Harangszó, 1941

1941-05-11 / 19. szám

150. HARANGSZÓ 1941, május 11. a magyarság egységes, erős, fe­gyelmezett, jólvezetett hadat tu­dott volna harcba állítani. Külföldi segítség pedig nem jött. A Pest mellett összegyűlt sereg megindult észak felé. A király ag­gódott, mert nem bízott a heve­nyészett seregben, a főurak pedig elbizakodottan szólták le az ellen­séget. A Mohi pusztán, a Sajó torkola­tánál történt a végzetes találkozó. A magyar sereg szekértáborba barrikádozta el magát. 1241. április 11-én volt az első tatár-támadás. Ezt Béla vezérei visszaverték. Ez a felszínes „győzelem“ lett a betel­jesedni közelgő végzet csirája. A magyar sereg és vezérei biztonsá­guk és győzelmük tudatában pihe­nőre tértek, a tatárok pedig az éj leple alatt bekerítették a szekértá­bort. Ki kellett törni minden áron a szorongató gyűrűből. Ez a kitö­rés azonban az egyénre nézve a halált, a magyar seregre nézve a teljes pusztulást jelentette. Az átkos széthúzás megtermetté rettenetes gyümölcsét. Hullahegy emelkedett a felgyújtott szekér­tábor helyén. Bélát vitézi környe­zete kimentette ugyan, de újabb kelepcébe került. Frigyes osztrák herceg álnok módon megzsarolta a nála menedéket kereső magyar ki­rályt. Béla ezért a Dalmát tenger­partra, Trau várába menekült. A négy irányból az országba özönlő ellenség a mohi győzelem után teljesen végigdúlta hazánkat. A tatár nem hódított, hanem ölt, rabolt, égetett, pusztított. így pa­rancsolta ezt a mongolok harci tör­vénye, amely szerint a fegyveresen ellenálló népet mindenestül ki kell irtani. Az egész ország a véreskezű hordák martaléka lett a Dunántúl kivételével, melyet megmentett a nagy folyó. És most, mintha Isten keze végleg le akarta volna törölni országunkat Európa térképéről, utolsó csapásként a Dunántúlra is ráeresztette a vérszomjas tatársá- got az 1241—42 telén befagyott Dunán. De ahol legnagyobb a veszede­lem, ott van legközelebb a segede­lem is. Isten csodát tett. A mongo­lok nagykhánja meghalt s az ön­jelölt Batu visszaparancsolta sere­gét az országból, pedig azok akkor már Béla nyomában a tengerpar­ton voltak. A tatár elvonult, Béla hazajött. Ha nagy feladatok álltak előtte uralkodása kezdetén, most még- nagyobb várt reá. Akkor színes ál­mok is voltak nagy feladatai kö­zött. Most egyetlen reális, de em­berfeletti feladat: romhalmazból országot építeni. És Bélának sike­rült ez a világtörténelemben szinte páratlan vállalkozás. Sikerült, mert Isten volt vele. így lett belőle má­sodik honalapító. Amikor mérlegre helyezzük a ta­tárjárás szomorú tényét, hallgat­tassuk el a feltörni kívánkozó ke­serű kérdéseket: „Miért kellett ne­künk elpusztúlni Nyugatért? Hol maradt vagy miért nem jött a pápa és a nyugati hatalmak segítsége?“ E helyett nézzünk befelé. Kérdez­zük meg: okult-e a magyar Mohi­ból, van-e üzenete Mohi-nak a mához? Az ördög nem aludt a tatárjárás után sem. Béla zsendülő vetésébe is elhintette a széthúzás konkolyát. A magyar nem okult. Osztályokra és rendekre szakadt s a belső fe­szültség akkor volt megint és min­dig a legnagyobb, mikor egységes magyarságra lett volna szükség. Ezért tudta leigázni a török, ezért tudta járomba törni a Habsburg s ezért tudta bilincsbe verni Trianon. Isten keze most morzsolja szét egymás után a trianoni rablánc szemeit. Erőt ád a magyar karba, lelket az elkábult agyba. Üj orszá­got épít a harmadik honalapító a trianoni romokon. A mohi pusztulás 700. évfordu­ló ja, mint Isten fölemelt figyelmez­tető ujja, belemutat a régmúltba s azt mondja: Hiába építette fel IV. Béla a