Harangszó, 1940
1940-02-25 / 8. szám
1940. február 25. HARANGSXÓ 53. A gyermek és a munka Irta: Zacher Lajos. (Folytatás.) Röviden még egy közhelyet az iskolai munka nehézségeiről. A gyermeknek nehéz az iskolai munka azért is, mert azzal, hogy mindig a tanító kéri őt számon, az az érzés ver gyökeret a szívében, hogy ő az iskolának, a tanítónak tanul. Tudja, százszor hallja a régi mondást: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s mégis!. . Tudunk-e orvosságot keresni erre, s ki lehet-e küszöbölni a tanuló leikéből ezt a helytelen felfogást? Igen! — Az iskolában a tanítók gyakorlativá teszik a munkát, azaz, — hogy egy régi pedagógus szavaival éljek —, megmutatjuk a gyermeknek minden tanítási egység végén: ha mindezeket tudod, mi hasznát veszed? — Nos, az otthoni számonkérések is legyenek gyakorlatiak! Értem ezalatt azt, hogy használják fel, használtassák fel a szülők a gyermekkel az iskolában szerzett tudást. Ennek a jótanácsnak, sajnos, mi tanítók, sokszor az ellenkezőjét tapasztaljuk. Sohasem felejtek el egy idekívánkozó esetet. A bérleti szerződésről tanítottam. A tanítás elején, az u. n. előkészítésben megjegyezte már az Ernő gyerek, hogy ők most kötnek majd új szerződést, mert a régi lejárt. — Na, mondom, akkor mi most meg szerkesztjük azt a szerződést, s otthon az idén már te írod meg a tieteket. — Óra végén, amikor tele volt a tarsoly a bérleti szerződésről való tudnivalóknak minden csinjával-binjával, sőt már egy minta is bent volt a füzetben, mondom az Ernőnek: Aztán hibát ne kövess ám el, mert az szégyen lesz ránk nézve! — Nem én fogom megírni a szerződést —• mondja az Ernő. — .Miért, hisz az egész házban a te tudományod most a legtöbbet érő ebben az ügyben?- Nem enged az idesapám minket ilyenbe beavatkozni! — hangzott az elszomorító válasz. A következő kérdés a munka szeretedére vonatkozik. Egyik legnehezebb s legnagyobb probléma, megértetni a gyermekkel: a munka öröm. A munka nehéz ugyan, vér, veríték tapad hozzá, de a végén mégis öröm. Arra kell ránevelni tehát a gyermeket, hogy mindig ássa, a munka végén mégis öröm. Arra kell ránevelni tehát a gyermeket, hogy mindig lássa a munka végét, eredményét. Az iskolában ez azért nehéz, mert .eredményt“ csak a bizonyítványban Iát a tanuló. Mégis van megoldási mód erre a kérdésre is: ha a számonkérés és a munka figyelemmel kísérésével velejár az elismerés is. Természetesen az elismerést csak akkor szabad osztogatni, ha azt a gyermek megérdemli; de akkor aztán kell is. Ekkor sem szükséges, sőt nem is szabad a gyermeknek dicshimnuszokat zengeni munkájának értékéről. Különösen nagy hiba az, ha mások előtt állandóan agyba-főbe dicsérgeti a szülő a gyermeket. Az ilyen gyermekek elbizakodottak, önteltek, sokszor gőgösek, ezért májsoktól megvetettek, szerencsétlenek, magánosok lesznek. Elég egy fejbólintás, máskor egy sí- nogatás, vagy 1—2 jó szó: Jól van! Na, látod! — Ha a gyermek a szülő arcáról leolvashatja a boldogságot, akkor ő már a legnagyobb jutalmat kap<a. Ezért nincs szükség az elismerés mellett még külön jutalomra. (Csak a legritkább esetben!) Az amerikai, úgynevezett „lélekbúvárok“ egy újságcikk szerint gépezetet szerkesztettek, amellyel meg tudják mérni a dicséret hatását, mely munka- többletben jelentkezik. (Az ugyanis nyilvánvaló tény, hogy a dicséret nagy motor.) A műszer neve ergográf. Igen silány eredménnyel járhat a dícséret-zu- hatag az amerikai munkásoknál, ha műszerre van szükség az eredmény értékelésénél. Az én energiamérőm szemmel látható eredményeket mutat. Az egyik kislány rendetlenül kezdte írni év elején a jegyzeteit, Mondtam néki: A nővéred szebben szokott dolgozni! — Erre ő fogta magát s lemásolta új tü- zetbe szépen a jegyzeteket. Mikor ezt megláttam, csak ennyit mondtam neki: Ez már más! — Nem lehet leírni azt a boldogságot, ami kirajzolódott a gyermek arcán. Persze ő is leolvasta az én arcomról, hogy én is örülök. — Azóta sok gyermek újraírta rendetlen jegyzeteit. (Folytatjuk.) Kedves Leányom ! Leveléből örömmel látom, hogy kezd megváltozni környezetének a véleménye a diakonissza hivatásról és kezdenek eltűnni a gátló akadályok vágyai teljesedésének az útjáról. Már nem ellenzik, sőt helyeslik azt, hogy diakonissza akar lenni. Lelkipásztori