Harangszó, 1940

1940-12-22 / 51. szám

m Harangsző ÍÍJ40 december 22. ged Jézushoz vezetnek. Szivár­ványt támaszt könnyeidből. El­csendesítő életbölcseségre tanít. Szegény vagy, de megnyitja lelki gazdagságod forrását. Nincs va- gyonod, de van Krisztusod. Sok a fájdalmad, de van vigasztalód. Sokat veszítettél, de mindent meg­nyerhetsz. Sötétségből feléd tátong a halál rémülete, de égi-fényben feltárul előtted az örökélet kapuja. Engedd, hogy Isten karácsony ünnepén letörölje elfogyhatatlan karácsonyi könnyeidet! Karácsonyi üzenetek. Nem vagyok egyedül! János ev. 16 :32. ,,De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!“ Egyedül!... Rettenetes súlya van en­nek a szónak! Elbírhatatlan terhe alatt erős, óriás emberek roppantak már ösz- sze ... Éppen ezért nem is lehet emberi életet élni — egyedül! „Nem jó az em­bernek egyedül lenni!“ — hangzik az Isten szeretetének könyörülő szava mind­járt a teremtés hajnalán. „J.aj az egye- dülvalóknak!“ —- kiált fel a Biblia Prédi­kátora, és mindnyájan érezzük, hogy igaza van. Egyedül!.... A társtalan ma­gányban, a szívszorító árvaságban szüle­tik meg a fájdalmas sóhajtás: A halál napja jobb a születés napjánál!... Jobb nem születni! De milyen embert összetörő súlya van ennek a szónak szent karácsony estéjén! Ilyenkor felfokozódik a társtalanság ros­kasztó terhe. A nagy csendesség úgy megüli ilyenkor a magányos, árva lelket, mint az őszi köd a virágtalan, hervadó mezőt. A karácsonyest magányosságában könnyek teremnek s ezek nyomán „kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze!“ Karácsonykor is egyedül!... Ez a legnagyobb árvaság. Hiszen ezen az ünnepen közelebb hú­zódnak egymáshoz az emberek. Haza­térnek a messze idegenbe szakadt csa­ládtagok, ha mindjárt csak néhány el­siető ünnepi órára is. Dunántúl sommás­munkásai kora tavasszal azzal a kikötés­sel szegődnek el a harmadik vármegyé­be, hogy legkésőbb karácsonyra haza- , érkezhetnek. A téli éjszakában hosszú | vonatok kanyarognak ilyenkor hazafelé siető utasokkal, mert karácsonykor nem mer az ember egyedül maradni. A szent estén a magány még elviselhetetlenebb, az árvaság könnye még égetőbb, a csen­desség még lélekölőbb. Jaj az egyedül- valónak!... Kétszeresen jaj, karácsony­kor! ... Ilyen társtalan magányban élnek evan­gélikus anyaszentegyházunk szórvány­hívei a zalai misszió és a székelyföldi misszió közé vetett nagysugarú földön — egyedül! Egy ... kettő ... tíz ... húsz ... lélek ... elszórt majorok cseléd­házaiban, behavazott tanyák nagy ke- mencés szobáiban, városok szegényes, vagy úri lakásaiban — gondokkal, vagy gondok nélkül — de mindig csak egye­dül!... Karácsonykor is egyedül! Pedig a testi árvasághoz egy még go­noszabb, még gyötrőbb árvaság is járul: a lelki egyedüllét, amikor a szívünket nem érti meg senki, senkisem! Amikor emberek élnek körülöttünk és mégis egyedül vagyunk! Ismerős az arc, a név, a ház, ismerős az egész család, az egész falu, a tanya-bokor, de... más hitet val­lanak, más éneket mondanak, más imád­ság szólal meg ajkukon, más látásokért lentése: nem én élek immár, ha­nem él bennem a Krisztus. Bol­dogsággá válik Krisztus szava: te bennem lakozol és én benned! Ez az erő-közlés az igében és a szent­ségben történik. Hogy hogyan, az csodálatos misztikus valóság és komoly, szent bizonyosság. A névenszólítás megtartást je­lent» A szentige ezt az igazságot így fejezi ki: „Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyó­kon, azok el nem borítanak; ha tűzben jársz, nein égsz meg és a láng meg nem perzsel téged!