Harangszó, 1940
1940-12-22 / 51. szám
402 HARANGSZO •*> • ■ 1 december 22 A vándor karácsonya. Dermesztő a hideg. Bemenekülők a répcelaki váróterembe és figyelgetem a külvilágot. Az őrjöngő, vágtató szelet valami felmérgesítette, mert ellenséget lát a világban. Az emberekbe belekapaszkodik, szeretné őket elsodorni az úttestről, hogy ne érjenek a céljukhoz. Szaggatja a napokban hullott havat iis. Torlaszokat emelne, vonatokat, falvakat temetne el, de a villámló havat megkötötte a fagy. Tehetetlenül sikong hát tovább és rázza a váróterem ablakát. Nem, itt nem maradhatok, még csak tjz óra és fél háromkor megy tovább a vonatom Beled felé. Fittyet hányok a támadó szélviharnak és bekopogtatok Tarján tisztel etes uramék ajtaján. Az ajtó kitárul és az Isten vándora előtt kitárulnak a szívek is. Már ott ülünk a nagytestű barna cserépkályha közelében. Beszélgetünk. Sok szó esik az utam céljáról és a hallgatag, jóságos arcú Nagytiszteletű asszony ajkáról elszáll a kérdés: — Hol tölti a karácsonyt? Kinézek a hideg világba és elgondolkozom, hol is töltöm? Otthon a gyülekezetem vár, de nem mehetek haza. Nagyon, nagyon messze kerültem tőle, vagyonba kerülne a hazautazás. A mesz- sziből kívánok az otthoniaknak áldott karácsonyt. Meg fájna is most haza menni! Üres a papiak. Kis feleségem messze utazott, a hősi halált halt testvére szomorú sírja haza vonzotta. Vele ment a kicsike lányom, hogy kacagást, derűt vigyen a nagyok könnyei közé. ők is várnak, de nincsen vizűm! így egyedül maradok karácsony estén. Szüleim háza is kitárulna előttem örömmel, eszembe jutnak régi karácsonyesték ... Ügy álltuk körül a csillogó fát, mint az orgonasipok. Hatan voltunk és megfogtuk egymás kezét. Akkor már két anyánk is meghalt és az édesapám felidézte előttünk az arcukat. Énekelnünk is kellett. Krisztus Urunknak áldott születésén. Aztán gyermekhangocskánk szertefoszlott és meggyulladoztak a csillagszórók. De mindez régen volt, csakúgy átsuhan a telkemen, éppen csak megvillan, mint ég alatt a suhanó fecskeszárny. — Hol is töltöm? — Valahol, ahová arra a napra az én Uram vezet. És most elbeszélem, miért keltem ismét útra. Itt-ott már tudnak róla széles e hazában, hiszen a napilapok, folyóiratok s az egyházi sajtó is ismertette utam célját. Építeni akar Isten Sárszentmiklóson egy magyar falut. Hogy el ne pusztuljon a nép. Mert pusztul. Sok harapás mar belénk és legmohóbb száj az egyke. Közel háromszáz lelkes anyagyülekezetemben tavaly két gyermeket kereszteltem. Egyik az én lányom volt. Az idén egyet sem. Az iskolapadok félig üresen ásítoznak s a tarisznyás kis gázda nem érkezett meg. Meghalt, mielőtt megszületett volna. Az államsegélyt sem kaptuk meg tavaly, s a lelkekben, mint tűz esetén a vészharang, sikongva kongott, vert a döbbenet: elveszünk. Tavaly karácsonyestén minden kis iskolásunknak ajándékot, játékot is adtunk. A pesti bazáros elém rakta a szebbnél-szebb, kacagtató és szórakoztató társasjátékokat. Igen, de ki játszik velük? A kis „egyke“ szomorúan nézi és unott kis arcát elborítja a bánat. A szája lebiggyed. Testvérke nincs. Egyedül él, mint szomorú, árva magyar fajtánk. Örülni sem tud, hiszen annak az „egynek“ nem érdemes karácsonyfát sem állítani. De künn a pusztákon... és erre figyeljetek kedves olvasóim, tanyák aprócska házaiban izmosodik a magyar jövő. Gondolok egy vén juhászra. Tizenhat gyerek. Egy másikra. Kilenc gyerek. És most kézenfogom őket, előhúzom az odúkból, kenyértelenségek sápasztó levegőjéből. Építek a számukra egy magyar falut. Evangélikus falut! Már öt házat felépítettünk, a házaim szépek, egészségesek, kertes házak. Rohanok át az országon, mint az ámokfutó. Menteni, amíg nem késő. Most Győrbe értem és a szerkesztő asztala mellől nagy szóra nyílik az ajkam. Evangélikus magyarok, hűséges olvasói a hozzátok bekopogtató Harangszónak, most segítsetek nekem, fogjuk meg egymás kezét és épüljön fel a sár- szentmiklósi Harangszó-ház. Istenem, ugye felépül. Látod, én