötvösnek sírja felett nem áll ott a szobruk. Az ő dicsőségük nem fér meg a temetőben s azt nem a múlandó szobor őrzi. * Az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos síremlékéhez közel van egy nemrég hántolt, magányosan álló sír, egyszerű kis fakereszttel. A magyar ősz sárga és rőt hárslevelekkel szórta be a sírt. Emberek mennek el a sír előtt, elolvassák a kereszten lévő nevet, leveszik kalapjukat s imádkoznak. A tragikus sorsú Teleki Pál sírja az ott a martír halált halt első magyar miniszterelnök kriptája közelében. Mintha a nehéz magyar sorsot jelképeznék s mikor a sír előtt megállók imára kulcsolt kézzel, arra gondolok, akiért ők küzdöttek s meghaltak: a magyar nemzetre, s kérem az Istent: „Atyám, ne érdemeik, hanem jóságod szerint ítéld meg őket.“ pxi Köti ja kasarmi. Idegen szavak. Egy finn újság címe ez, melyet a finn katonalelkészek szerkesztenek. Magyarul ezt jelenti: „Otthon és kaszárnya.“ Ennek a lapnak az áldásában a finn testvérnép a magyar honvédeket is részesíteni szeretné s ezért elhatározta, hogy 10.000 példányban kiadja a lap egy számát a magyar honvédeknek szánt ajándékul. Most jelent meg ez a lapszám. 12 nagy oldal, képekkel gazdagon díszítve. Benne van a köztársasági elnök köszöntése a magyar honvédekhez, Lehtonen püspök cikke. A Magyarországon járt finn lelkészek közül Raivio Yrjö tábori lelkész és Salomies Ilmari egyetemi tanár írt a lapba cikket. Molnár Rudolf, jelenleg Finnországban tartózkodó magyar lelkész is írt cikket. Számunkra külön öröm az, hogy az egész lapból árad az evangélium szelleme. Az ajándék-újság nyomdai költségeit két finn egyesület fedezte. Érdemes nevüket megtanulni: Paulig Gustav részvénytársaság és Rettig P. C. részvénytársaság. A napokban indul el a hatalmas újság- csomag a helsinkii követségen keresztül Magyarország felé, hogy onnan a fronton küzdő honvédek kezébe is rövidesen eljusson. segítség már az iskolán túl. — A te édesapád is egyesbe húzta a múlt esztendőkbe’, most én rajtam lesz a sor, én leszek az „egyes“-be. Csak a Lajos ne kerüljön bele! Újítja a figurás szót a gazda. — Óh, Lajos bátyám nem az ilyeneknek találták ki az „egyest“. Hamarosan észreveszik azt, rövidesen bekerül az a tisztes iskolába. — Hát iszen ne is hozzon szégyent sem az apjára, sem a falujára! Hát különben mi jót hoztál? — Inkább vinnék Lajos bátyám. Nagy dologba’ vagyunk. Az első kertnek a kerítését újítjuk. Már a szeglábokat leraktuk, a hevedereket is fölszegeltük, most már a lécezés következnék. Akácfából metszettük őket, a szeg nehezen járja, elibe kéne fúrni. Magunk ácsol- gatjuk csak, a kisfurónk meg elkeveredett. Ha nélkülözhetnék, holnapra elkérném a magukét — rukkol elő a kívánságával a legény. — Hogyne! Igen szívesen! Ki is hozza izibe a kamarából. Át is veszi a Pista köszönettel. — Aztán meg- I beszélik még, hogy mennyire vannak Horváthék, meg a Péterék is a szántással, trágyahordással. Szó esik arról is, hogy most már majd itt lesz az ideje az „elöljárók“ ríkatásának. Már bucsuzóban van a Pista, amikor az Ilus lány jön az apjához, hogy adjon pénzt egy orsó fehér cérnára. Pista elkövetkezik, hogy akkor együtt mennek a boltig. El is ménnek szépen együtt, olyan szívesen formán. — így látta a Lajos bácsi is, aki azután szaporán megmerte a vizet. Míg itatott is, közben-közben hümmentett egyet-egyet és bele-belemosolyodott a bajuszába. Mikor már a teheneket tereli vissza a vályúról, beszól a konyhába: — Anyjuk, lehet fejni! Ahogy a fejés megindul, megszólam- lik a gazda: — Van-e a tömőben ludad, récéd? — Már hogyan lenne! Hiszen három hétig krumplit szedtünk, répát csíráztunk mi is. Ki ért volna rá a tömésre! — Hát mégis jó lesz, ha holnap elkezditek — tódítja az apjuk. — Mi esett beléd, hogy ilyen hirte- lenében rákivántál a ludhúsra? — No nem a magam szintjére.
