Harangszó, 1941
1941-07-13 / 28. szám
1941, július 13, HARANGSZÓ 225. Evangélikus lelkészt így még nem vesztettünk el, így még nem temettünk soha. Azon a végzetes szombaton, amelyiken az <5 már csaknem beteljesedett és mégis még mindig újabb ígéretekkel biztató életét kioltotta egy őrült golyója, úgy sikoltott föl a szívekből felekezeti különbség nélkül a fájdalom, hogy annak az ereje megrázott egyetemesen mindenlkit ezen a magyar földöfi. Azon a napon mindenütt, mindenkinek az ajakéról és szívéből csak az ő neve hangzott felénk, Szántó Róbertnek a neve. Mesz- sze vidéken akartunk elcsendesedni, s ott is erre a kérdésre kellett szüntelenül feleletet adnunk, mi történt a mi Szántó Róbertünkkel. Valóban mindenkié volt ő. Mégis mindenekfelett a kelenföldi gyülekezeté. Összeforrott vele, mint jó pásztor a nyájával. Nékik élt egészen, ismerte az övéit, kicsinyeit, nagyjait, örömeit és szomorúságát. Hogy lelkesedett, amikor kicsiny gyermeket mutatott be az Úrnak a keresztség szentségében, s kevés ember tudott úgy vigasztalni a koporsó mellett, mint ő. Utolsó papi szolgálata is vigasztalás volt, ki hitte volna akkor, hogy utolsó evangélium az ajkán: Boldogok a tisztaszívűek. Azért kellett ilyen tragikusan elmennie, hogy szerencsétlen embertársának még a másvilágon is vigasztalója legyen. Nagyon szerette a gyermekeket, az ifjúságot. Sugárzott az arca, amikor közöttük lehetett. Nem egyszer mondotta, hogy az iskola az én világom. Gyermek tudott lenni közöttük egészen, mesélt, játszott, énekelt, kacaI gott velük. És amikor hozzájuk leereszkedve tanítgatta őket, akkor volt szoi- I gálatában a legnagyobb. Talán neki kö- I szönhetjük gyermekeink boldog valló- I I mását: „úgy szeretek templomba járni“. I Konfirmandusai, gyülekezetének leányai, ifjai közel voltak a szívéhez. Valóságos virágoskertet ültetgetett belőlük a kereszt tövébe, de fájt a szive, ha valamelyiket elsodorta, kitépte onnan a hűtlenség szele, s mindenre kész volt, hogy kedves virágai mélyre eresszék le gyökerüket az evangélium talajába. Nőegyleti munkája példaadó a gyülekezetben. Az asszonyok mindig többen vették körül, mint betániai Máriák hallgatták ihletett ajkáról az igét, hogy azután szorgalmasak legyenek a szeretetmunkában, s a bibliaórák áldását a szegények, a szenvedők, az elhagyatottak megérezték. A teadélutánok fillérei biztosították a háztartási alkalmazottak gyakran ismétlődő összejöveteleit, a Aáikulás- délután örömét, a karácsonyi megajándékozás boldogságát, az elaggott öreg nénik hajlékának fenntartását, a gyülekezeten belül a rendszeres szociális szolgálatot. A férfiak körülrajongták lelkipásztorukat, szavára lestek, tanítását hálásan fogadták, intését megbecsülték. Egészséges a presbiteri szellem, egységes a férfiak között a gyülekezeti közvélemény. A pompás énekkari munka, az ádventi és böjti esték, a Szabadegyetem, a munkás délutánok, a székelyföldi misszió, az ünnepnapi zsúfolt templomok, látogatásai a gyülekezetben, mindenki számára megnyíló papi háza — utolsó vendége is egy fiatal supp- likáns — megmutatták, hogy a lelkész boldogan, felelősséggel és soksok talentummal munkálkodott a gyülekezetben. A szolgálat soha sem volt neki sok. Munkája közben nem fáradt el soha. Volt