Harangszó, 1940
1940-02-11 / 6. szám
36 ik'ÁKÁ^íiéid 1940. február 11. vata szerint; vagy v. Virág Jenő „Hiszek Uram“ című házi áhítatossági könyve alapján). Közös esti imádság, amit a családapa olvas, vagy előmond a háznépének; Miatyánk ... Mire a gyermekek kezet csókolnak szüleiknek s mindnyájan jó-éjet kívánnak egymásnak. Aztán pihenni tér, „elteszi magát másnapra“ a család. Milyen tartalmassá is lehet tenni azokat a sokak szemében unalmasnak gondolt téli esti órákat. Éppen mikor künn hideg, fagy uralkodik, mennyi lehetőség és alkalom kínálkozik arra, hogy bent a családi körben a bizalmas, kedélyes társalgás által egymás iránt felmelegedjenek a szívek. Óh azok a csendes, meghitt, áldott téli esték! Tőlünk függ, hogy csakugyan azzá legyenek. Kiss Samu. A gyermek és a munka Irta: Zacher Lajos. (Folytatás.) Ezzel aztán vége is volt a tanításnak, már t. i. a meséről, mint irodalmi műfajról való tanításnak. Otthagytam, mert értékesebb anyagra bukkantam. A gyerekek kíváncsian figyeltek, hogyan lesz belőlem gondolatolvasó. Az „áldozatot“ persze nem eresztettem el. Felszólítottam, mondja el, mit gondolt. Nagyon ijedt volt, hát megnyugtattam, hogy semmi baja sem lesz, még haragudni sem fogok, csak legyen őszinte. Nem volt hajlandó 'vallani. Erőltetni nem akartam, mert féltem, hogy elrontom a dolgot. A gyerekek érezték, hogy „nagy dologról“ van szó. Feszült lett a hangulat. Igyekeztem feloldani. — Én megmondom, hogy mit gondoltál, de te is légy őszinte és mondd meg, jó gondolatolvasó Vagyok-e? Megígérte. Erre aztán jött a gondolatolvasó. — A Bözsi azt gondolta, hogy én nem tudok gyönyörködtetve tanítani, mint a mese! Bözsi ráfelelte: — Igen, ezt gondoltam! Az osztály szemében kaján öröm vil- lánt meg: Na a Bözsi rátapintott az igazságra! Egyik-másik gyerek még sajnált is, — ahogy az arcokról olvastam —, hogy ennyire ügyetlen vagyok: kiteregetem „gyöngeségemet“. Nem gondoltam arra, hogy céljaim vannak s ezért engedem gyarlóságomat leleplezni, sőt magam segítem megmutatni. De nem időztünk itt sokáig. Üj kérdést dobtam eléjük: — Jó volna, ha mindig mesével tanítanék, vagy legalább is gyönyörködtetve? A válasz nem volt kétséges. Harsogva hangzott az: igen! Próbáltam vezetni őket: A sok édesség elrontja az ember gyomrát! — A mese nem rontja el! — A sok gyönyörűség megszokottá lesz s nem tudtok majd igazán örülni. — Nem szokjuk meg! — Szóval szeretitek a dolog köny- nyebb végét fogni! Bent voltak a sarokban, de nem adták meg magukat. Újabb sakkot próbáltam adni. Éppen vásár után voltunk. Nálunk vásár napján szünet van. Az egyik fiú törökmézet árult s 1.50 P-t keresett. Ezt mindenki tudta az osztályban. Nekem ez jutott most eszembe és megadtam az új tételt: — A Lajcsi 1.50 P-t keresett vásárkor. Nem történt meg, de tegyük föl, hogy hazamenet talált az úton szintén 1.50 P-t. Melyiknek örült vájjon jobban: a keresetnek, vagy a talált pénznek? — Amit talált! — jött a felelet. Megfogództam az asztalban. Ezt az én gyermekeim mondták! Azok, kik esztendők óta az ige fényétől kapnak reggelenként világosságot. És íme, milyen sötétségben járnak! De nem volt sok időm a gondolkodásra. Észrevehettek volna valamit a gyerekek s azt nem akartam. A megkezdett épület pedig, amihez hordtam a köveket, várt a további munkára. Föladtam hát a kérdést úgy, mintha egy véleményen lennék velük: — Miért a talált pénz okoz az embernek nagyobb örömöt? — Mert azért nem kell dolgozni!! — jött a megdöbbentő válasz. Hosszúra