Harangszó, 1941
1941-08-03 / 31. szám
HAftÁNÖSfÓ 1 §41. augusztus 3, 2S4. őket Mohácsok, Trianonok, míg nem eszmél. Míg nem új életeszmények vibrálnak idegein, új életerők zúgnak át vérerezetén. A történelem cséplőgépje összezúzza rajt a láthatót, a múlandó értéktelent, leszűri a nagy válságok zsilipjein a népben idővel kialakult nemes magot, hogy ezekből fakasz- szon számára jövőt. Rettentő a történelem gépjének zúgása. Magába nyel mindent. Fiatalságot, kultúrát, eszményeket. Anyagot, szellemet. Mindent, mindent... Ronccsá teszi a népek munkáit. Városokat, tanyákat. Isten áldását. A búzatáblákat. A reményt. Mindent, mindent. S zúg veszettül körülöttünk. Kétségbe kellene esnünk, ha nem tudnók, hogy a pusztulás a tulajdonképpeni rejtett értékeit hozza felszínre a nép életéből. Pusztítja a mulandót, a hamisat és új élet kiindulásává teszi a nemeset. Pusztul a szalma, a törek és szeme elé rakja a tiszta magot. Évszázados életének kitermelt magvait. Népi jellegének hamisítatlan értékeit, melyeket tévútakon álrendszerekkel eltemetett magában. Kétségbe kellene esnünk, ha nem tudnók, hogy a történelem gépjének tetején ott áll a nagy Etető: Isten!! Beledob a vasfogak közé, ráereszt a rázókra, a különféle rostélyokra, szitákra, míglen itt a tiszta mag. Az önmagára eszmélt lélek. A megtért új ember. A megtisztult népek. Évtizedeken át pontosan kirajzolt rendszereken át az Isten trónusát ostromolják, s mikor rákerülnek a történelem cséplőgépjének vadul zakatoló rostélyaira, rázóira, letöredez róluk a piszkos anyag, a bűn, s napfényre kerül a mélyükbe eltemetett ima. S megkondul a toronyban a harang, melynek szívét eddig némaságra markolta az istentelen gyáva ököl. Az élet cséplőgépje összetöri az óembert, összezúzza, mi benne rossz s a megmaradó vázából újat szerkeszt. Üj embert. A gép lehámlasztja az ember alapvázáról, amit | maga rakott rá bűnös törtetései- ben s alkalmassá teszi, hogy alap- feltételeinek megfelelő életet kezdjen. Ez az élet pedig az istenfélő élet. A Krisztusban megtisztult élet. Szól ez az egyénre, szól ez a népek, a nemzetek életére. Ezt célozzák a nagy megrázkódtatások. Ha van értelme a háborúnak, akkor ez az értelme. Megrázni a velőkig a népet, hogy lehulljon róla a emberrakta bűnös vakolat, lássa ismét önmagát s az istenfélelem szabta életirányát. Hogy fellángoljanak benne értékei s ezek vezetésén át ismét elinduljon. A Jézuska ajándéka. — Elbeszélés. — Irta: Szende Ernő. Gyuszi az ablak felé fordította a fejét. Látszott rajta, hogy valahol a múltban kutat az emlékei között. Aztán megszólalt. — Hogy kitől hallottam? Igazán nem tudnám megmondani. Csak úgy halványan dereng előttem, mintha valahonnan leestem volna s akkor sérültem meg s onnan van a forradás. De hogy hol s mikor történt? Nem tudom. Bizonyosan nagyon kicsi lehettem még akkor, azért nem tudok rá visszaemlékezni. — Hát a szüleid csak megmondták, hogy hol és hogyan szerezted? Vagy ők nem szóltak s nem látták rajtad? Ez szinte lehetetlen. — De látták, arra jól emlékszem. Lehettem olyan öt-hat éves, amikor megkérdezték tőlem, mitől van az rajtam? Persze, én nem tudtam, ök se mondták. így aztán szó se volt róla többet. Hát csak ennyit tudok róla mondani. — Hát azt tudod, hogy lencse is van a nyakadon? Gyuszi nevetve fordult a mosdó felé. — Tudom hát. Ha akarom, meg is fogom a kezemmel. S aztán hozzáfogott a mosakodáshoz. Zoli visszadölt az