Harangszó, 1940
1940-02-18 / 7. szám
42. flXfíX?iföfli9 1#4Ó. február iá. ni. Legjobb emberi igyekezetünkkel is csak ártunk és rombolunk. De éppen ez a fölismerés vezethet oda Krisztushoz. Ez mutatja meg, hogy nélkülözhetetlenül szükségem van őreá és engednem kell, hogy ő szolgáljon nekem. Rájövök, hogy csak amit Jézus tesz bennem és általam, csak az szolgálat, de semmi más nem az. Legyen bár nagyon kegyes és nagyon szentnek látszó dolog, amit tenni akarok, nem szolgálat az, ha nem Jézus indít rá és ha nem az Ö erejével végzem azt. En és Ő a szolgálat útján — ez csak úgy lehet valósággá, ha egészen eltűnők én, ha belátom, hogy nem mehetek mint egyenrangú tél Jézussal együtt szolgálni, mégcsak nem is segíthetek néki a szolgálatban, hanem engedem, hogy mindig, mindenben O tegyen mindent. Ha így teszek, akkor a legáldottabb élet után is csak azt mondom, hogy egyedül Ö járt a szolgálat útján, Ö volt az egyedül, aki ingyen kegyelemből áldott szolgálattá tette az életem. Túrmezei János. Egyházi és nemzeti szolgálatunk. A magyar evangélikus ember életfelfogásában ez a kettő mindig szorosan összetartozott. Eleink jelszava ezért hangzott így: Istennel a hazáért! Isten és a haza békén megfértek egymással. Eleink tudták, minden jó adomány és tökéletes ajándék, tehát a haza is Istentől van. Tőle van a nemzet is. ö teheti egyedül áldottá azt a munkát is, amit nemzetünkért végezünk. Az Isten egyházának a szolgálata tehát a nemzet javára van. Egyházi és nemzeti szolgálatunknak ma is teljes békességben kell egymás mellett folynia. Sőt, közös mederben kell folynia. Ha a kettőt szétválasztjuk, végzetes tévelygésekbe és hibákba esünk. Pedig akadnak, akik azt hiszik, Isten nélkül is lehet, sőt még jobban lehet szolgálni a hazát. Egyházra tehát nincs szükség, mondják. Félre lehet rúgni azokat a kincseket, amelyeknek a tiszteletére tanít az egyház. Minek az erkölcs, a jog, a szeretet, hiszen csak gátolnaic abban, hogy mielőbb felvirágoztassuk lazánkat, jobb sorsba juttassuk szenvedő testvéreinket a határon innen és túl?! Jaj annak, akik így, az Isten világos akaratának a megsértésével akar boldogulni s akarja boldogítani nemzetét! Gondoljunk csak a frank-hamisításra, nellyel forrószívű véreink a nagy nemzeti ügyet akarták ugyan szolgálni, de — sajnos — erkölcstelen úton. Kudarc, szégyen és sok kellemetlenség lett a Vége. De nem lehet a nemzet szolgálatában a többi Istentől származó, az egyháztól őrzött és képviselt erkölcsi törvényt sem mellőzi. Pl. nem lehet megkerülni a szeretet parancsát sem. Vannak ugyan olyanok, akiknek a „haza- szeretet“-ében ilyen igazi szeretetből egy csipetnyi sincsen. Hivalkodnak ugyan magyarságukkal, s ezen az alapon az első helyeket követelik, holott a nemzet szemükben nem az az igazi nemzet, amelyben élünk, hanem valamilyen nemzeti ábrándkép, mely csak az álmok világában létezik. Pedig a nemzet valóság, olyan, mint a föld, melyen élünk. A nemzetbe minden magyar ember beletartozik. Beletartozik az a nehézszagú, rongyos, kiéhezett és sápadt béres is, ki a nemzet drága kincseivel, gyermekeivel füstös és dohos odúban tengeti nyomorult életét. Jaj nekünk, ha azt hisszük, lehet nemzetünket szolgálni a nélkül, hogy az Ür Jézustól meg nem tanulnánk az ilyen „honfitárs“-ainkat is szeretni, s nem törekednénk arra, hogy felemeljük s embersorsba juttassuk őket. Az irántuk megnyilvánuló tevékeny szeretet munkálja csak igazán nemzetünk boldogságát! Ezt már az állítólag pogányság felé hajló németek s a nagy katolikus olaszok is tudják, sőt sokat tesznek is a bajok megszüntetésére. A keresztény és keresztyén magyar nemzet se higyje, hogy tevékeny szeretet, valódi keresztyén szeretet nélkül szolgálhatja szebb jövőjét. j Nemzetünket tehát Istennel kell szolgálni. Mert Istent a haza se pótolhatja. Istennel a haza, a nemzet a legdrágább