nyúlna a cikk, ha mindent elmondanék, hogyan folyt le a beszélgetés tovább köztem és az osztály között. Csak röviden elmondom: megállapították ők maguk — persze hosszas rávezetés után, — hogy a talált pénz éppúgy nem ád nyugalmat, mint a lopott pénz. Megállapították, hogy a földi javak megszerzésének legszebb s igazán örömöt adó módja a munka. Megállapították, hogy igen boldogok voltak ők is, mikor a nyári kifutóskodással s más egyéb úton-módon pénzt kerestek s azt is megállapították, hogy nem annyira a pénz, mint a becsületes munka tette őket boldoggá. (Folytatjuk.) Csak alázat! Ha átokra nyílna ajkad — Ne tedd — nem segít az rajtad! Ha ölni űzne szenvedés Ne tedd — az élet oly kevés! Ha dac kötné munkakedved — Ve tedd — ne tetézz keservet! Ha a sorsunkat átkoznád — Ne tedd — keresd a keresztfát! Ha büszke — gőgösen halni vágysz — Hallgasd meg elébb a hant szavát! Ha senki, semmi nem segít rajtad Hajlítsd meg egyszer a gőgös derekad! Nem baj ha nem tudják sorsunkat az égbe' — Alázatunknak kereszt a mértéke! — Balikó János. A diakonissza Krisztusi szolgálja az egyházban hálából azért, amit Urától[kapott! Diakonissza fölvétel. A győri Evangélikus Diakonissza Anyaház minden évben egyszer megnyitja kapuját azok előtt, akik az Úr szolgálatának akarják szentelni életüket. A diakonissza-növendékek közé felvehetők 20—30 éves hajadonok és gyermektelen özvegyek. A fölvételért folyamodni kell. A kérvény március hó 1.-ig küldendő be. Címzendő az Anyaházhoz és mellékletei a következők: a) a folyamodó által írt önéletrajz, b) keresztlevél, c) a szülők, vagy a gyám beleegyező nyilatkozata, d) az utolsó iskolai bizonyítvány, e) lel- készi bizonyítvány (külön zárt borítékban), f) orvosi bizonyítvány az illetőnek testi épségéről és egészségéről. Az ösz- szes iratok egyházi belkezelésre bélyegmentesek. A folyamodványokat a diakonisszaválasztmány bírálja felül s a jelentkezők március 15.-ig kapnak értesítést. A felvettek április 15.-re jönnek be az Anyaházba. A tanfolyam teljesen ingyenes, csu- oán a ruházkodásról köteles az illető maga gondoskodni. Lakásuk az Anyaházban van. A tanfolyam bevégzése és a próbaidő eltelte után egy, esetleg két év múlva történik meg a nővérré való felvétel, mely mindig külön elbírálás tárgyát képezi. Közelebbi felvilágosítást szívesen ad az érdeklődőknek Lukács István lelkész, a Diakonissza Anyaház igazgatója. (Győr, II., Péterffy S.-u. 5. sz.) Ki a diakonissza ? Talán senki nem jellemezte szebben a diakonisszát, mint Löhe V. a diakonissza ajakára adott alábbi szavakban: „Mit akarok? Szolgálni akarok! — Kinek akarok szolgálni? Az Úrnak az ő nyomorult és beteg tagjaiban! — És mi a jutalmam? Én nem jutalomért és háláért szolgálok, hanem hálából és szeretetből. Jutalmam az, hogy szolgálhatok! — És ha emiatt elpusztulok? Ha elpusztulok, elpusztulok — mondotta Eszter, aki pedig nem ismerte Azt, Aki kedvéért én elvesznék, de Aki engem elveszni nem enged. — És ha megöregszem? Szívem akkor is virul, mint a pálmafa és az Úr megelégít kegyelmével és irgalmával. Isten nevében békén megyek utamon és nem félek semmitől.“ A Pusztaszentetornyai Evangélikus Asszonyok február hó 11.-én vasárnap este 7 órakor szeretetvendégséget rendeznek az építendő templom javára. A műsoron szerepelnek: Benczúr Márta, Csiszár Irén, Csiszár Katalin, Fekete Erzsébet, Für Etel, Hári Gizella, Jankó Magda, Navota Zsuzsanna, Németh Katalin, Boros Sándor, Csizmadia Ferenc és Horváth Sándor.