“ In­dokolása mind ennek: Én vagyok az Ür! Karácsony boldog izenete: Isten azért küldi földre az Ő Szent Fiát, hogy szenvedésben, kísértés­ben, küzdelemben és csalódásban megtartson. Sebesen zúgó vizeken kell átgázolnod? Van Megtartód! Lángok közt kell szenvedned? Van Megtartód! Nem pusztulsz el a legnehezebb megpróbáltatásban sem, ha Megtartódnak elfogadod Jézust. Karácsony ünnepén neveden szó­lít az Ür. Megváltásodat előkészí­tette, Jézust érted és hozzád el­küldi. Most azután nevedet kiejti halkan, majd hangosan kiáltja: jöjj, a megváltás el van készítve számodra! Megmagyarázza köny- nyeidet. Megérteti, hogy még a gond, a fájdalom, a koporsó is karácsonyi örömszerző, ha kiérzed belőlük Isten hívását, mellyel té­Eljött a Jézuska. — Elbeszélés. — írta: Szende Ernő. A hét utolsó napja volt. Déltáján könnyű cséza állt meg az ónyi híd mellett s egy bundakabátos ember ugrott le a kocsiról. Odalépett az emberekhez. — Jónapot, emberek! Azok illendően fogadták a köszöntést. —'• Adjon Isten! Kis János külön is megszólalt. — Ebben a hidegben is kijött a mér­nök úr? A mérnök jókedvűen nézett az embe­rekre. — Kijöttem. Nem akartam, hogy be­gyalogoljanak a városba. Két nap óta erős a hideg. Hát inkább kikocsiztam, hogy - itt adjam ki a heti keresetüket. Így hamarább hazaérnek. — Az már igaz. Köszönjük szépen. — Szívesen megteszem máskor is. — Hogy állunk a híddal? — Két hét alatt elkészülünk vele. A mérnök felment a hídra s körül­nézett. — Látom, jó munkát végeztek.' Csak még ezt a csavart kell jobban megszorí­tani, hogy a tartógerendát jól megszo­rítsa. Aztán mehetnek is haza. Mára fe­jezzék be a munkát. Kis maga ajánlkozott fel. — Megcsinálom azt magam, mérnök úr. A társaim messzebb mennek, mint én. Ők a faluban laknak, én meg jóval innen. Csak egy ugrás az egész. — Ez szép magától, János. Hát akkor fizetek. Sorra kifizette az embereket. Aztán elköszönt, felült a kocsira és elhajtatott. Az emberek is összeszedelőzködtek. Lekezeltek Jánossal, a tarisznyájukat vállukra dobták s elmentek. Kis János magára maradt. Egy tekin­tetet vetett a társai után. Aztán elővette a pénzét és megolvasta. Kerek harminc pengő volt csupa tízes bankókban. Bol­dog mosoly szaladt át az arcán és szíve édes melegséggel telt meg. —- Hála Isten, lesz már karácsonyfája a kis Juliskának. Kerül ebből egy ba­bára, meg egy meleg kendőre. De most hozzáfogok a dologhoz, aztán iparkodom én is haza. Levette fejéről a bőrsapkáját, annak a bélése alá csúsztatta a pénzt. Aztán jól a fejére húzta és munkához fogott. A csavar, amit meg kellett szorítania, a híd közepén keresztben átfutó tartó­gerenda végén volt. A csavart alul kel­lett megforgatni. Lekuksölt, a híd alá nézett, a csavarkulcsot ráillesztette és forgatni kezdte. De valahogy nem jól ment. Még jobban nekihajolt a felső­testével, hogy jobban hozzáférjen. S ek­kor megtörtént a baj. Az egyik létra megcsúszott, hátra­szaladt, ő meg bukfencet vetve zuhant lefelé. A jégkéreg nem volt még vastag, hát beszakadt s az ember elmerült a vízben. De nyomban felbukott. A víz válláig ért. öklével zúzta be a jeget és a part felé igyekezett. Mikor felmászott a partra, végig­nézett magán. A víz csak úgy csurgóit róla és tenye­rével kezdte magáról lesimogatni a vi­zet, a szilánkokat. Hirtelen a fejéhez kapott. A sapka nem volt a fején. Ijedten kiáltott fel. — Istenem! A pénzem! Belebámult a vízbe. Majd hirtelen el­határozással belegázolt. Ide-oda topo­gott, hátha rálép a sapkára? Többször le is bukott s a kezével tapogatódzott. De a sapkát nem találta. Egész teste megrándult. A jeges víz belemarkolt a testébe. Hasogató fájda­lom nyilait a húsába. A fogai össze­koccantak, ajka mozgott, de hang nem tört azon elő. Kibotorkált a vízből. Fel­mászott valahogy a partra. Aztán meg­fordult. Nézte a vizet. A szeméből ki-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents