Harangszó, 1941
1941-09-14 / 37. szám
harang Sfó 303. 1941. szeptember 14. ken a magyar falu sorsa, gondoljatok imádkozva ezeikre a most induló leány- népfőiskolákra, hívjátok fel rájuk falusi leányaink figyelmét. Ha áldozatkész gyülekezetek ösztöndíjakat létesítenének, szegénysorsú leányok részvétele is lehetővé válnék. Legyenek ezek a Leánynépfőiskolák, s minden értük hozott áldozat evangélikus egyházunk, magyar népünk javára s egyedül Istennek dicsőségére! ♦ • ♦ • ♦ • ♦ *►♦◄ Nagy misssziói tclaüaíoU várnak ránk. Szovjetoroszország- ban körülbelül 3.5 millió finnugor és 17 millió töröktatár velünk faj- rokon nép lakik. Az utóbbiak nagy tömegben vannak és mohamedán vallásúak. Most, hogy a szövetséges seregek fegyverei utat nyitnak ezekhez a rokon népekhez, a magyarországi evangélikus és református egyházaknak is ajtó nyílik, hogy az evangéliumot elvigyék ezekhez a népekhez, a rokonainkhoz. Hivatalosan és baráti úton kell ezt a munkát előkészíteni. Az Evangélikus Misszióegyesület és a Református Missziói Szövetség augusztusban tartott közös értekezletén foglalkozott is ezzel és egységes álláspontot foglalt el abban a tekintetben, hogy mit kell tenni. Mindenekelőtt keresni kell az érintkezést azokkal a missziói társulatokkal, amelyek eddig is végezték ezt a munkát, mint a finn és német missziói társulatok. Ketagok közé. öreg Kerekes Ambrus visz- szahanyatlott az ágyába. Befelé fordult a falnak és megindult a szeméből a köny- nyek tisztító, megcsendesítő patakja. Valami csodálatos békesség szállt a leikébe. Valami halovány és mégis olyan megnyugtató sejtelem suhant át rajta arról, hogy ez a nap az ő nagy napja. Kezdte megérteni, hogy az Isten talán azért adta neki így ezt a napot, hogy mindenkinél igazabban meglássa ennek a napnak a szépségét és üzenetét. Áll az asztag, aránylik a napfény aranyában, fecske suhan az ég alatt. Az aszta- gok közé beáll a gép s felbúg a magyar rónák, akácas falvak áldott, zsongító, álmokat láttató örök szép himnusza. És kezdte megérteni, hogy ez a himnusz minden, a szükséges, a pótolhatatlan s Ö, az ember immár békességgel elmehet. Kihullhat a sorból, de a himnusz búg tovább, mert búgnia kell, mert ezen a mi földünkön már úgy rendeltetett, hogy itt csak addig van élet, mindennapi kenyér és imádság, boldogság és békesség, hit és reménység, amíg ez a himnusz újra és újra felbúghat. Sokáig tartott öreg Kerekes Ambrus álmodozása. Eljött az est, a gép leállt. De őt vitte, sodorta, repítette a búgó himnusza. A lelke messzejárt, magasan, ahová a lelkek járnak, hogy beleolvadresni kell a kapcsolatot a nálunk meglevő néprokonsági mozgalommal is. Ügy szintén ki kell terjeszteni a munkát Kínára és Japánra; az utóbbi országban Kagava-val kellene keresni az érintkezést. A református és az evangélikus egyesület szerezze be az idevonatkozó könyveket, nyelvtanokat. Első sorban szükséges az, hogv akik ebbe a munkába akarnak állni, megtanulják az orosz nyelvet. Üj missziói feladatok várnak ránk! Készüljünk föl azok elvégzésére! » < »4»« »►»< Hagyjad a jó Istenre ...! Némelyek parancsolni szeretnének az Istennek. Kikötik az időt, megszabják a módot, hogy mikor mit s hogyan cselekedjék az Isten. Sőt tanácsokat osztogatnak Neki arra nézve, hogy miként óhajtják segedelmét igénybevenni. Ha aztán nem úgy történik, akkor oda vannak, vagy ha tehetik, más segítség után néznek. Az ilyenek nem várják Istent, hanem azt akarják, hogy Isten várja őket. Tartsa kötelességének szüntelenül készenlétben lenni, tüstént segíteni és pedig csakis úgy, ahogy ők előírják. Akik viszont Istent várják, azok csupán kegyelemért könyörögnek, de hogy Isten mikor, hogyan, hol s mivel segítsen, azt egészen az ő szabad jótetszésére bízzák. Luther. janak az örök élet himnuszába. Eljött a reggel és szálltak újra a fecskék és búgott újra a gép hosszan, sokáig. Akkor öreg Kerekes Ambrus megint felkönyökölt és fénylő szemmel tekintett ki az ablakon. És napok némasága után újra szólt a kisírt szemű Ágnes asszonyhoz: — Anyjukom, hát megáldott megint az Isten ... Azután kérte az elfelejtett imakönyvet. Kinyitotta, de nem olvasott benne. Csak úgy imádkozott, betű nélkül, szó nélkül, gondolat nélkül, ahogyan csak azok tudnak imádkozni, akik már szín- ről-színre látják az Istent. Újra szólt csendesen: — Mennyire vannak? S amint hallotta, hogy mindjárt vége, kérte az énekeskönyvet is. Meg sem nyitotta, csak énekelte öreg, bizonytalan hangján a kedves énekét: „Mind jó, amit Isten tészen ...“ Énekelt. Odakünn búgott a gép. Az éneke egyre halkabb lett, a hangja egyre tisztább. Odakünn a gépbe belehullt az utolsó kéve. Kerekes Ambrus is elhallgatott. Visszahanyat- lott gyűrött párnájára, a keze össze- kulcsolódott, a szeme Ágnest kereste s aztán, amint kihullt az elnémult gépből az utolsó szem is, csendben, békességgel öreg Kerekes Ambrus is belehullt az Isten ölébe. Templom-építő egyház a hítromboló század végén. Egyházunk történetében a 18. század utolsó évtizede úgy van nyilvántartva, mint a racionalizmus, a felvilágosodás kora. Amikor ugyanis a francia forradalom hatása alatt szabadabb levegő lengte át Európát s ennek, sajnos, a hitéletre is megvolt a hátrányos következménye, amennyiben kivetkőztette a vallást a szívet és a lelket építő bensőségéből s csak a puszta számító észnek hideg kőtáblájára írott törvényekkel akarta az emberiséget rendeltetése felé vezetni, Istennek csodája az, hogy evangélikus köznépünk nem hódolt be teljesen ennek a szellemi áramlatnak a lelki sivárság ezen századában, hanem hitt és remélt s fenntartotta egyházát s építette annak templomát. Ez a magyarázata annak, hogy amikor II. József a korszellem hatása alatt 1781-ben kiadta a Türelmi Rendeletet, mely által bizonyos korlátozásokkal lehetővé tette elődeinknek a templom építését, testvére, II. Lipót pedig 1791.-iki 26. t.-cikkben a bécsi és a linci békekötések alapján biztosította egyházunk létjogát s önkormányzatát, akkor hazánkban százával éledtek fel az elnyomott gyülekezetek s a buzgóságtól sarkalva épültek az egyszerű templomok. Hiszen csak a dunátúli kerületben is a feléledés korának a püspöke, Perlaky Gábor 76 új templomot avatott fel s adott át rendeltetésének. A szabad vallásgyakorlat elnyerésével templomépítési láz fogta el a lelkészeket és a híveket egyaránt. Ennek a nagy felbuzdulásnak köszönheti felépülését a bőnyi gyülekezet temploma is, mely 150 év előtt, tehát 1791-ben épült a felkeltett hitbuzgóság és áldozatkészség által. Mielőtt a hőnyiek mostani temploma felépült, már volt a gyülekezetnek az egyházi épületekben egy helyisége, hol 1788-tól fogva az istentiszteleteket tartották. De ez nem volt egyéb, mint egy nagyméretű szoba, egybegyü- lekezés céljára berendezve. Éppen azért, amikor Perlaky Gábor 1790. július 18.-án Bőnyön, mint a gyülekezet első lelkésze állását elfoglalta, a templom építését jelölte meg a gyülekezet előtt legsürgősebben megvalósítandó feladatnak. Perlaky Gábor a már fentebb említett püspöknek volt a fia, akit építő, vándorpapként említ az egyháztörténet. Bőnyre Beziből jött. Itt is templomot épített. Mint kipróbált papi építőmester volt ismeretes az egyházkerületben, aki sokszor példás áldozatkészséggel saját vagyonát is beleépítette a gyülekezet épületébe. Bőnyön is bizonyságát adta ennek a képességének s tulajdonságának csekély, mindössze 600 forint rendelkezésre álló összeggel belekezdett a templom építésébe. Maga jött-ment ez ügyben, rendelkezett, buzdított, vásárolta Győrben az épületanyagot s azt legtöbbször saját fogatával fuvaroztatta a helyszínére. Amint az egykorú feljegyzés is megemlíti, „magát tette az egész építkezés pallérjává“. Az ily módon a gyülekezetnek tett szolgálatán kívül még a templomberendezésben is segítségére volt neki, amennyiben a magyaróvári feloszlatott kapucinus zárda templomának egyik kisebb mellékoltárát s szószé-
