Harangszó, 1940

1940-10-06 / 40. szám

1940 október 6. . HARANGSZŐ 309.

gedi, az én bácsikám minden vasárnap itt ül a templomban. Gyalog jön be! Kitartó!

Kérjük az egyház Urát, hogy ilyen kitartókká nevelje szórványhíveinket.

M. faluban istentiszteletünk után hozzám jön egy javakorheli derék férfi. „Miért fárad Tiszteletes úr ezzel a hosz- szú úttal nyolcunk kedvéért! Eljártunk eddig is a református templomba. Eljárunk ezután is, hiszen egy az Istenünk.“ Ez a férfi beolvadó ...

P. határában leesett a motorkerékpárom lánca. Meg kellett állnom. Nagyon megszorult a lánc, be kellett tolnom a motort a faluba megjavítani. Sötét este volt már, gyanús volt csendőrnek a dolog, hát leigazoltatott. Meglátta a hajtási igazolványból, hogy evangélikus lelkész vagyok. „Én is evangélikus vagyok, kérem, bent szoktam lenni vasárnaponként a városon“ — mondja. — S a templomba nem jön? — kérdem.

„Voltam én egyszer, kérem, de kicsi volt ott az evangélikus egyház, hát inkább a reformátusokhoz járok. Ott többen vannak.“ Ez is beolvadó.

A tömeg után megy.

Szórványterületem központjában van egy kedves középiskolás növendékem. Istentiszteletünkön mindig ott van.

Egyik reggel a tanítás előtt meglátom kijönni a r. k. templomból. Kérdőn nézek rá, amikor zavartan köszön. „Megszoktam már évek óta, amikor még nem volt itt Tisztelendő úr.“ ő is beolvadó még.

R. városkában egy asszonyhívünk büszkén vallja, hogy ő evangélikus és beszélgetés közben nem győzi hangoztatni, hogy nagyon szereti az egyházát. Két leányát azonban szó nélkül engedte, hogy más felekezetűekké neveljék. Minden hangoztatott öntudatossága ellenére is ez az asszony beolvadó.

Ezeknek a beolvadó testvéreinknek üzenjük: áldozatokat hoz értük az egyház és hirdeti nekik is az evangéliumot. Álljanak meg hát a hitben, hogy senki el ne vegye az ő koronájukat.

Van azután egy harmadik fajtája is a szórványhívőknek. A közömbös. Ez a legveszedelmesebb. Sem hidegek, sem melegek. Mint a langyos víz. Az Ige azt I mondja ezekről: kivetlek az én számból.

F. evangélikus földbirtokos felkeresett. Megörültem, hogy végre legalább a papjához eljött, mert istentiszteleten sohasem láttuk. Amint azonban megszólalt, lelohadt az örömöm. Protekciót

kért tőlem, hogy forgalomcsökkentés idején szerezzek neki vasúti vagónt, hogy a gabonáját piacra szállíthassa. Megkérdeztem, miért nem jár istentiszteletre. „Kérem, éti jó evangélikus vagyok, de az Istennel való ügyeimet magam szoktam elintézni“ — volt a válasz. Felelete után bizonyos voltam benne, hogy ezeket az „ügyeit“ sehogyan sem szokta elintézni Istennel. Fékevesztetten közömbös.

H. hívemet meglátogattam, mert sohasem láttam templomban. Hívtam, hogy jöjjön. „Nem bánom, elmegyek. És utána hol sörözünk?“ — Mondanom sem kell, hogy ez a „hívő“ is közömbös.

Ezek azok, akik a nevükre küldött egyházi lapot nem olvassák el, mert nem érdekli őket; akik szívesen fogadják a lelkészt, de lelki ügyeikről fölöslegesnek, sőt indiszkrét dolognak tartják beszélni; akik az adakozásra való felszólítást ingerülten küldik vissza, hogy „azt hittem, itt már nyugton leszek ezektől“; akik örülnek, ha nem fedezik fel evangélikus voltukat és akik a legelső adódó alkalommal megtagadják egyházukat.

