Harangszó, 1940
1940-02-18 / 7. szám
1940 február 18. ben meglátta az élet Igazi céllát, értelmét és szépségét a hálából való szolgálatban. Ez a legnagyobb szolgálat. Lőbe azt mondja, hogy ez a Krisztusnak szolgálata az ö nyomorultiaiban és betegeiben. És nincs erre szükség? Nézzen szét az egyházban, a gyülekezetekben. Menv- nyl mindenütt a nyomorúság. Az egyház, ezt talán meglátta már a lelkipásztor szemével, de még a diakonissza szerető, gyógyító kezét nem tudta kinyújtani felé 'e. Napokban kaptam egy levelet, minden szava sikoltás: Mentsenek meg, ne hagyjanak elveszni! Bár tudnám ezt a hangot sok nyomorult ajakéról felfogva továbbadni s vele az evangélikus segítő szeretetnek, szolgálat készségnek, felelősségnek érzését leányainkban felébreszteni! — Ne higyje azt se, hogy azt, aki diakonissza lesz, elvesztik az övéi. Az ellenkezője igaz ennek. Hisz továbbra is összeköttetésben marad családiával. Egyébbként is, ha valahol, itt tudhatják övéi megmentve a világban való elveszéstől. Nem az életről való lemondás ez, hanem az élet megtalálása a Krisztusnál. Aki pedig Krisztusnál találta meg az életét, az mentetik meg az övéi számára is, ha ugyan ők maguk is meg vannak mentve és nem vesztek még el e világban. — Ne gondolja azt se, amit sokan gondolnak, hogy a diakonisszák szomorú arccal, lehajtott fejjel járnak, közöttük lemondás, bánat az élet. Sehol soha olyan örvendező arcot nem láthat az ember, mint éppen közöttük, hiszen Krisztusban a legnagyobb örömöt bírják. — Hadd mutassak még rá arra. hogy diakonisszának azok mennek, akiket a hála érzése tölt el, a megmentett élet háláia Krisztus iránt és abban találják életük célját, hogy az életet Krisztusnak szolgálatára kínálják fel. Ha ez a hála él a lelke mélyén és arra indítja, hogy diakonissza legyen, akkor ne habozzon, hanem vigye Isten elé és szülei elé ügyét s ha érzi, hogy Isten hívja s szülei megértő beleegyezése kíséri, félretéve minden kifogást, Isten hívó szavát követve indúljon el. Ne feleitse el, amikor Isten hív, Neki kell inkább engedni, hogy nem az embereknek. (Csel. 5, 29.) Isten áldását kérve életére és döntésére, szeretettel köszönti lelkipásztora. Milyen csodálatos ez is...! A magyarországi KIÉ Szöv. alelnöke, Teleki László dr. gróf — amint a Magyar Értesítő írja — a finn KIÉ egyik vezetőiétől levelet kapott. Ebben a finn ifjúsági vezér többek között ezeket írja: „Nagy időket élünk ma Finnországban. Isten csodákat művel hatalmas kezével. Népünk minden eddigi esetleges elválasztó akadály ellenére egy testté-lélekké forrott össze a család, a hit és haza védelmében. Az orosz betörés elmélyülésre vezetett. Népünk az imádság légkörében él. Sohasem imádkoztak hazánkban olyan hittel, mint a mostani hetekben. Imádkozunk természetesen ellenségeinkért is, hogy végül ők is felszabadulhassanak. Nagyon sajnáljuk a szegény orosz katonákat, akiket tévútra vezettek s akik leírhatatlanul sokat szenvednek. Karácsony reggelén tűzvonalban álló csapataink olyan hangosan énekelték szent HAKANCÜÓ énekeinket, hogy azt a túloldalon meg kellett hallania az ellenségnek is. Egyik helyen az egész karácsonyi istentiszteletet hangszórón orosz nyelven továbbítottuk, így próbáljuk megértetni velük, milyen lélekkel harcolunk mi.“ Elmondja a finn ifjúsági vezér, hogy a csapatok harc előtt úrvacsorát vesznek, majd fgy folytatja: „Sokan térdenállva imádkoznak reggelenként, mielőtt ütközetbe vonulnak ... Száz- és százezer ember volt kénytelen kicsiny otthonától megválni, hogy hadikötelezettségének eleget tegyen. Se szeri, se száma azoknak, akik mindenüket elveszítették. Egy asszony mégis, amikor sajnálkoztak rajta, hogy házával együtt mindene odaveszett, így szólt: Mindez semmi, csak Finnország maradjon szabad! Ügy érezzük, hogy ezt a harcot nem magunkért, de egész Európáért vívjuk. Mindegyikünkre ötvenhárom orosz jut. Emelt fővel állíthatjuk, hogy fiatalok és öregek sohasem harcolhattak tisztább célért, mint a mienk!