Harangszó, 1940

1940-09-22 / 38. szám

HARANGSZÓ

295.

megszabadított a nyomorúságból, levette vállainkról bűneink terhét s örökkévaló kegyelmét most is nyilvánvalóvá tette számunkra.

Szeptember’ 25. Énekeljetek Istennek. I. Krónika 16, 9. Az apostol is azt mondja: Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen! Jakab 5, 13. A szóbeszéd sokszor nem elegendő, hogy kifejezésre juttassa érzéseinket. De a lelkünk az ének szárnyain könnyebben száll a magasba Isten színe elé. Minden beszédnél menynyivel többet mondhat az ének. Ezekben a napokban is, mikor nemzetünk túláradó öröme és az isteni kegyelem iránt érzett hálája nemzeti imádságunk éneklésében jut kifejezésre s száll az ének az Ür trónusáig: Isten áldd meg a magyart.

Szeptember 26. Mindenütt hirdetjük az Ür hatalmát. Ezsaiás 12, 5. A Bibliában lépten-nyomon olvasunk arról, hogy a hívő lelkek nem elégedtek meg azzal, hogy számukra nyilvánvaló lett az Isten jósága, hanem amit megtapasztaltak, arról bizonyságot is tettek minden alkalommal. A próféta hangosan hirdeti: Nagy dolgokat cselekedett az Ür, adjátok tudtára ezt az egész földnek. Jézus hiába tiltotta meg, hogy jótetteiről, csodálatos gyógyításairól beszéljenek, a szem és fültanuk annál többet szóltak róla. Pál apostol hitt és azért prédikált mindenfelé. János apostol pedig levelében bizonyságot tett, hogy azt hirdetjük, amit hallottunk és láttunk. Nekünk is mindenfelé, mindenhol hirdetnünk kell: Isten cselekedett velünk nagy dolgokat.

Szeptember 27. Leborulok szent templomodban. 5. zsoltár 8. Mi visz az Isten házába? A megszokás, vagy csak azért mégy oda, hogy az emberek lássanak? Ha ezért, akkor nincs nagy értelme, hogy templomokat építsenek. Az Ür hajléka azt hirdeti, hogy Isten kegyelme végtelen s azért valahányszor átlépjük a küszöbét, mindig ezt kell éreznünk: Nagy dolgokat cselekedett velünk az Isten. Ez azután alázatot ébreszt a szívünkben s akkor odaborulunk Isten színe elé, mint a zsoltáríró mondja: „szent templomodban a te félelmedben“. Ezt a vallomást tegyük az Ür házában: Kisebbek vagyunk Uram minden jótéteményeidnél, melyet cselekedtél a te szolgáddal. Ezekben az időkben még tegyük hozzá, mi velünk szegény magyarokkal.

Szeptember 28. Fogadásaimat megtartom. 116. zsoltár 14. Milyen gyakran megígérjük, hogy a bűnt kerülni, a jót szeretni fogjuk. Fogadalmat is teszünk az Isten színe előtt, mert hiszen nagy veszedelemből szabadított meg. De bezzeg Róla könnyen elfeledkezünk. Pedig minden fogadalom az Istenhez ffiz s ha fogadalmainkat megszegjük, egy-egy szálat szakítunk el, ami Hozzá kötött. Az isteni kegyelem s az a valóság, hogy most is nagy dolgokat cselekszik velünk az Isten, váltsa ki mindnyájunk leikéből a nemes elhatározásokat s azoknak szent komolysággal, teljes odaadással való teljesítését.

L/c. Fizély Ödön.

1940. szeptember 25

Lapunk iránti szeretetedet mutasd meg azzal, hogy megrendeled,

olvasod,

, terjeszted.

KARCOLATOK

Zászlót! Lobogót!

Hazánk mostani örömnapjaiban sokat kellett a zászlóra gondolnunk. örömmel is, szomorúsággal is. Örömmel, hogy megint felfuthatott a félárbócra eresztett magyar zászló. Szomorúsággal, hogy kevés a zászló s ami van, sem mindig megfelelő.

Külföldön ilyen örömalkalmakkor nem itt-ott lézeng egy-egy árva zászló, hanem zászlóerdőbe öltöznek az uccák. Minden háznak legyen zászlója! És zászlója! Tehát nem holmi szakadozott, egy színűvé fakult rongy. A szakadozott, fakult zászló csak akkor szép, ha a harctéren szakadozott és fakult meg. A kolozsvári bevonuláskor láttunk olyan szörnyű állapotú zászlót, hogy az nem dísze és hirdetője, hanem gyalázása volt a nagy alkalomnak.

És a zászló lobogjon! A zászló másik neve azért lobogó, hogy lobogjon, nem pedig szél-tekerte gubancban fityegjen. Semmibe sem kerül minden reggel, vagy minden félnapban megigazítani a zászlót.

Tehát: Zászlót! Igazit!! Lobogót!!! . Sz. J.

HETI KRÓNIKA

A hét legnagyobb eseménye Kormányzónknak Kolozsváron mondott történelmi beszéde volt, mely így hangzott:

— Boldogan köszöntőm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit.

— Huszonkétévi keserves megpróbáltatás után valóravált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, amikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok szavakat.

— A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad benne a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk, magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mes- gyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútién örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak és erisbödhettek, a magyar

örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

— Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elöl kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki, — mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.

— De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zül- leszt testileg-lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellentálló erejét és ébrentartja benne a hazaszeretetei. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visz- szatérés a lángbaborult Európa közepén vér nélkül történhetett meg, — ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból köszönetét két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.

— Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanazt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit Ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.

— Gondolatban ma itt van minden magyar.

— őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbra-