Harangszó, 1941
1941-10-19 / 42. szám
342. HXIXNG1I3 szellemét hozták a magyar nép zenéjébe. A reformációi kor koráljainak méltóságteljes dallamait a lelkesedni mindig tudó magyarság örömmel vette át s ezek az énekek olyan lendületet adtak a magyar protestantizmusnak, hogy ellene való védekezésül a katolikus egyház is az énekek erejéhez nyúl s 1651-ben kiadja az első népnek szánt énekgyüjteményt Cantus Chatolici címen. Hogy a korálzenével kapcsolatban gyakran esik szó a népi zenéről, hogy most, amikor egyházi éneklésünk megújulásáról ábrándozunk, a népi zenét is figyelemre méltatjuk s fokozottabb művelésre fogjuk: mindez természetes azok előtt, akik tudjuk, hogy ez a kettő a koráléneklés hajnalán is egymás mellé tartozott. A korái és a népi zene, különösen a korái és a históriás ének álltak egyforma rangban a nép lelkében. Mégis, talán a magyar udvariasság rovására vágy pedig az idegent tisztelő lelkiség rovására írhatjuk az évszázadoknak azt a gyakorlatát, hogy míg a reformáció idegen földből szakadt dallamai mind jobban terjedtek és mind nagyobb helyet foglaltak el a magyar vallásos lélekben, addig Tinódi dallamai és más ősi históriás dallam és korál- ének az évszázadok alatt kiszorult az általános gyakorlatból s félreLégy hű mindhalálig! — Történet az életből. — Völgyesi Tibor kedvetlenül hagyta el főnöke szobáját, váratlanul érte az a hír, hogy egy félévre el kell távoznia a bank egyik vidéki fiókjához. Nem a főváros örömeit és szórakozásait sajnálta, — mert csendes, szelíd életet élő ember volt, — csupán a megszokott környezetből való kizökkentés bántotta. Üj, eddig még ismeretlen környezetben mindig teljesen új világ vár ránk. Ezt érezte Völgyesi Tibor is, amikor a csendes, hegykoszorúzta kis városban megállt a vonata. Míg az idegen utcákon járkálva a bank épületét kereste, elhatározta, hogy itt még kevesebbet fog szórakozni, mint otthon, egyedül a munkának él majd. Teltek, múltak a napok. Völgyesi összemelegedett kollégáival, megismerkedett a kis város utcáival, de legszívesebben a tavaszi köntösbe öltözött hegyekben szeretett kóborolni. Egy ilyen hegyi barangolás közben maga sem tudta, hogyan, vígan mulatozó, majálisozó társaság közelébe jutott. El akarta kerülni a vigadozó embereket, de késő volt, kollégái észrevették és nem engedték, hogy eltávozzon. Bár ő nem igen szeretett táncolni, mégis úgy érezte, itt nem vonulhat vis»za, azért kérölnézett, hogy a téve húzódott meg egészen a legújabb időkig egyes kézzel írott gyűjteményekben, főképen Kolozsvárott és Debrecenben őrzött írásokban. (Folytatása a következő számunkban.) Kormány sónk dicsérő távirata t)onvédeinki)GX. Az első magyar ember dicsérő táviratot intézett honvédeinkhez i abból az alkalomból, hogy már negyedéve hősiesen harcolnak a bolsevizmus ellen. Honvédeink hősiességéről nagy elismeréssel szóltak már itthon is, külföldön is. Most Magyarország Kormányzója szólt a legnagyobb elismerés hangján. Többek közt ezeket mondotta: „E három hónap alatt minden magyar itthon féltő gonddal és meleg szeretettel követte a had- banálló csapatok küzdelmeit és azon fáradoztunk, hogy sorsukat az óriási távolságok folytán előállott minden nehézség dacára — minél jobban biztosítsuk. Egyben mindent elkövettünk, hogy a kint- lévők itthonmaradt családjait megóvjuk a nélkülözéstől. Örömmel és büszkeséggel állapítom meg, hogy harcos fiaink a rendkívül nehéz viszonyok dacára mindig a régi magyar katonai hírsok új ismerős közül, kit is vigyen elsőnek a táncba. Egy pár