Harangszó, 1940
1940-02-18 / 7. szám
1940. február 18. HARANGSZÓ 43. zus az istenfélő, templomépftő kaper- naumi századosnak egy szóval se mondja, hogy hagyjon fel eddigi foglalkozásával. Ellenben példaképül állítja a hívek elé katonás gondolkodását (Lukács 7, 1—10.). Az önző gyávaság nem hi- vatkozhatik Jézusnak arra a szavára se, hogy „Tedd helyére szablyádat, mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük“ (Máté 26, 52.), mert katonai szolgálatot vállalni éppen azt jelenti, hogy öntudatosan vállalom nemzetem, hazám, egyházam érdekében a halálnak ezt a nemét, a fegyver által való megölettetést is. Mert a hősi halál a keresztyén ember szemében sem dicstelen, hanem a legszebb halál. Mit hoz reánk a jövő, nem tud'uk. De akármi is ér, kötelességünkkel legyünk tisztában. Istennel a hazáért! Egyházi és nemzeti feladatainkat egyforma buzgalommal végezzük. Hiszen lehet, hogy amidőn hazánkért küzdünk, keresztyénségünkért is harcolnunk kell. Isten maga kapcsolja össze a kétféle harcot Finnországban is. Kell-e ennél világosabb beszéd arról, miképpen tartozik össze egymással a nemzet és az egyház szolgálata? Dr. Vető Lajos. A gyülekezet téli estéi. Istennek ezen kijelentése: „míg a föld lészen, vetés és aratás ... meg nem szűnnek“, szóról-szóra érvényesül a természet világában. Szakadatlanul folyik a vetés-aratás munkája. Januárban, februárban, amikor nálunk a fagy, a hó tétlenségre kényszeríti a munkás kezeket, Argentínában, Indiában vígan peng a kasza, a sarló. Márciusban Egyiptomban, áprilisban Perzsiában, Ázsiában kötözik kévékbe az érett, arany kalászokat. Azután az egymást követő hónapok mindegyikében a föld valamelyik részén folyik az aratás, csürbetakarítás munkája. Isten uradalmában nincs egy órai szünet, megállás sem, bármennyire nehéz is ezt nekünk, szűk korlátok közöti mozgó, kicsiny látóhatárral rendelkező embereknek felfogni. Ugyanígy nincs évszakokhoz kötve annak a vetés-aratásnak a munkája sem, amely a lelkek világában az Isten országa diadaláért folyik. Isten gyermekeinek lélekmentő munkája, kísértések elleni harca, az Ür eljövetelére való várakozása mindennap egyformán tart. Á lelki életet nem lehet egy bizonyos évszakra felfüggeszteni és ismét egy másikban nagyobb lendülettel élni, munkálni. Csikorgó, fagyos, téli napokban és a forró nyár hevében egyképpen hangzik: „Térjetek meg!“ „A fejsze immár a fák gyökerére vettetett.“ Nincs fontosabb, vagy kevésbbé fontos idő. Minden idő Isten felkínált kegyelmi ideie a megtérésre. Gyarlóságunk, ezerféle megkötözöttségiink az oka, hogv az egvik mégis alkalmasabb. úiiászületési lehetőségekben gazdagabb. Ezzel is csak a bennünket féltő Isten szeretetének a nagysága emelkedik ki élesen. Az egvik időben szinte halmozza az alkalmakat, lehetőségeket, hogy közülünk csak egv is el ne vesz- szen, hanem megtérjen és éljen. Ilyen áldott lehetőségekben gazdag idő a trviileke7etben a téli esték. 