Harangszó, 1941
1941-04-13 / 15. szám
HARANGSZÓ 1941. április iá. f Hé. Ez véglegesen kizár minden középutat, minden felemás megoldást. A kereszt hatalma így kétfelé osztja nemcsak az emberiség történetét, mint a legfőbb korszakválasztó, hanem magát az emberiséget is, mint az a jel, mellyel szemben a szívek legbensőbb gondolatai nyilvánvalókká lesznek. Kétféleképen nyilatkozik meg tehát a kereszt hatalma: egyrészt mint vonzó, másrészt mint taszító erő és mindegyikben egyaránt csodálatos. Nem véletlen, hanem a dolog természetéből érthető, hogy a hitetlen világnak vallás, keresztyénség, egyház elleni gyűlölete ott és akkor vet legmagasabb lángot, ahol és amikor a kereszttel találkozik. A keresztet, a töviskoronás Főt érték és érik mindenkor a legsúlyosabb istenkáromlások, melyektől valósággal megborzad a lélek. Ennek igy kell lennie. A kereszt ellen felfellángoló gyűlölet akaratlan bizonysága annak, hogy a kereszt ma is mennyire eleven hatalom. Annál csodálatosabb a kereszt vonzó ereje. Igen, a kereszt valami csodálatos erővel vonzza magához a bűnösöket, akiknek lelkét a bűntudat terheli—és kiét De amilyen nagy a kereszt megnyugtató, vigasztaló ereje, ugyanolyan nagy az újjáteremtő, erkölcsi hajtó ereje is. Aki egyszer a kereszt alatt megnyugodott abban a tudatban, hogy: Van Megváltóm, van szerető mennyei Atyám, — az nem nyugszik többé, mert a megtapasztalt kegyelem szakadatlanul sarkalja a tevékeny hálára, a szóval-tettel való bizonyságtevésre, a szeretet műveire, a bűn elleni elszánt küzdelemre. Ez az új élet rendje, a kereszt hatalmának életünkben való tevékeny megnyilvánulása. Mindezt kiegészíti a kereszt egyesítő ereje. Nincsen ezen a világon semmi, ami az egyébként annyira sajnálatosan szétszakadozott keresztyénséget olyan bensőséges és szoros egységbe tudná fűzni, mint a Krisztus keresztje. A keresztnek ezen egyesítő hatalmáért is adjunk hálát a kegyelem Istenének. Nagypéntek a Krisztus keresztje alá hívja, gyűjti az egész keresztyénséget. A Harangszó hívására gyülekezzünk oda mi is, mert jó nékünk a Krisztus resztje alatt, kimondhatatlanul jó. Krisztus íellúmaúcií í ne terhelné? Vonzza a szenvedőket, — hol az az ember, aki az élet szenvedéseiből ki ne venné a maga részét? Vonzza a halál félelmétől rettegőket, — és ki maradna ment ettől a rettegéstől? Mindezek milliói és milliói számára az egyetlen menedék, az egyetlen vigasztalás, az egyetlen remény, az egyetlen megnyugvás: a Krisztus keresztje! Megfeszíttetett, meghalt... Ezt tettein Én érted ! Németből fordította: Zarándi Attila. Egy festőművész sok évvel ezelőtt műtermében dolgozott, amikor látogatója érkezett. A látogató a Jeromos templom helyettes lelkésze volt. A művész még nem érte el a közepes férfikort. Hires volt Düsseldorfban. Sokan azt jósolták, hogy neve egykor még az egész világon ösmert lesz. Stenburg, ez volt a művész neve, sokszor sajnálkozva fontolgatta, hogy emelkedésének ez a napja még olyan messze van és hogy akkor alig lesz igazi élvezete az eljövendő gazdagságból. De megkísérelte, hogy életét legalább a jelenben olyan kellemessé és széppé tegye, amennyire csak lehetséges. Fölöttébb szerette művészetét. Bár teljesítménye jelentékeny