Harangszó, 1940
1940-12-22 / 51. szám
1M0. december 22. HARANGSZÓ 403 Magócs Károly. Megrendült szívvel vettük a szomorú hírt, hogy a bányai kerület központi lelkésze, Magócs Károly december 15.-én, életének delelőjén, alig 50 éves korában hazatért Urához. Oroszlányi egyszerű család hajlékából indult derék szülői mellől az élet- útra. Tanulmányainak befejezése után a pestmegyei Irsán lelkészkedett 12 évig. Innen hívta maga mellé Budapestre éppen 10 évvel ezelőtt, 1930-ban Raf- fay püspök a Deák-téri gyülekezetbe másodlelkésznek. Ebben a minőségében a bányakerületi Luther Szövetség igazgatói tisztét is viselte. Mint központi lelkészt sokan ismerték személyesen is. Még többen mint a Deák-téri templom igehirdetőjét hallomás útján. Sokszor prédikált a rádió mikrofonja előtt. Igehirdetésének terméséből egy kötetre valót „Hivogatás“ címen könyvalakban is megjelentetett. Úgy igehirdetésében, mint lelkipásztori szolgálatában kibontakozó egyénisége rokonszenves volt mindenki előtt, aki ismerte. Fáradhatatlanul sokat dolgozott, mígnem korábbi cukorbajból, majd májzsugorodásból származó betegsége ágynak döntötte. Legkitűnőbb orvosi segítség is hiábavaló volt. A delelőjén álló melegtűzű életnap hirtelen nyugvóra tért. Istennek hűséges szolgája eltávozott a földi életből egy másik életbe. Szükebb körben a felesége és öreg szülei gyászolják. Temetésén — mint a Magyar Értesítő jelenti — közvetlen elöljárója, a betegen fekvő Raffay püspök helyett a szertartást Kemény Lajos esperes és Scholz László vallástanár, az elhunyt helyettese végezte. Isten adjon a korán hazatért hű szolgának pihenést, az őt gyászolóknak pedig Szent Lelke által vigasztalást! Karácsonyvárás. Mindenütt megvan. Istenem, hol ne várnák ezt a kedves ünnepet?! Kicsiny és felnőtt egyaránt készül rá. Egészségesnek és betegnek a szíve egyformán televan a karácsonyvárás és karácsonyra készülés édes izgalmával. Lépjünk be néhány pillanatra Szere- tetházunk ajtaján, s nézzünk szét lakói között. Már itt is elárasztotta á szíveket az ünnepre készülés fogvatartó varázsa. Kérdezzük meg, a kis árvák és betegek hogyan várják a karácsonyt? Szegény kis árvák! Egyiküknek az édesapja halt meg, a másikuknak anyát sirató könny csillog a szemében. Leülök a Pista gyerek mellé. Nemrégen jött egyik faluból ide. Tavaly halt meg az édesanyja, az idén az édesapja ment el. Négyen vannak testvérek, ő idekerült, — a többiek a legidősebb 16 éves leány testvérük gondviselése alatt vannak otthon. — Istenem, két évvel ezelőtt menynyire másként várták ők is a karácsonyt! Megsimogatom a tekintetemmel a Pista könnybe borulni készülő arcát s azután megkérdezem: hogy érzi itt magát? Mosolyra húzódik előbb még sírásra álló szája s így feleli: Nagyon szeretek itt lenni! — Érzem, hogy szeretnek engem! Látom, az elvesztett szülői szerete- tért a diakonisszaszívek szeretetével kárpótolja őket az Isten. Árva kis szívük megbújik a szívünk szeretetének a melegében. Lassan felszárad a Mariska köny- nye is, pedig nem zsebkendővel, inkább a szívünk szeretetének a kendőjével tö- rölgettük azt! — Igazán kell nekik a szeretet. — Eszembe jut a kis Róbert, aki kint a börcsi Árvaházunkban várja most a Jézuskát. Még a múlt télen, történt, hogy kint voltam. Jól emlékszem, ekkor láttam először. Hamar megbarátkoztunk. Alig lehetett nagyobb akkor még, mint most a kis Pisti fiam. Úgy négy év körüli. Már tudott értelmesen beszélni, az öntudatának a kis világa is kezdett nyiladozni. Mosolyogva, bátran beszélt. Mikor elköszöntem tőle, észrevettem, felnyúlt, ameddig csak tudott és a kabátom elejébe erősen belekapaszkodott. Azután lefelé magához húzott. Azt hittem, súgni akar valamit a fülembe. Megkérdeztem: mit akarsz, kisfiam? S szeretetsóvárgón súgja a fülembe: egy puszit! Azóta is