Harangszó, 1941
1941-04-06 / 14. szám
1941. április 6. HARANGSZÓ 109 meg és mondott síró, szenvedő emberek betegágya mellett öröm- üzeneteket, amelyek gyengülő hitet erősítettek, nyugtalanságban csendes megnyugvást adtak, örökéletbe vetett reménységet ébresztettek és Isten végtelen szereteté- nek forrásához, a golgotái kereszthez vezettek. Legyen áldott ennek a kis könyvnek az eddigi és ezutá- ni szolgálata! Szeresd a földet! Nem kell ezt a magyar embernek mondani. Ismeretes volt mindig a földszeretete. Bárhova vetette az élet, a szíve mindig visszavágyott a szülőföldjére. Messze idegenben olyan szívből énekelte: „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahá- ra ...?“ Sajnos, most mégis olyan jelenségeket lehet látni, amelyek azt mutatják, hogy megfogyatkozott népünkben a föld szeretete. Mintha a könnyebb megélhetési vágy, a szerencse sóvárgása, a városi élet hamis fénye elkápráztatta volna, elvágyódik a falujából a város embertömegébe. Amíg Budapestre 1930—35 az erdei ösvényen, ki a szabadba. Az erdő szélére. Ott fogja meglesni. Ott legalább nem okvetetlenkedik a kakas. Odáig nem ér a hangja. De az imént még csendes erdő egyszerre megelevenedett. Millió hang. Itt minden suttog, minden beszél. S minden hang a kakaséhoz idomul... örült Péterünk, mikor kiért az erdőből. Megint elcsendesedett körülötte a táj. Aranysárga búzatáblák közt járt. Ma-holnap megkezdik az aratást. Szép volt a búza. Magas s a telt kalász aranyterhe alatt hajladozott ... Ide bujt Péter egy föld végébe. A búzába. Itt is megvárhatja. Még jobb itt, mint az erdőben, gondolta. Ült és várt. A búzakalászok meg-meglegyin- tették. Mintha cirógatnák... S közben suttogtak. Suttogtak munkáról, verejtékről. Kenyérről, áldásról, gyermekimákról. Péter legalább így hallotta ... Melege lesz. Felemelkedik, nem mutatkozik-e már valaki az úton? Senki. Ismét le akar ülni s felhangzik: — Pitypalaty ... pitypalaty ... Péter úgy hallotta: — Te Péter, mit csinálsz?... Te Péter, mit csinálsz? .., Mit csinálsz? ... Mit psinálsz?.., között évente 11.000 ember ment be vidékről, addig 1939—41 között 38.000-re nőt a vidékről a fővárosba évenként szivárgók száma. Ezt a nagy tömeget a főváros nem tudja munkához juttatni, ugyanakkor az elhagyott falukban a sürgető mezei munkához nem lehet munkásokat kapni. Hova fog ez vezetni? Magyar testvér, jobban, jobban szeresd a szülőföldet! Isten parancsolja: Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! Rettenetes... Tisztán így hallja... Nem is fürjre gondol. Embert lát kibontakozni a búzaföldek feletti homályból ... Embert, amint felemi a kezét, a mutatóujját... Istent lát, amint int neki. Pétert kiveri a víz. Megindul hazafelé... Fut... Rohan ... Fut utána az erdő, a búzatáblák, minden, minden ... S minden beszél, minden kiált... Ott van nyomában a hang ... — Te hitvány ... Te hitvány ... Gyalázat ... Eltart a feleséged ... Gyermekednek nem adsz kenyeret... Kiáltó, vádló hanggá lett mögötte az egész világ. S Péter menekül. Nyomában a hang. S nincs megállás, míg nem ér haza. Mikor saját telkének földjét érzi lába alatt, megnyugszik kissé. Kifújja magát s beoson a szobába. Észrevétlenül szeretne lefeküdni. Ép akkor bújik elő a hegy mögül a hold s rávilágít Jánoska ágyára. Jánoska alszik. Édesen. Kicsordul szája szélén a nyál. Mellette fekszik a könyv. Ügy látszik, még az ágyban is tanult. Péter nem bír magával, föléje hajol és megcsókolja ... Jánoska elmosolyogja magát. Péternek melege lesz a szíve táján ... Jánoska felmosolygott az ő csókjára... Kimondhatatlan vágy fogja el, hogy kenyeret ad. nincs élet bennetek!“ Nem halottakhoz, hanem hozzánk hasonló élő emberekhez intézte valamikor Jézus ezt a kijelentést. Lehet-e azonban élőkről így beszélni? Képzeljünk magunk elé egy embert, akit évek óta a hozzátartozók irgalmas szeretete ápol a betegágyon. Talán éppúgy érez, gondolkodik, beszél, mint mi, mégis azt mondjuk: nem élet az élete. Vagy gondoljunk olyan családra, melyben napirenden vannak a szülők és gyermekek, férj és feleség közötti civódások, gyűlölködések. Ugy-e milyen messze esett ez a család az élettől?! Így élhet valaki benn a keresztyén hívek közösségében és lehet szorgalmas templombajáró, sőt egyházi tisztséget is viselhet, mégis „nincsen élet benne“. Mi a jele az igazi életnek? Az, hogy táplálni kell. „A halott nem kér már sem vizet, sem kenyeret“ — szokták mondani. Igaz! Éppen azért teszi oda Jézus is a címben felírt szavak elé: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok vérét“, akkor „nincsen élet bennetek!“ Másszóval: az a keresztyén ember halott, aki nem él az úrvacsorával. Hogy az igazi élő hogyan éhezi és szomju- hozza ezt a táplálékot, annak bizonyságául álljon itt az alábbi két történet. Felhős, hideg márciusi napon kopogtatnak hivatalunk ajtaján. Az engedély megadása után először eg'' bot vége dugódik be az ajtónyíláson, majd követi tulajdohasson ennek a drága kis fiúnak ... Megint megcsókolja. Erre Jánoska felébred. Először megijed, mikor atyját látja, de mikor ez csókot nyom homlokára, boldog örömmel mondja Jánoska: — Édesapám. Magához húzza és megcsókolja... Pétert soha nem érzett forróság önti el lelkében. Az asszony ébren volt s végignézi az esetet. Valami csodálatos sejtelem simogatja végig belül. Mi történt? Valami csodálatos... Valami szép. Valami nagy dolog történt. Péter megcsókolja a gyermekét. Utolérhetetlen gyengédséggel szólítja urát nevén és kérdi: — Péter, mi van veled? Péter megfogja felesége kezét, melléhez szorítja s potyognak a könnyei. — Drága feleségem, rámijesztett a kakas, bocsáss meg... Férjed akarok lenni s gyermekem atyja... Kenyeret akarok nektek adni... Nem akarom, hogy árverezzenek nálam. És megcsókolta az asszony kezét. A hold benézett az ablakon s mintha nevetett volna... Indulj a kereszt felé!