idő, amikor féltettük, s testi gyengeségét akkor nagy akaraterejével mégis le tudta győzni, mosolyogva, nagy bizakodással mondotta: néki dolgoznia kell és ahhoz elég neki az Isten kegyelme. Elég volt néki az Isten kegyelme, hogy mindenkinek a papja legyen, hirdesse gyülekezetén kívül is az evangéliumot. Kevés olyan gyülekezet van, ahol — Nem tudod? Hát az édesapádat hogy hívják? — Tanító úrnak. — Hm. Ebből nem sokat értek. Hát azt tudod, hol laktok? — Igen, egy házban, a Zoliék mellett. — Ki az a Zoli? — Hát a Zoli. A papék Zolija, ő a pajtásom. — Mi a neve annak a falunak, ahol az a Zoli lakik? — Nem tudom. A két ember összenézett. Egy rejtély előtt álltak, amit megfejteni nem tudtak. Most a másik férfi szólalt meg. — Nem baj Gyuszim. Most elviszlek hozzánk, jó lesz? — Jó lesz bácsi. Ugye kapok fejecskét? Éhes vagyok. — Kapsz fiam. Aztán társához fordult. Fogd csak az én kerekem is és told. Én meg viszem a gyereket. S majd az utón gondolkodunk, hogy mit csinálunk vele? Elindultak. Jó félóra is beletelt, mire egy faluba értek. Itt megszólalt az, aki a gyereket vitte. — Ügy gondoltam, hogy a gyereket beadom a bátyámékhoz. Ügy sincs gyermekük, hát csak örülni fognak neki. Én nem tudnék vele mit csinálni, hiszen olyan magamfajta agglegény nem is értenék a gyerekhez. A másik megszólalt. — Én szívesen magamhoz veszem. Igaz, van három gyermekem, de ahol három van, ott egy negyedik is megfér egy ideig. Majd csak keresni fogják a szülei. — Kérlek, egyezz bele, a tervembe. Hidd el, jót teszel vele a bátyámnak, kit paplétére úgyis bánt, hogy Isten nem áldotta meg gyermekkel. Hát még a sógorasszony, a papné? Az egész bolondja lesz ennek a szép gyereknek! — Rendben van. Legyen úgy, amint mondod. Közben odaértek a parochia elé. Bezörgettek az ablakon. Odabent világosság támadt s csakhamar kinyílt az ablak s a lelkész kiszólt. — Ki az? — Én vagyok bátyám, meg az Imre. Vadászni voltunk és hazajövet ezt a szép kis gyermeket találtuk. Hát most beadom neked. A lelkész elcsodálkozott. — Nekem? — Persze, hogy neked. Én nem tudok vele mit csinálni. Hát neked adom. Különben is éhes a gyerek, tejet kért. Hát adjon neki az Irmus. Erre már a tisztelendőné asszony is ott termett az ablaknál és egyszeribe elintézte az ügyet. — Add csak ide Józsi azt a gyereket. Majd eligazítom én a dolgot. S már is kinyúlt az ablakon s karjai közé fogta a gyermeket és ment vele a világosság felé. — Jó éjt bátyám. Majd holnap átjövök s elmondom a dolgot. Most Isten veletek. De adjatok ám tejet a gyereknek! — Adunk, hogyne adnánk. Isten veletek. Jó éjt. Az ablak becsukódott. A két ember tovább ment. A lépteik kopogása csakhamar beleveszett az éjszaka csendjébe.---------M ásnap délután Sós István lelkész tiszta ív papírra írta fel mindazt, amit öccse elmondott. De feljegyezte azt is, amit felesége vett észre a gyermek fürdetésekor. Ugyanis, hátul a nyaktövénél egy lencse és a ballapockán egy jókora forradást látott. Keltezte, aláírta, borítékba tette, még le is pecsételte s aztán Íróasztala egyik fiókjába zárta----------K ovács Péter, a vasadi egyház gondnoka belépett a lelkészi irodába. Kölcsönös üdvözlés után helyet foglalt. (Folytatjuk.) f Szántó Róbert. Szántó Róbert. 1891-1941.