é^eti az arcomat a kis Róbert puszija! Emberek, ti magatokkal törődő önző emberek, nem gondoljátok, hogy sóvárogják a szereteteteket ezek a kis árva gyermekek?! — Nem kérdezem már tőlük: mit várnak karácsonytól? Megmondták közben, mi teszi boldoggá őket! — Oh emberek, engedjétek, hogy a szíveteken feléjük áradhasson az Isten karácsonyi szeretetének a melege! * Ágyban fekvő beteg vakhoz nyitok be. Gyöngykosarakat készít éppen. Megdicsérem nehéz munkáját, mire észrevétlenül elmosolyodik. Már 22 év óta vak. Spanyol járványban veszítette el a szemevilágát, abban az emlékezetes esztendőben. Ez nem volt elég. Tíz évvel ezelőtt csigolyabetegséget kapott. Négy év óta állandóan fekszik. Óh, de keményen tud sokszor az Isten nevelni! — Megkérdezem, hogyan várja a karácsonyt? Halvány mosoly fut végig az arcán. Látom, régi emlékek újulnak fel benne a kérdésre. Azután megszólal, csendben, halkan mondja: Nagyon várom. Ha testi szemeimmel nem látok is ,lelki szemeimmel látom Öt! Igen. Jézust csak így, befelé néző szemekkel lehet látni! A lélek szemeivel! — mondogatom csendben utána. Búcsúzásul azt kívánom, hogy a karácsonyi Gyermekben legyen neki is ebben az örömtelen, békételen, szegény világban öröme, békessége és mindenekfelett való kincse! öreg nénihez vezet legközelebbi utam. Ágyában foltozgat. Belépésemkor mosolyogva fogad. Napi munkájáról beszélget először, majd a betegségére tereljük a szót. Azután rátérünk lassan az Isten karácsonyi ajándékozására. — Csak azt adná meg az Isten — mondja — hogy legalább bottal tudnék járni! Látom, ez a szíve vágya. — Már nyolc éve fekszem ágyban — sóhajtja, hogy alig hallom a szavát, pedig nekem mondja. —- Biztatgatom. Majd Jézus meggyógyítja. Neki erre hatalma van. A karácsonyi vendég gazdag Isten! Segít a nyomorúságunkat hordozni, s ha jónak látja, kész azt meg is szüntetni. — Oh, de boldog lennék, — mondja szavaim után — ha megadná az Isten azt a drága kincset, hogy csak egy kicsit is tudnék járni! — Míg búcsúzom, arra gondolok, hogy mennyire semmibe vesz- szük mi azt, amit mások imádkozva kérnek Istentől, a testi épséget! Egy diakonissza nővérrel folytatom a beszélgetést. Hosszú és súlyos betegségből felgyógyulva most tér vissza állomáshelyére. Kérdésemre: hogyan várja a karácsonyt? — sírva fakad. Nagy kegyelem — zokogja, — hogy ezt megérhettem. Isten különös szeretete, hogy meggyógyított és karácsonyra munkába léphetek újra. — Látom, most a kis árváira gondol, akiknek karácsonyi örömszerzésében neki olyan nagy része volt és lesz most is az Árvaházban. — Csendben imádkozunk, s ezért a közelgő karácsonyért is hálát adunk. Karácsonyra készülés! -- Karácsonyra várás! Az élet fagyasztó hidegében — óh de kell ennek szívet útforrósító melege! Jöjj, Urunk, a Te örök szerelmed melegét áraszd ki a Rád váró, Téged sóvárgó szegény, árva, l teg szívekre! Lukács István. VÁRTOK.. . Vártok, tudom, ti bús mindnyájan, akiket öklöz ez a század, vártok átkosan, vagy imásan, valami messzi, dús csodákat, valami tiszta büszkeséget, hitet, jóságot, békességet, jaj, vártok szomjan, velem együtt, egy valódibb keresztyénséget! Mert távol van most Isten arca, s oly sárosak a nagy törvények, pogány szívvel indulnak harcba az ördög-szállotta legények, s a kínba dermedt arcok láttán véres trónián kacag a Sátán, s a megváltás rongyokká foszlott Krisztus feledett keresztfáján! De túl a bűnön s túl az átkon, millió hullott, gyilkos szívben, ott ég a vágy, mint egy halk álom, hogy eljöjjön a tiszta Isten, s két szent keze, a fénnyel áldott, magához vonja a világot, s elnémult ágyúk temetőjén teremtse meg a — Felebarátot. Dr. Jámbor László „Hirdetek tinékíek Celki nagy örömöt“ — Qngyal így jelente. Hogy 3IIegt>álfónk eljött, Hogy közénk lesiálla ÍTÍagas trónusáról Gtz egek Királya.