“ — végzi levelét a finn ifjúsági vezér. Az ember azt gondolná, háborúban csak vérontást lehet látni. Íme, a finnek megmutatják, hogy a háborúban misz- szionálni is lehet. Az ember azt gondolná, háborúban az ellenséggel nem lehet mást tenni, mint lelőni. íme, ők megmutatják, hogy háborúban az ellenséget meg is lehet téríteni! Milyen csodálatos ez is! Rigó az iskola ablakban. Zúzmara-csipke leng az ágon S mint ritkán látott idegen, Tekint be ránk az égi vándor A jégcirádás üvegen. A padokban könyvek és tollak, Betűrendek, irkamező, S hirtelen az ablakba röppen Egy rigó, kócos, éhező. Vastag hópárna nyomja mostan A ligetet, ahol lakott, Ideröppent s fagyos csőrével Megkoppantja az ablakot. Egy-két ceruza földre zörren És megcsikordul sok fa-pad, Negyven apró, kiváncsi szempár Az ablaküvegre tapad. Negyven gyerek mind odabámul, Pedig látott már madarat, Mégis az lesz a boldogabb majd, Ki tovább látta s hamarabb. Nem kell nekik a könyv, a monda, Harctorna, hősök, dáridó, Mert az ablakba odaröppent Egy éhes, kócos kis rigó. Vathy Remport Elek. Áldott bombázás. Finn repülőgépek bombázták az orosz Leningrádot. De nem öldöklő bombákat, hanem — ujtes- támentumot szórtak. Halál helyett életet. A „bombáknak“ mint olvassuk, nagy kelete volt. 45. «Olyan kurátort válasszunk ki a pap ellensége!“ Egy gyülekezet életében nagy dolog a kurátor, a gondnokok, presbiterek, egyházfelügyelők választása. Any- nyira életbevágó dolog ez, hogy szinte ettől függ a gyülekezeti hitélet reilődése, anyagi és erkölcsi sz'nvonalá- nak felvirágzása. Személyi kérdésekről lévén szó, ilyenkor — kivételesen — megtelik a közgyűlési terem és — sajnos — előfordul, hogy nem olyanokat választanak a gyülekezet vezetőségébe, kik képzettségük, jellemük folytán azt megilletnék, hanem olyanokat, kik a 'elkész minden nemes törekvését elgáncsolni igyekeznek. Az Apostolok Csel. 6. rész szerint az első keresztyének, midőn István és társai diakónusokat az apostolok mellé se gítőtársul alkamazták, olyanokat válasz tottak meg, kik „szelidlelküséggel, hit tel és Szentlélekkel“ valának teljesek, a szeretet közösségében, az úrvacsoravé- *elben, imádságban elől jártak és enne! folytán a hívek száma napról-napra sza norodott s a gyülekezeti egység és hit élet megerősödött. A minap, egy falusi gyülekezetben kurátor választást hirdettek s midőn az egyik hívünk (ki nékem ezt elmondot ta) azt kérdezte egy másiktól, kit vá lasszunk meg kurátornak, azt felelte: „azt válasszuk meg, aki a pap ellensé ge!“ És csakugyan azt is választották meg és oly presbitereket állítottak a gyülekezet élére, kik nem voltak mé! tók e fontos tisztségre. Érdekes, hogy u iobbérzésüek, (kik nem akarván a gyű lésen veszekedni, másrészt távoltartot ták magukat a gyűléstől) később ezt b is látták és rosszalásuknak is kifejezés' adtak, de már nem lehetett ezen segí teni, mért nem emelték fel akkor a sza vukat, mikor kellett volna. A békés ér zelmüek között az az óhaj is felmerült hogy úgy, mint a községi bíró válasz fásnál, csak a főbíró jelöltjei közül vá 'aszthatnak, nálunk is inkább a Iv'veii •smerő lelkésznek, mint egyházköz ségi elnöknek kellene a kijelölést vé gezni és ezek közül választanának. Sokszor csodálkozunk azon, hog: miként lehet az. hogy egyes városi gyű 'ekezetek, amelvek egvkor szórványa: vagy filiái voltak egyes falusi anyaegy házaknak, úgy a felnőtteknek, min' az ifjúság lelkigondozása, kultúrin tézménvek megteremtése, a gyüle '"ezeti háztartás, lelkészfizetés, egyház: adóztatás, minden elkeseredés nélkül rendes vágányba terelése terén, előbbre vannak, mint a falusi gyülekezetek, me ivek ősrégi maradi állapotban vannak é állandó elégedetlenséggel szektáskodás és gyűlöletet váltanak ki? Ennek bizony az a7 oka, hogy a városi gyülekezetek a lelkész mellé hithű. művelt megértő a lelkész minden nemes törekvését é indítványát támogató gondnokokat és tanácsosokat válaszának, nem pedi : olyanokat, kik a lelkész „ellenségei“. Aki Isten prófétáinak, küldötteinek lelkipásztorainak ellensége, jóra inti, szavuknak nem engedelmeskedik, tekin télyüket kisebbíti, az Istennek is ellen sége, akj pedig Isten ellensége, az betonba üti fejét, azt az Isten megbünteti