ajándék. Isten nélkül azonban bálvány- nyá lesz, melyet Isten haragja (háború, bolsevizmus) ledönt és elpusztít. Hogy a nemzetet erre figyelmeztesse, tanítsa s Isten útjain vezesse, erre való egyházi szolgálatunk, Istennel, egyházi életünkkel azonban csakugyan kell szolgálnunk nemzetünket. Mert a nemzet, a haza Isten legnagyobb földi ajándéka. A legmagasabb cél, melyért dolgoznunk és harcolnunk kell. Az életünket is oda kell adnunk érte, ha szükséges. A jó evangélikus magyar ember előtt ezen vitatkozni se lehet. Ő tudja, hogy háború esetén mi a kötelessége. Nagy bűn a háború, nagy bűn az emberölés. De ha nemzetemet, vallásomat fenyegeti végső pusztúlással ez a bűn, nem tetézhetem a világ nagy bűnét azzal az én bűnömmel, hogy önző módon kivonom magam a nemzet közös harcából. Fegyverrel a kezemben u. i. a legönzetlenebb szolgálatot végzem nemzetemért, mert az életemet teszem kockára. Nem is szólva az ótestamentumról, a katonai szolgálat az újszövetség szerint se erkölcstelen és Isten ellen való. JéKerekes Gyurka. Történeti ifjúsági regény. 10 Irta: Nohr Gedeon. Kassa. Joáchim nem akart túlságosan ellenkezni. — Nem vagyok én már ló hátára való, tán el sem bírna! — szabadkozott. Nem a lovat bánta, hanem teher volt neki mázsás nagy termete. A lábát pedig köszvény szaggatta. A tiszt önkénytelenül is kihúzta magát, megfeszítette izmait, mélyet lélegezve düllesztette ki mellét. Edzett katona létére őszinte részvét ébredt benne az elpuhult várúr iránt. — Könnyű kocsiba fogatunk, nem kell nyeregbe szállnia — biztatta Rotholdot. — Barbár a világ errefelé — panaszolta Joáchim úr. — Bár sohase hagytam volna el a mi császári városunkat. Bécs- ben másképp lenne az én köszvényemmel is. Hefler udvariasan hallgatta meg a másik kesergését. — A változhatatlanba bele kell törődni! — állapította meg és visszatért saját vesszőparipájája. — Akkor holnap kinézünk az erdőre? — Igen, nagyapus, menjünk már ki egyszer — szaladt be Joáchim örökké mosolygó unokája, Hedvig. A süldő leányka igaz szeretettel csüngött nagyatyján. Az egykor népes, nagy családból az utolsó járvány alatt csak ők ketten menekedtek meg. A kislány féltő gondossággal vette körül Joáchimot és a nagyapa minden árván maradt vonzalmát unokája számára őrizte meg. — Kezeit csókolom, én kegyes szószólóm — hajlongott Hefler. A leányka biccentett fejével és Joáchim úr mellé telepedett. — Hát, kis Hédi, ha te is vágyódok ám legyen. Készüljünk. — Ma már nem mehetünk — szólt közbe a tiszt. — Előkészület nélkül nem kelhetünk útra. Holnapra mindent elrendezek, s hajnalhasadtával indulhatunk. Hefler meghajlással búcsúzott. Nem is várt ellenvetést Rotholdék részéről. Kiment az árkádos folyosóra, ahol vidám ifjak álltak hangos tereferében. Hat-nyolc nemes úrfi élt Mu- rány várában, kik a parancsnok vezetésével készültek fel a katonai pályára. — Gáspár! — szólította a tiszt. — Parancsol uram? — jött a fiú a hívásra. — Lemégy a sólyomtelepre egy lovászfiúval. Holnap vadászat lesz. Hoztok vagy két tucat madarat. Ha jól igyekeztek, estére már vissza is lehettek. — Igenis, uram! — Berky Gáspár nagy örömmel fogadta a megbízatást. Az ilyen küldetés kitüntetés számba ment az ifjak között, mert a parancsnok így mutatta ki, melyik iránt érez bizalmat. — Józsi, Acsaj Józsi! — kiáltozta Gáspár az udvarra érve. Megyünk a Zátony-sziklára. Ha örült az apród az útnak, kétszeres volt a lovászfiú boldogsága, mert ő a lovaglás szórakozásain kívül meg az apjához mehet. Egy-kettőre befejeztek minden előkészületet. Két fiatal lovat kantározott Józsi. Gáspár kardot kötött, pisztolyt vett magához. Kócsagos kalapot húzott a fejére. Alig telt bele negyed órába, alattuk ficánkolt a két paripa. A vár nagy kövekkel burkolt udvarán mindkettő visszanézett. Gáspár a tornácon látta társait. Katonásan búcsúzott el tőlük, Az úri