1. A k’eértés ideie A téli estékre mondhatiuk az Űr Jézusnak példázatbeli szavait: „mikor az emberek alusznak vala. elíöve az ő ellensége és konkolvt vete a búza közé“. Mennvi konkolvt Ion bele a gyülekezetbe, csak egyetlen télnek a folyamán ellenségünk a Sátán. Az egymást érő bálok, közönségesebb. vagy fényesebb mulatságok. a távo’i tanvák békés otthonaiba besettenkedő ámttók, álnróféták mind a konkolyt hintik. Isten nváiát tizedelik Tisztességet. egészséget, hitet, üdvösséget rabolnak! — Az időt csak el kell ütni valamivel, az unalomtól minden énérzékű ember menekül, — hangz'k sok hiábavaló, veszedelmes időtöltésnek az indokolása. És ez meg is áll. dehát az Isten gyermekeinek is van öröme, szórakozása! Ezt akarják nyújtani a lakosztály függönyös ablaksorán is végig tekintett. S úgy rémlett neki, hogy az egyik csipkefüggöny meglibben, sőt félrehúzódik. Lehet-e ezt félremagyarázni? — A drága kis Hédi! — áradozott lelke. Balkézbe szorította a kantár két szárnyát. Kócsagtollas kalpagját jobbjával levette és az ablak felé boldogan lengette. Erre azonban a függöny visszahullott. Józsi meg a konyha ajtajába nézett, ahol édesanyja szerető szemével integetett utánuk. Végigkocogtak az udvar kőburkolatán. Átjutottak a belső falon, a külső udvart is hátuk mögött hagyták és a felvonó hidon át kilovagoltak. Kanyargó út vezetett le a vártól a völgybe. Azon ereszkedtek alá. Mindketten gondolatokba mé- lyedtek. Egyhamar elérték a völgy széles útját és a Murány vize mellett indultak délnek. Józsi az atyjára gondolt. Repeső szívvel örült a viszontlátásnak, de elárnyékolta lelke újjongását, ha eszébe jutott, mily ritkán láthatja. Elmúlnak hetek, hónapok, sőt nem egyszer egy félév, hogy nem találkoznak. Pedig mennyire érdekli őt mindaz, amit az apja tesz. Az a csodás kis birodalom a sziklák között. Az csak az övék. Ott ők az urak. Hogy ismeri apja névszerinti sólymait és hogyan neveli a vadászatra. — Ha megemberesedem, én is sólyomidomár leszek — mondotta gyakran. Gáspárnak meg egyre a a visszahulló csipke járt az eszében. Amikor meglebbent, rózsaszínűvé vált körülötte a világ. Mikor visszaesett, kétség mart bele leikébe. Hátha nem is miatta nézett ki, hátha nem is gondolt rá. — Láttad a függönyt Józsi? — fordult a lovászhoz. — Melyiket. Gáspár úrfi? — rezeznt meg a fiú, kizökkenve gondolataiból. — A kisasszony ablakán — magyarázta kissé ingerülten. — Az udvarról te is visszanéztél, jól láthattad! Józsi bizony mit sem látott, ő az édesanyját nézte. Gás- nár nem is feszegette tovább. Szomorú lett nagyon. A szép Hedvig választása nem őreá esett. Különben, hacsak egy mozdulattal is, visszaintett volna. Közben lovacskáik szorgalmasan szedegették lábaikat. Elhagyták a Murány völgyét és már mélyen a hegyek közé kerültek. A nap ezen a márciusi délutánon valami gyönyörű fényben égett. Olyan volt az egész természet, mint az ember, akit messziről szólongatnak. Hallja a szót, válaszol.is, de hangja csak olyan, mint a méh zümmögése. A fák, a bokrok, a csobogó patakok, mintha megértették volna, hogy a napsugarak híviák, csalogatják a csöpp kis rügyeket, de még csupán félénken, sárgásán nevettek. Itt-ott a fák között még mindig szerte fekszenek jéggé dermedt hórétegek. Mindkét fiú nyomott hangulatban ért fel a szirtre. Amilyen örömmel indultak el a várból, épp oly szorongással mászták meg a csúcsot. Lovacskáik nehezen fújtak a meredek úton. A sólymok vijjogását már régen hallották. Meg is láttak egyet-kettőt, amint a magasba röppentek. Gáspár ment elől, Józsi közvetlen utána. — Nem látok itt senkit — nézett körül Berky. — Apám, édesapám, hollá-á-á! — nyújtotta el a hívást Józsi. Semmi válasz. (Folytatjuk.!