második Magyarorszá­got, a széthúzás rombadöntötte. De hiába épül fel a romokból Nagy- Magyarország is, ha minden ellen­tétet ki nem küszöbölünk az or­szág testéből s nem születik meg a Krisztusban eggyé, testvérré for­rott magyarság! Zacher Lajos. Mártinké. — Elbeszélés. — Irta: Szirti János*). Fiatal volt, üde és szép. Szeme nap­sugárban viliódzó gyémánt, melyből mély és érzékeny lélek árasztotta sugarait. Gyermekien tudott hinni, pedig már min­denütt nagyi ányszámba vették. És ő mégis olyan kicsi, csacska gyermek volt. Akit szeretett, azt nagyon szerette. De azt sem ítélte el, aki nem volt szimpa­tikus előtte. Leginkább a kisgyermeke­ket szerette, mert anyáskodhatott fölöt­tük és szivének minden sugarát rájuk pazarolta. Nem volt neki fontos, hogy gondosan ápolt úrigyerek legyen, öröm­mel hajolt le és szívesen játszott masza- tosképű paraszt- vagy zsellér-gyerekek­kel is. Hevesen dobogó szívét lobbanó vágyak és édes ingerek, apró, tovareb­benő indulatok és túlfűtött érzékenység töltötték el. A gyermekeken kívül sze­rette a költészetet, maga is írt, de nem az agya, hanem a szíve gondolatait ve­tette papírra. Karcsú, magas termete ellenére, ra- N«MTÍ| kait «el fiatal#«. gyogó-arcú, Jézuskaváró kis leányka volt mindaddig, amíg az életébe sodródott nagyok, felnőttek rá nem mutattak, fel nem hívták a figyelmét arra, hogy ő már nagylány. És itt kezdődött meg éle­tének a szomorúsága, ami annyi gondot, annyi bánatot okozott neki, hogy nagy, okos, lélektől csillogó szemeiben meg­jelent az első átértett könnycsepp. Rá­jött, hogy most már nem úgy sír, mint előbb. Nem olyan gyerekes, sajnáltató sírás ez már többé, hanem a külvilág durva karcolása érzékeny lelkén, amely élességével könnyet csihol a szemébe ... Egyre többet kezdett foglalkozni magá­val. Gyakran állt meg a tükör előtt és figyelte változásait. Figyelte a bimbó virágba pattanását. Tudta magáról, hogy csinos, de nem volt beképzelt. Néha, ami­kor nagyon szép akart lenni, egy kis pu­dert is hintett az arcára. Már nagylány. Ahogy elmélázott a tükör előtt, gyak­ran eszébe jutott, hogy miért is kell neki megnőni, miért nem lehet örökké gyer­mek? Tiszta, ártatlan, mosolygó, gondta­lan gyermek. Miért? Miért rángatták egyik napról a másikra a felnőttek közé, miért mondták, hogy ő már nagylány.? Mikor még olyan kicsinek, olyan bol­dognak érezte magát. Hiábal Nagylányi Komolynak kell lennie! Nem játszhat folyton apró kölykökkel, hiszen tényleg be kell látnia, hogy már megérett, hogy mégis igazuk van a felnőtteknek... Kez­dett nagylányosan öltözködni és visel­kedni. A szemével is tudott már játszani. És azok a szemek olyan melegen tudtak fényleni... egy egész jövő Ígérete mu­zsikált ki belőlük... Lassan a keblét is duzzadni érezte. Titkos erők indultak el valahonnan a mélyről és boldog érzések csiklandozták körül a szívét... Valami ébredésfélét érzett magán ... Elgondol­kozott: talán ezek az apró érzés-mozai­kok jelzik, hogy már nagylány? Még a fülében zsongott és egész érzésvilágát beharangozta, telezengette, ahogy becéz­ték: Mártinkó. Most már nem lehet Már­tinké! Most minden megváltozik! Pedig mennyire szerette ezt a nevet! Most is hallotta, amint dallamosan szólítják: Mártinkó! Mártinkó! És most egyszerre vége ennek a szép világnak. A nagyok csinálták ezt, a felnőttek. Becsapottnak, boldogtalannak, csalódottnak érezte ma­gát. Ügy érezte, hogy mindent felforgat­tak benne, mindenből kifosztották a na­gyok. A gyermekded hite, a szeretete, a csodálkozása mind-mind odavan. Miért?

Next

/
Thumbnails
Contents