ismerem a fajtám, átléptem a magyarok küszöbét, láttam a lelkűket, a szívüket, add ki őket nekem erre a nagy kérésre! * Karácsonyeste. Talán egyedül, talán a gyermekeiddel üldögélsz az öreg házban. Kezedbe veszed a Harangszónkat. Olvasod ezt a furcsa kis írást, ugye hogy felel a szíved. Látod, én az életem utolsó „kőrútjának“ tekintem ezt a messzibe nyúló vándorlást. Én is úgy megpihennék már odahaza! Szeretem, nagyon szeretem az enyéimet. Az orvosok is megkötnének, ha lehetne. Két egész évet feküdtem már a betegágyban. A feleségem, az édesapám kérő keze int felém. Gyere haza! A kicsi lányom is járni tanul. Beszélget már. Ügy lesném a szavát és mozdulatait. De Isten azt parancsolta, hogy menjek. Nincs hóvihar, nincs hideg, nincs akadály, meg akarja mutatni az ő dicsőségét és én a méltatlan éleiű szolga boldogan hajtom fejem az igája alá. Hol töltöm a karácsonyestét? Valahol majd a magyar földön. S kiváncsi csillogó gyermekszemmel hajolok imába és az én magyarjaimtól szerte e gyönyörű hazában karácsonyi ajándékot kérek. Gyermeklapunkba levelet írtunk a Jézuskának s elmeséltük, mit hozzon. Most is gyermek vagyok, Isten gyermeke s levelet írok hozzátok. Ajándékozzatok összesen, tíz, húszezren egy magyar házat. Harangszó-házat! Hogy egyszer felgyűljön meleg szobájában a karácsonyfa és nyolc-tíz kis magyar megfoghassa egymás kezét mint mi tettük régen. Ajkukon csendülhessen fel az ősi ének: „Krisztus Urunknak áldott születésén ...“ Krisztus Urunknak áldott születésén nyissunk szívet. Jakus Imre. í;:í«3# s> »a»»» Örüljetek az Jíírbars mindenkor; isméi mondom, örüljetek! Ünnepi harangok. Már csak néhány óra s beköszönt az ünnep. A forgalom megcsökkent, csak az ajándékvétellef megkésettek sietnek hónuk alá szorított csomagokkal hazafelé. A ház asszonya még gyorsan körülnéz, mivel tehetné szebbé az est hangulatát. Akik szeretik egymást, azoknak még az utolsó percben is annyi kedves dolog jut az eszébe, amivel a másikat boldogabbá tehetik. Lassan mindenki hazaér. Az otthon melege mindenkit vár. Ki nem alvó tűzhelyénél kitárt, meleg szárnyai alatt békén megpihen a lüktető élet. Várakozás üli meg a lelkeket. Az emberek csodára várnak. Egy gyermek születését vigyázzák remegő szívvel. Künn feketébe hajlik a nappal fénye, az emberi lelkeket feketébe öltöztette egy év ezernyi gondja, baja. És egyszerre, hirtelen, amikor a várakozás húrja végsőkig feszül, megkon- dulnak a harangok. Mélyen, magasan, búgva, lelkendezve dobban a szívük. Örömet hirdetnek. Beleharangozzák az emberek szívébe a boldogító hírt: Krisztus megszületett! A gyermek megszületett!... — szólalnak meg egymás után valamennyien: a hősök harangja, a béke harangja, a lélekharang, a kápolnák kisharangja, a dómok mély-szavú, ünnepi harangjai, mindig többen és többen, minden toronyból, aztán valameny- nyien egyszerre, egy ütemben, mintha a gyönyörűségtől nem tudnának megállni; a levegő megreszket az örömtől, apró, gyors éterhullámok indulnak el s az örömhírrel befutják a világot. És a harangok csak szólnak, szólnak, mintha megittasodtak volna attól a gondolattól, hogy ők lehetnek az örömhír első követei. Ünnepi harangok! A Gyermek megszületésének boldog tudósítói. Van-e ember, aki abban a pillanatban, amikor karácsony estéjén megszólaltok, nem ugyanazt érzi? Néktek jutott a legszebb hivatás, a legszebb szerep. Kísérői lehettek a karácsonyi csoda boldog világgá kiáltásának, vivői lehettek az emberi lelkek felfakadt örömujjongásának----a ztán, amikor a karácsonyfa gyertyái kialusznak, a gyermeknevetések, gyermekdalok elhalnak, szívetek utolsó kondulása emberlelkek örömétől súlyosan szállhat a magasba, mialatt idelenn a földön karácsonyi örömét viszi magával álmába sok gyermek. ... Mire a felnőttek szíve is belefárad az ujjongásba, megint visszajöttök, szavatok figyelmeztetően felénk- kondul. És mi megértjük. Hívó szavatokra kézenfogva, békés egyetértésben megindulunk a templom felé. Gyarmathy Irén.
