Harangszó, 1941

1941-01-19 / 3. szám

18.

HXRXNGSZó

lQ4l. január 1§.

dóan két külföldi tudóst és három kínai lelkészt alkalmaz, hogy ezeket az evangélikus munkákat átültessék a kínai nyelvre és a legolcsóbb áron közkinccsé tegyék. Ez a kínai evangélikus egyház magvetése az írott betűn keresztül.

Hogy meddig maradnak Kunosék Hankovba, azt nem tudjuk. „E pillanatban sejtelmem sincs arról, hogy miképpen lehet tovább jutni. Nem könnyű, de talán nem is lehetetlen, jóllehet a mi munkamezőnk nagyon kényes helyen fekszik. Várunk. Időközben talán kapunk tanácsot a mieinktől. Legjobb lenne, ha valaki értünk jönne, legalább is egy bizonyos szakaszra. Isten bizonnyal továbbvisz majd bennünket egy lépéssel a maga idejében, lehet hogy hamarabb, mint mi azt gondoljuk“ — írja Kunos Jenő utolsó levelében. Addig pedig ő tovább tanul, hogy Isten magvetése jó legyen és megteremje a maga gyümölcsét.

Mi pedig hordozzuk őket továbbra is imádságunkban és írjunk nékik minél gyakrabban, hogy érezzék és lássák: Jézus Krisztusban egyek vagyunk és Isten az ő oltalmuk. Címe: Rév. Kunos Jenő, China. Hankow. Lutherén Misson Home. Via Si- béria. (Egy levél menetideje kb. egy hónap.)

Danhauser László.

Mii lehetne tenni...!

Megdöbben az ember, ha a rideg számrovatokban olvassa, hogy az Egyesült Államok két költségvetési évben kb. 30 milliárd dollárt ad ki hadi kiadásokra. 30 milliárd dollár hozzávetőlegesen 133 milliárd pengő. Az Egyesült Államok minden hónapban 1 milliárd 250 millió dollárt, naponta 41 millió

600.000 dollárt, óránként 1.700.000 dollárt, percenként kb. 28.000 dollárt, vagyis percenként kb. 120.000 P-t fizet ki 2 éven át hadi kiadásokra. Ez csak egy ország hadi kiadása. Hát még ha hozzávesszük arányosan a többi országok hadi kiadását! Milyen óriási számot kapunk!! Elszörnyűködik az ember és azt kérdezi: Mit lehetne ezzel a rengeteg pénzzel csinálni, ha nem arra

Evangélikus missziók székháza Kínában.

fordítanák, hogy embert pusztítsanak, hanem pusztuló embert mentsenek vele? Síró árváknak mennyi árvaházat, szenvedő betegeknek mennyi kórházat lehetne építeni! Otthontalan földönfutók előtt mennyi békés otthon ajtaját lehetne megnyitni. Éhező, rongyos nincsteleneknek mennyi kenyeret, ruhát lehetne adni! Mennyi köny- nyet lehetne letörölni, mennyi panaszt lehetne elnémítani és menynyi boldogságmosolyt lehetne az arcokra csalni! Mit lehetne tenni, ha, ha... azt a rengeteg pénzt az embert irtó gyűlölet helyett az embert mentő szeretet, a Sátán helyett Krisztus vehetné a kezébe!!

A tHí ség megvallása

' volt az az ünnep* melyen néhány héttel ezelőtt összegyülekezett a hűség városának, Sopronnak a népe, hogy két évtized távolságából az 1921-i népszavazásra visszatekintsen. A hírek között is csendben meghúzódott volna ennek megemlítése, aminthogy csendben, országos figyelemkeltés nélkül folyt le maga az ünnep is, mégis ide kívánkozik s ezen ünnepen a hűségről mondott beszédből néhány sor most elénk fényesedik. A szónok a múltra emlékezve mondta: „Tizenkilenc évvel ezelőtt döntenünk kellett. Nagy kérdés volt felvetve: Magyar marad-e Sopron!?

Kerekes Gyurka.

Történeti Ifjúsági regény. 57

Irta: Mohr Uedeon, Kassa.

— Hát ez a helyre kislány melyiknek a húga? — csípte meg az arcát. — Te vagy a Juliska?

— Juliska már nagy lány! — válaszolt nagy buzgón Gyurka helyett Ákos.

— Nekem is azt mondtátok, hogy már nagy vagyok! — biggyesztette le ajkát Katinka.

— Hja, az akkor volt! — nevetett Palkó. — Ügy bömböltél, hogy féltünk, ránk szakad az ég!

— Meg is érdemelnétek, rossz fiúk! — kardoskodott a kislány.-— Még mindig nem tudok többet — tartott ki kérdésénél Franci bácsi.

— Ez a kis pöttömnyi lányka — rosszmájuskodott Palkó — fölér annyival, mint mondjuk, mi négyen.

— Cserébe hoztuk! — magyarázta Gyurka — Franzl- ért... — elhallgatott.

— S magunkért is! — vágott szavába Józsi. — Mert mi Taliánországba megyünk.

— Jertek ebédelni! — dugta be fejét a néni.

Jókedvű, meghitt beszélgetés közt adták elő a fiúk

terveiket és az elmúlt év eseményeit.

— Katinka most már a miénk lesz — vonta Ágnes néni ölébe a kislányt.

A négy jóbarát mindjárt a következő napon kerekedett fel, Nekik nagy kerülőjük volt. Komáromba tértek vissza

„Régeczhez“ és azzal keltek át a Dunán. Nem lehet tudni, nem szorulnak-e rá?

Bécsújhelyet maguk mögött hagyva keresték meg a rab lelkészek útját. Vérnyomök, kihűlt tűzhelyek, egy-egy száraz kenyérhéj jelezték az irányt.

Nagy ijedelemmel találtak rá az agg lelkész meggyalázott tetemére. Hevenyében ástak számára mély gödröt. Gályákkal bélelték ki. Szomorúan, szótlanul földelték el. Fájdalmas szívvel tűztek sírhantjára egyszerű keresztet. Hívő lélekkel rebegték el az Ür imádságát.

Gyurka lelkében emésztő rovarként rágódott a kétség. Már második éve járják az ország útait és semmi eredmény. Még kilátás sincsen rá.

— Mikor lesz már vége ennek? —• sóhajtotta — csak még messzebbre szakadok édesanyámtól. — Már ő is kezdte elveszteni fejét. Fojtó keserű íz húzta össze a száját. — Hiába volt minden! Nem tudok segíteni édesapámon! — Hívő lelke azonban most is Üdvözítőjébe kapaszkodott. — Te előtted nincsen lehetetlen Uram! Add vissza őt nekünk!

S mintha válasz lenne imájára, szürke, komor felhőívek közül derűs meleg tavaszi tűzzel lövelt szemébe egy játszi napsugár.

— Ausztriában járunk! — mutatott körbe Ákos. Mérhetetlen távlatok szöktek előttük a magasba.

— Mintha Gömörben lennénk — szakadt fel a csodálkozás Józsiból. — Nézzétek, a Zátony szikla! — nyújtotta ki kezét egy égbeszökő szirtoromra. Tetején alakjával, és színével összeolvadva várbástyák látszottak a felhőkkel hada- kozni. A csúcsokat ködök ülték meg. Annál csodálatosabb volt az óriás hegyek merészen hajló, sárgás-zöld oldala.

a Tavaszi kandi, remegő napsugarak cirógatták végig. A csá-