volt, de képei őt magát még sohse elégítették ki. Így aztán a vágyakozás embere volt. Másrészt vidám, sikerekben gazdag embernek tűnt a világ előtt. Alkalomadtán nagy üzleti ügyességet is fejtett ki, meg tudta óvni saját érdekeit. Most szólni kezdett. — Nagy tisztesség számomra tisztelendő Atyám, hogy ilyen nagy oltárképet rendel nálam; de az érte fölajánlott összeg csak igen csekély mértékben kárpótolna a munkáért. Sok személynek kell lennie ezen a képen. Valamennyi sok tanulmányt igényel, mert a keresztre- íeszítést nem könnyű megfesteni, sok kép van ebből. Nehéz lesz olyan festményt létrehozni, ami előttem lebeg, mert egészen más lesz az eddigieknél. — Nem akarok határt vonni az árnak. ön becsületes ember és nem a szt. Jeromos egyházközség viseli a kép költségeit, hanem egy vezeklő akarja azt a templomnak ajándékozni. — Ügy, az más. Tisztelendő Atyám, jöjjön el újból egy hónap múlva, akkor bemutatom a munka terveit. Jó hangulatban váltak el egymástól. Stenburg a következő hetek alatt fölvázolta az oltárképet és modellek után átkutatta a zsidók utcáját. Jeromos atya megelégedett volt. Csak azt kívánta, hogy a kereszt alkossa a festmény középpontját, minden mást rábízott a művészre. A szerzetes időről-időre eljött, hogy lássa a munka előrehaladását. Közben a tavasz is elérkezett. A vágy megragadta a művészt, hogy elhagyja Düsseldorfot és vázlatkönyvével bejárja a környező vidéket. Egyik nap az erdőszélen találkozott egy szalmakosarat fonó cigánylánnyal. Arca szép volt, fekete haja hullámosán omlott le vállára. Szegényes, rongyos ruhája fakón és a szivárvány összes színeiben csillogott és csak emelte a festői jelenség hatását. — Micsoda pompás kép válnék ebből! — gondolta Stenburg; —■ de ki vesz meg egy cigánylányt? Senki! A lány észrevette a művész szándékát, félredobta a szalmát és fölugrott. Aztán feje fölé emelte kezét, tenyerével ütötte az ütemet; könnyedén és kedvesen táncolt. Közben megmutatta fehér fogait, szeme ragyogott a gyönyörűségtől. — Állj meg! — kiáltott Stenburg hirtelen, egy számára különösen bájosnak tetsző pillanatban. Nagy hamarság- gal vázlatot készített róla. Bár a festő gyorsan rajzolt, ez a testtartás nagyon fárasztó volt számára, de szempillája se rezdült, míg el nem készült. Csak akkor engedte le karjait a megkönnyebbülés sóhajával. Közben a művészben megérlelődött az elhatározás, hogy a lányt is lefesti. — Valóban pompás modell! Lefestem mint spanyol táncosnőt! — szólt magá- oan. így aztán szerződést kötöttek. Pepitának — ez volt a' cigánylány neve — hetenként háromszor kell eljönnie műtermébe, hogy lefesse. A megállapított időben pontosan megjelent. Nagy szeme csodálkozva vándorolt a műteremben ide- oda és aztán megpihent a művész műhelyét díszítő régi fegyvereken, korsókon és faragásokon. Aztán a festmények kerültek sorra. A befejezéséhez közeledő nagy oltárkép csakhamar megragadta figyelmét. Órákhosszat szemlélte. Végül halk hangon megkérdezte: — Ki az? — és a kereszten függő Krisztusra mutatott. — Jézus Krisztus, — válaszolt Stenburg közönyösen. — Jézus Krisztus? Mi történik vele? — Keresztre szögezték Öt, hogy megöljék. De most fordulj kissé jobbra; úgy most jó, állj csöndesen!