ágyba. Egy kép jelent meg a lelki szeme előtt. A Vargáék Gyuszija. Át akart mászni a kerítésen hozzájuk. Már a kerítés tetején ült s ép a másik lábát rakta át, amikor elvesztette az egyensúlyát és leesett. Hányát terült el. Egy kiálló hegyes kőre zuhant. Csúnya seb támadt a helyén. Még arra is emlékezett, hogy az ő édesapja vitte át a gyereket a tanítóékhoz. Hátha Gyuszi ez a gyerek? De aztán elhessegette magától ezt a badar gondolatot. Hiszen azt Varga Gyuszinak hívták! Ezt meg Sós Gyuszinak! Nevetséges dolog ilyenre még csak gondolni is! Nem is hozta többet elő. Még a szüleinek se szólt róla... * Egy augusztusi vasárnap délután sétára indult a káplán a tanítóval. Az erdőnek tartottak. Gyuszi valami csodálatos ragaszkodást érzett a tanító iránt. Sokszor átment hozzája s órák hosszat maradt ott. A papáktól hallotta a szomorú történetet. A kisfiú eltűnését. A megtört szivű anya tragikus halálát. S azóta ez az életvidám ember oly magába zárkózott, szomorú életet élt. Nem járt sehova, csak a papákhoz, akik igaz részvéttel osztoztak fájdalmában. De szánta és sajnálta őt az egész falu. Tisztelték a bánatát. Tavasztól késő őszig látták, hogy jó időben, rossz időben, de minFelbúgtak ismét a cséplőgépek. Csodálatos zene. Sír hangjában a bűnös múlt feletti bánat s felzen- dül benne diadalmasan a jövő . ... Schlitt Gyula. A legszebb jubileum volt Kormányzónknak és feleségének 40 éves házassági évfordulója. Bár a család ünnepe volt, a nagy család, a nemzet is részt vett benne. Az a 40 szál rózsa, melyet Bár- dossy miniszterelnök a jubileum jelképeként a kormányzói párnak átnyújtott, tizenhárom millió magyar szíve szeretetének és áldáskívánságának a kifejezése volt. — Olyan jó nekünk látni, hogy amikor a családi élet szétrombolói ellen folyik a harc odakint is, idebent is, ott áll az élen nemcsak parancsoló szavával, hanem családi életének szép példájával az első magyar ember. Boldog házas élete, örök példamutatás minden magyar család számára. Mennyi erő forrása, mennyi ihletés adója ez az Isten színe előtt folyó, kiegyensúlyozott boldog családi élet. Mennyi tanítást ad, hogy ahol élő hit és szeretet van a szívekben, hogyan lehet boldogan élni, hogyan lehet a férjnek a hitvestársa igazán a den nap kisétált a temetőbe. Egy csokor virág volt a kezében. Azért volt oly virágos a tanító kertje, mert azok kellettek a felesége sírjára. Gyuszi szerette volna, ha a tanító maga mondja el a szomorú történetet. Most is az járt az eszében, hogy megkéri őt erre. De aztán mégsem tette. Félt, hogy csak felszaggatná a sebeket. Hát csak mentek szép csendesen és beszélgettek. Közben az erdőhöz értek. Élénk zsivaj verte fel az erdő csendjét. A lárma oda hallatszott hozzájuk. Mikor a tisztásra értek, mozgalmas kép tárult eléjük. Megálltak s végig tekintettek a térségen. Egész csomó gyermek rajzott ott. Fiúk, leányok külön csoportokban játszottak. A leányok csendesen, halkabban, a fiúk, a maguk módja szerint, élénk tempóban, nagy zajongással. Hirtelen át se lehetett tekinteni, hogy melyik csoport mit játszik, olyan összevisszaságnak látszott minden. — A tanító félre fordult és levette a kalapját. Elővette a zsebkendőjét s megtörölte az arcát. Észrevétlenül törölte le azt a két könnycseppet is, ami kibuggyant a szeméből.------------Eszébe jutott a gyermeke, aki valamikor, régen szintén itt játszott — utoljára ... Visszafordult s reánézett a káplánra.