szeretettel felhívom azonban a figyelmét arra, hogy vágyai teljesedésének az útjáról nemcsak azoknak az akadályoknak kell eltűnni, amelyek a környezetében vannak, hanem azoknak is, amelyek — Kedves Leányom — magában vannak. Isten tetszése szerint való az Anyaház küszöbének az átlépése és boldog egész ottani élete csak úgy lesz, ha komoly önvizsgálatot tart és ennek csendes perceiben megkérdezi: Isten hív-e engem és én örömmel megy ek-e a hívó szó után?! Ennek a gondolatnak a fényében vizsgálva önmagát sok mindent meglát, ■ ami azelőtt homályban volt, s akadály lehet abban, hogy egész lélekkel diakonissza tudjon lenni. Meglátja azt, hogy a diakonissza hivatással nem lehet kísérletezni, nem lehet azt dicsőség haj- hászásból, vagy gondtalanabb életmód biztosítása céljából keresni. Mert — bár igaz, hogy az Anyaház gondoskodik a diakonisszákról — de aki csak azért diakonissza, mert itt anyagi megélhetése biztosítva van, az Urat nem lélek szerint szolgálja. Meglátja azután azt is, hogy nem lehet valaki diakonissza azért, mert másra nem alkalmas. Az ilyen diakonisszának legkevésbbé alkalmas! Sem pedig azért, mert csalódott a világban, kellemetlen családi viszonyok között él, ifjúkori bűnöket itt könnyebben legyőz, vagy mert sok szépség csillog feléje a diakonissza életből. Kedves Leányom! Ezek könnyen akadályok lehetnek útjában és ha ezeknek valami kis hajtása is van a szívében, tépje ki, nehogy elhatalmasodjon és kiszorítsa azt, aminek egészen el kell tölteni a szívét: a megváltott élet háláját és az ebből fakadó szolgálatnak boldog készségét. Ezt, ezt keresse önmagában és hogy megtalálja, boruljon le a kereszthez, nézzen arra, ami ott Magáért is történt és ha ez a látás megérleli a szive mélyén ezt a gondolatot: ö az életét adta értem, én is odaadom az életemet érte! —, akkor jöjjön és boldogan szolgáljon a Krisztusnak, mint az ö mosolygó arcú, örvendező szívű diakonisszája. Erre a szolgálatra Isten gazdag áldását kérve szeretettel köszönti LELKIPÁSZTORA. Én nem azért jöttem. Könny gördül végig, a Mester arcún, Legyen akaratod szerint. — Istenem, jó Atyám . . Az úton messze, jönnek emberek. Kik, majd keresztha'ába virznek engemcl. Látom . . . sötétleni ott ... a golgothát. Oda viszik majd, az embernek Hát, — . . . Vannak emberek . . . százan és ezren, Kik fegyvert fognak értem szívesen, Kiknek mindennél drágább az én éltem, - De tudom Atyám: — Én . . . nem azért jöttem . . És jött Júdás, az Iskariót. A Mester arcán elcsattant egy csók, Marcona emberek megkötözték menten, S vitték így, keresztül ... a Gecsemáné kerten. A tanítványok most egymásra néztek, Hangtalanul . . szemükkel tanácsot kértek. Nem engedjük a Mestert oly egykönnyen! — S egyiknek kard villant meg a kezében. De szólott Jézus nagyon szelíden: — Ember, a kardod vidd el innen . . . Én . . . nem azért jöttem . . . S mikor, — o kereszttel roskadozva lépett, S minden lépésével rövidült az élet. Mikor összerogyott . . s korbáccsal keltették, S végül a keresztet más vállára tették . . Egy ember lépett mellé szorosan, — Egy szavadba kerül csupán . . . Uram! — Katonáim egyetlen intésemre várnak . . . Uram! — Nem engedünk téged a halálnak. Ha kell, minden embert megölünk itten! — Jézus szólt szelíden: — Én . . . nem azért jöttem — Mikor a keresztről a földre lenézett, S a lelke már félig Istennél örvendett. Szitkozódást hallott, melyek őt sértették. Gúnyos, rút szavakat. — mellyel őt illették. Akkor . . . Ö csendesen lehajtotta fejét, S Isten kezeibe ajánlotta lelkét. — Mikor . . . újra felemelte szemét az égre, Ily kéréssel járult az Isten elibe: Atyám . . . bocsásd meg vétkeiket, értem . . . Hiszen . . . azért jöttem. Jézus most is ott áll, az élet zajába. Kard éle. ágyúcsö vigyorog arcába, Sok új puskagolyó, — mely majd éltet sebez. Az ö szívén is ejt gyógyíthatlan sebet. Könnyes szemmel áll o» háború sodrában. De nem haitik szava a harc orkánjában: Kedves testvéreim . . Emberek! — emberek! — Hát ezért jöttem én? . . . hát ez a szeretet? — Jézus arcán mostan sok könny végig pereg. Ezért volt a halál? •— Ezért volt a kereszt? —- S mikor a csatánál lecsendesül minden, Csak pár síró jajj! — hangzik keresztül az éjen. Leborul zokogva: — Én .. . nem ezért jöttem . . . Kiss Éva.