pillanatig nézett, azután határozott lépésekkel elindult, majd megállt és táncra kérte Marosi Katát. — Bocsásson meg, én nem szeretek táncolni, inkább, amíg velem táncolna, azt az időt beszélgessük át, — szólt Kata s szinte ijedten nézett, vájjon nem sértette-e meg a fiatalembert. Völgyesi szemében azonban nyoma sem volt a sértődésnek, látható örömmel foglalt helyet Kata mellett, kifejezvén, hogy ő sem tánckedvelő. Kata és Tibor között megindult a beszélgetés. Sok mindenről szó esett és egyikük sem vette észre, hogy azóta már tíz táncnak is vége van. Csak azt vették észre, hogy megértik egymást, hogy jólesik egymással beszélni, mert egyforma szemmel nézik az életet, egyformán vágynak egy bensőséges lelkiélet után, egyformán rajonganak a szépért, jóért, nemesért és — mert csodálatos, de itt a táncolók mögött erről is szó került — egyformán szeretik, félik, imádják az Istent! •— A majálisnak vége lett, Völgyesi Tibor hazakísérte Marosi Katát, de ő még nem tért haza. Sokáig sétált a csendes utcákon. Szívében eddig nem ismert, tiszta, szent lángok gyulladtak í meg, halkan rebegte: Köszönöm Istenem, I hogy ide, ebbe a kis városba vezéreltél, i készönem, hogy elém vezetted Őt, kit névhez és dicsőséghez méltóan állották meg helyüket, sőt az egész világ által elismerten új babérokat szereztek épp azokon a vidékeken, amelyeken egykor őseink ontották vitézi vérüket, amikor útban voltak a Haza felé.“ A legelső magyar ember köszöntötte hős honvédéit. Köszöntésében benne van az egész nemzet hálája, fiai iránti forró szeretete. Áldott kézsimogatás ez a köszöntés. Örömtől csillog annak a szeme, akit megérint. Legfelsőbb elismerés ez a köszöntés. Büszkeségtől dobog annak a kebele, akinek szól. Nagy jutalom ez a köszöntés-. Gazdagabbnak érzi magát az, akit kitüntetnek vele. Honvédeinknek ezt jelenti Kormányzónk köszöntése. _____________1941. október} 19. A miniszter — munkáit uhában. Mátyás királyról mondják, hogy sokszor rangrejtve utazott az országban, járt-kelt a nép között s így egészen közelről ismerte meg alattvalóit. Hasonlóképen cselekedett az új közellátási miniszter hamarosan, hogy a bársonyszéket elfoglalta. Mielőtt még beleült volna, államtitkárával együtt munkásruhába öltözött s végigjárta a budapesti piacokat. Beállt a vásárlók közé, megpróbált vásárolni úgy, mindig kerestem, akit úgy hittem, hogy ebben a mulatni vágyó világban soha meg nem találhatok. S íme, mégis megtaláltam! — Ezen az estén Marosi Kata is sokáig nézett bele a csillagos éjszakába és az estvéli imájába belefűzte ezt az igét: „Találtam szívem szerint való férfiút.“ (Apóst. Csel. 13, 22.) Ezentúl gyakran látták együtt Marosi Katát és Völgyesi Tibort. A két szerető szív egymásra talált. Oly igaz, oly tiszta szeretet fűzte egymáshoz ezt a két rokon lelket, amilyen tiszta és igaz szeretetet csak Isten olthat a szívekbe. Még alig ismerték egymást, máris úgy tűnt mindkettőjüknek, mintha régen, örökké ismerték volna egymást. — Elérkezett ismeretségük óta az első szombat, arról beszélgettek, hogy holnap templomba mennek, s akkor Tibor megfogta a Kata kezét, mosolyogva mondta: egy hét alatt teljesen egymásra találtunk és nem csodálatos, még meg sem kérdeztük, hogy milyen vallásúak vagyunk. — Evangélikus vagyok! — mondá édes büszkeséggel Kata. — Én meg római katolikus! — feleié Tibor. Mintha tőrt döftek volna egymás szívébe, oly hirtelen engedték el egymás kezét, pillanatokig csend követte e vallomást. Végül Tibor keze újra megfogta a Katáét ég halkan kérdezte:
