Harangszó, 1940

1940-12-22 / 51. szám

1M0. december 22. HARANGSZÓ 403 Magócs Károly. Megrendült szívvel vettük a szo­morú hírt, hogy a bányai kerület köz­ponti lelkésze, Magócs Károly decem­ber 15.-én, életének delelőjén, alig 50 éves korában hazatért Urához. Oroszlányi egyszerű család hajléká­ból indult derék szülői mellől az élet- útra. Tanulmányainak befejezése után a pestmegyei Irsán lelkészkedett 12 évig. Innen hívta maga mellé Budapest­re éppen 10 évvel ezelőtt, 1930-ban Raf- fay püspök a Deák-téri gyülekezetbe másodlelkésznek. Ebben a minőségé­ben a bányakerületi Luther Szövetség igazgatói tisztét is viselte. Mint köz­ponti lelkészt sokan ismerték szemé­lyesen is. Még többen mint a Deák-téri templom igehirdetőjét hallomás útján. Sokszor prédikált a rádió mikrofonja előtt. Igehirdetésének terméséből egy kötetre valót „Hivogatás“ címen könyv­alakban is megjelentetett. Úgy igehir­detésében, mint lelkipásztori szolgála­tában kibontakozó egyénisége rokon­szenves volt mindenki előtt, aki ismer­te. Fáradhatatlanul sokat dolgozott, mígnem korábbi cukorbajból, majd májzsugorodásból származó betegsége ágynak döntötte. Legkitűnőbb orvosi segítség is hiábavaló volt. A delelőjén álló melegtűzű életnap hirtelen nyug­vóra tért. Istennek hűséges szolgája el­távozott a földi életből egy másik életbe. Szükebb körben a felesége és öreg szülei gyászolják. Temetésén — mint a Magyar Értesítő jelenti — közvetlen elöljárója, a betegen fekvő Raffay püspök helyett a szertartást Kemény Lajos espe­res és Scholz László vallástanár, az el­hunyt helyettese végezte. Isten adjon a korán hazatért hű szolgának pihenést, az őt gyászolók­nak pedig Szent Lelke által vigaszta­lást! Karácsonyvárás. Mindenütt megvan. Istenem, hol ne várnák ezt a kedves ünnepet?! Kicsiny és felnőtt egyaránt készül rá. Egészsé­gesnek és betegnek a szíve egyformán televan a karácsonyvárás és karácsony­ra készülés édes izgalmával. Lépjünk be néhány pillanatra Szere- tetházunk ajtaján, s nézzünk szét lakói között. Már itt is elárasztotta á szíve­ket az ünnepre készülés fogvatartó va­rázsa. Kérdezzük meg, a kis árvák és be­tegek hogyan várják a karácsonyt? Szegény kis árvák! Egyiküknek az édesapja halt meg, a másikuknak anyát sirató könny csillog a szemében. Leülök a Pista gyerek mellé. Nemrégen jött egyik faluból ide. Tavaly halt meg az édesanyja, az idén az édesapja ment el. Négyen vannak testvérek, ő idekerült, — a többiek a legidősebb 16 éves leány testvérük gondviselése alatt vannak ott­hon. — Istenem, két évvel ezelőtt meny­nyire másként várták ők is a kará­csonyt! Megsimogatom a tekintetem­mel a Pista könnybe borulni készülő arcát s azután megkérdezem: hogy érzi itt magát? Mosolyra húzódik előbb még sírásra álló szája s így feleli: Na­gyon szeretek itt lenni! — Érzem, hogy szeretnek engem! Látom, az elvesztett szülői szerete- tért a diakonisszaszívek szeretetével kár­pótolja őket az Isten. Árva kis szívük megbújik a szívünk szeretetének a mele­gében. Lassan felszárad a Mariska köny- nye is, pedig nem zsebkendővel, inkább a szívünk szeretetének a kendőjével tö- rölgettük azt! — Igazán kell nekik a szeretet. — Eszembe jut a kis Róbert, aki kint a börcsi Árvaházunkban várja most a Jézuskát. Még a múlt télen, történt, hogy kint voltam. Jól emlékszem, ekkor láttam először. Hamar megbarátkoz­tunk. Alig lehetett nagyobb akkor még, mint most a kis Pisti fiam. Úgy négy év körüli. Már tudott értelmesen be­szélni, az öntudatának a kis világa is kezdett nyiladozni. Mosolyogva, bátran beszélt. Mikor elköszöntem tőle, észre­vettem, felnyúlt, ameddig csak tudott és a kabátom elejébe erősen beleka­paszkodott. Azután lefelé magához hú­zott. Azt hittem, súgni akar valamit a fülembe. Megkérdeztem: mit akarsz, kisfiam? S szeretetsóvárgón súgja a fülembe: egy puszit! Azóta is é^eti az