Vannak azután a szórványban az egyháznak élőhalott hívei is. Ezek azok, akiknek hiába küldesz külön meghívást az istentiszteletre. Nem jönnek. mert már régen más fe'ekezet templomába járnak. Ezek azok, akik reverzálist adnak a kárunkra s gondoskodván gyermekeik jó neveléséről, maguk vezetik őket a másik templomba. Ezek már csak papíron evangélikusok s ha nem venne annyi fáradságot és időt igénybe.jmái^régen áttértek volna. De annyira nem törődnek az egyházukkal, hogy még erre is lusták.

Nem mondunk szép szólamokat, mert tisztán akarunk látni. Szórványainkban szomorúan sok a beolvadó, közömbös és hitehagyott. Afelől azonban bizonyosak vagyunk, hogy el fog még egyszer hangzani egyházunk egyedüli Urának ez

a

Munkában a finn mesterlövők. Képszemelvény az 1941-es Harangszó Naptárból.

— Benézünk már — ajánlotta Palkó. — Ahol ének és zene van, ott ennivaló is akad!

A többiek sem ellenezték. Mert az éhség a legkomiszabb cimbora. Beleváj az ember gyomrába, belülről szöges buzogányával és úgy akarja nevetésre csiklandozni.

Nagy széles bolthajtású ív alatt jutottak az udvarra. Lovaikat szabadjára hagyva (hadd keressenek szénát maguknak!) léptek be a hangos ivóba. A bejáró fölött kékre festett róka nyikorgott bádog testével rúdra akasztva.

— Hát a nyaka hol van? — csodálkozott Ákos a vendéglősön, aki szívesen sietett elébük. Egy nagy tömeg volt az egész ember. Feje szélesre hízott vállaihoz közvetlenül nőtt és előreugró pocakja az állánál kezdődött.

— Isten hozta a vitéz urakat — fogadta őket és hajlongott is, amennyire csak tudott.

Az ivóban három asztal volt. Két hosszú egymás mellett és egy kis kerek a kályha közelében. Az első kettőnél császári katonák mulattak. A fiúk szerényen húzódtak meg a kályhához.

— Bort vagy sört a vitéz uraknak? — hajolt meg a gazda.

— Adjon nekünk bort, egy-egy itcével — rendelkezett Gyurka -—, de enni is szeretnénk.

— Kerül az is hozzá! — nevetett a gazda és eltűnt a konyhában.

Testsúlyához képest gyorsan mozgott és csakhamar kolbászt, sonkát, tojást rakott eléjük. Közben valahonnan előkaparintotta saját sörös kancsóját is. Egy hajtásra nyelte el a tartalmát.

— így már értem, hogy eltűnt a nyaka! — mosolygott Ákos.

A fiúk derekasan falatoztak és hörpintettek is hozzá. Jóízűen, melegen ömlött el bennük a bor. Szokatlan ital volt ez az ő számukra. Csak nagy néha kaptak belőle Ízelítőt. Kedélyes, rózsaszínű köd ült agyukra és lassacskán bátrabbak is lettek.

Félszegen szerényen telepedtek meg a maguk sarok asztalánál, de most már átnéztek a császáriakra is. Két körbe fogództak azok. Hátuk mögött fűzték össze karjaikat s úgy hintázva, jobbra-ba|ra düllöngve. nótázták ki katonaéletük örömét, bánatát.

Csakhogy az ő daluk idegenül csengett a fiúk fülében. Szóltak a várakról, bástyavirágokról, de mindegyik versszak végén visszatért a fenyegetés: Jaj minden betyárnak, kóbor felkelőnek.

Hogyha Gyurkáék józanok maradnak, csendben elköszönnek, úgy, ahogy jöttek. De hát most az ital, nem az ész volt kormányuk.

— Bennünket bántanak — dugták össze fejüket. Fiatal duzzadó erejük sehogysem tudott megférni, bőrükben.

(Folytatjuk)