arcomat a kis Róbert puszija! Embe­rek, ti magatokkal törődő önző embe­rek, nem gondoljátok, hogy sóvárogják a szereteteteket ezek a kis árva gyer­mekek?! — Nem kérdezem már tőlük: mit várnak karácsonytól? Megmondták közben, mi teszi boldoggá őket! — Oh emberek, engedjétek, hogy a szívete­ken feléjük áradhasson az Isten kará­csonyi szeretetének a melege! * Ágyban fekvő beteg vakhoz nyitok be. Gyöngykosarakat készít éppen. Meg­dicsérem nehéz munkáját, mire észre­vétlenül elmosolyodik. Már 22 év óta vak. Spanyol járványban veszítette el a szemevilágát, abban az emlékezetes esztendőben. Ez nem volt elég. Tíz év­vel ezelőtt csigolyabetegséget kapott. Négy év óta állandóan fekszik. Óh, de keményen tud sokszor az Isten nevelni! — Megkérdezem, hogyan várja a ka­rácsonyt? Halvány mosoly fut végig az arcán. Látom, régi emlékek újulnak fel benne a kérdésre. Azután megszólal, csendben, halkan mondja: Nagyon vá­rom. Ha testi szemeimmel nem látok is ,lelki szemeimmel látom Öt! Igen. Jézust csak így, befelé néző szemekkel lehet látni! A lélek szemeivel! — mon­dogatom csendben utána. Búcsúzásul azt kívánom, hogy a karácsonyi Gyermek­ben legyen neki is ebben az örömtelen, békételen, szegény világban öröme, bé­kessége és mindenekfelett való kincse! öreg nénihez vezet legközelebbi utam. Ágyában foltozgat. Belépésemkor moso­lyogva fogad. Napi munkájáról beszél­get először, majd a betegségére terel­jük a szót. Azután rátérünk lassan az Isten karácsonyi ajándékozására. — Csak azt adná meg az Isten — mondja — hogy legalább bottal tudnék járni! Lá­tom, ez a szíve vágya. — Már nyolc éve fekszem ágyban — sóhajtja, hogy alig hallom a szavát, pedig nekem mond­ja. —- Biztatgatom. Majd Jézus meg­gyógyítja. Neki erre hatalma van. A karácsonyi vendég gazdag Isten! Segít a nyomorúságunkat hordozni, s ha jó­nak látja, kész azt meg is szüntetni. — Oh, de boldog lennék, — mondja sza­vaim után — ha megadná az Isten azt a drága kincset, hogy csak egy kicsit is tudnék járni! — Míg búcsúzom, arra gondolok, hogy mennyire semmibe vesz- szük mi azt, amit mások imádkozva kérnek Istentől, a testi épséget! Egy diakonissza nővérrel folytatom a beszélgetést. Hosszú és súlyos betegség­ből felgyógyulva most tér vissza állomás­helyére. Kérdésemre: hogyan várja a karácsonyt? — sírva fakad. Nagy ke­gyelem — zokogja, — hogy ezt meg­érhettem. Isten különös szeretete, hogy meggyógyított és karácsonyra munkába léphetek újra. — Látom, most a kis ár­váira gondol, akiknek karácsonyi öröm­szerzésében neki olyan nagy része volt és lesz most is az Árvaházban. — Csend­ben imádkozunk, s ezért a közelgő ka­rácsonyért is hálát adunk. Karácsonyra készülés! -- Karácsonyra várás! Az élet fagyasztó hidegében — óh de kell ennek szívet útforrósító me­lege! Jöjj, Urunk, a Te örök szerelmed melegét áraszd ki a Rád váró, Téged sóvárgó szegény, árva, l teg szívekre! Lukács István. VÁRTOK.. . Vártok, tudom, ti bús mindnyájan, akiket öklöz ez a század, vártok átkosan, vagy imásan, valami messzi, dús csodákat, valami tiszta büszkeséget, hitet, jóságot, békességet, jaj, vártok szomjan, velem együtt, egy valódibb keresztyénséget! Mert távol van most Isten arca, s oly sárosak a nagy törvények, pogány szívvel indulnak harcba az ördög-szállotta legények, s a kínba dermedt arcok láttán véres trónián kacag a Sátán, s a megváltás rongyokká foszlott Krisztus feledett keresztfáján! De túl a bűnön s túl az átkon, millió hullott, gyilkos szívben, ott ég a vágy, mint egy halk álom, hogy eljöjjön a tiszta Isten, s két szent keze, a fénnyel áldott, magához vonja a világot, s elnémult ágyúk temetőjén teremtse meg a — Felebarátot. Dr. Jámbor László „Hirdetek tinékíek Celki nagy örömöt“ — Qngyal így jelente. Hogy 3IIegt>álfónk eljött, Hogy közénk lesiálla ÍTÍagas trónusáról Gtz egek Királya.

Next

/
Thumbnails
Contents