Harangszó, 1940

1940-09-22 / 38. szám

292.

HARANGS2Ó

1§4Ö. szeptember 25.

nagybányai Horthy Miklós vezérletével. E munkában mindnyájunknak részt kell vennünk egész lelkűnkkel, egyéniségünkkel, életünkkel. Nem érdemelnénk meg Isten arcának felénk fordulását, ha önzésünk fellegvárába rejtőzve tétlenek tudnánk maradni akkor, amidőn nemzetünk kiváló vezére, munkatársaival együtt verítékezik a nagy célért, nemzetünk jövőjéért. Ellenünk az anyagi hatalom eszközeit használták, hogy igába törjenek. Mi hódítsuk meg, hódítsuk

Magyarország Kormányzója bevonult Kolozsvárra. Honvédségünk birtokba vette a hazatért földet Nagyváradtól Zágo- nig. A keleti Kárpátok gerincén újra a ini zászlónk leng.

Fél Erdély hazatért!

Felmérhetetlen az az érték, amit ezzel kaptunk.

Ha földrajztudós volnék, számba ve- hetném: hány folyónk, tavunk, patakunk, halmunk, hegyünk, falunk és városunk tért haza.

Ha közgazdász volnék, megkísérelhetném számba venni, mennyi búzakalász, hány fenyves, tölgyóriás, s mennyi ásványi kincs tért haza.

Ha politikus volnék, szólhatnék arról, mit nőtt nemzetünk a hazatéréssel külpolitikái tekintélyben, nemzetközi súlyban, s belpolitikai magunkra-találó önérzetben.

Ha katona volnék, fejtegethetném, mit nőtt nemzetünk további igényei szempontjából, előnyösebb hadászati pontokban.

De, mert Isten szolgája vagyok, s

vissza idegen ajkú testvéreinket az ősi magyar hagyomány barázdáján járva a magyar nemzeti szellemmel, a magyar erkölccsel, a magyar műveltséggel, mely nap módjára olvasztja fel a hó- és jégréteget szívükről. Azon legyünk, hogy az idegen uralmat (mely rájuk nézve is idegen szellem uralma volt) felejtsék el, mint rossz álmot s önként olvadjanak be a magyar nemzet lelki közösségébe.

(D. Kovács Sándor dunáninneni püspök körleveléből.)

egyházi lapba írok, azt kell röviden számba vennem, mit nyertünk a hazatéréssel lelki értékekben. Teszem azt abban a meggyőződésben is, hogy a lelki érték egyébként is mindenek előtt és felett való érték.

Visszakaptuk a hitünket!

Hitünket Istenben! 20 év alatt hányszor volt csüggedt, kishitű az imádságunk. Isten most hitnevelő szemléltetést adott arra nézve, hogfy Benne szabad, kell és érdemes bízni, s hogy nemcsak az egyes ember, de nemzetek életében is áll: Ki Istenben bízik, meg nem csalatkozik!

Visszanyertük hitünket az igazságban. Az elmúlt 20 évben Erdély olyan volt, mint Arimathiai József kertje: egy nagy sziklasír. A keresztre feszített igazságot temették el ott, s zárták le szörnyű sziklalappal. Melléje őrül állították az oláh csendőrt, s egy, koncát féltő állam teljes apparátusát, hogy valamikép fel ne támadjon az igazság. S íme, mikor eljött az órája, s az Isten harangja hajnalra kondult, felpattant a sziklasír,

s kiröppent belőle fénylőn az igazság, mint színes szárnyú lepke a báb koporsójából. És mi újra tudjuk: Az igazság győz! Nem azért, mert sokan képviselik, hanem azért, mert igazság!

Vissza nyertük hitünket a lélekben. A múlt század vége, s századunk eleje az élvező polgári jólét békességes időszaka volt. A történelemnek alig volt még egy olyan korszaka, amelyben az emberi haladás ilyen óriási lépteket tett volna. Az ember ura lett az anyagnak, egyben rabszolgája is. Háttérbe szorult a lélek, s a lélek javai. Anyag-imádatba esett az ember. Amikor Anglia arany fontjaiban bízott, amelyekkel mindent megvehetni vélt, akkor anyag-imádatba esett. Mikor Franciaország mindent rátett a Maginot-vonalra, s jobban bízott a betonban, mint a személyes áldozatkészségben, többet várt a holt erődtől, mint a férfi hűségtől, akkor anyagimádatba esett. Mikor Románia csendőrszuronnyal és Carol-vonallal akarta útját állni a történelem fejlődésének, akkor anyag-imádatba esett. S most, az Isten megmutatta hogy: „Nem erővel és hatalommal, hanem a lélék erejével“ — lehet győzni. Angliát nem fogja megmenteni az aranya, a Maginot-vonal poz- dorjává tört, s a Carol-vonal „erödjei“- ben kukoricát sütnek a bihari magyar gyerekek. Az anyagi javaknál többet érnek a lelki javak, s az anyag erejénél nagyobb a lélek ereje!

Az erdélyi bevonulás első napjaiban valahol le akarta valaki kaparni a román sorompóról a „Románia“ szót. De csak az első két betűig jutott el s ott maradt a „mánia“. Igen: Románia „Mánia“ volt. Sikerektől megbódult, nagyhatalmi játékokba tébolyult, igazságot tipró, Isten nélkül való mánia. Erdély felének dicsőséges hazatérésekor könyörögjünk Istenhez: Segítsen meg, hogy nálunk ne legyen semmiféle mánia, hanem becsületes, józan, hűséges, megszentelt, Isten dicsőségét szolgáló munka.

Szabó József.

Kincses Erdély igazi kincsei.

Kerekes Gyurka.

Történeti Ifjúsági regény. 41

Irta : Mohr Ocdcon, Kassa.

— Vannak? — áll fel az érsek. Kimagasodik hatalmas alakjával, homlokán a ráncok csodálkozó redőkbe gyürődnek. — Hát többen jöttek?

— Kegyelmes uram! — hullott térdre előtte Mihály, alázatos kézcsókra keresve a pap összekulcsolt markát — egyedül én fogok tanúskodni. Ez itt a kísérőm, Berky Gáspár, gömöri nemes.

Az érsek mindjárt kedvesebben nézett a fiúra, ahogy meghallotta nemesi származását.

— Isten hozott — nyújtotta gyűrűs jobbját most már magától csókra.

De Gáspár Eperjesen tanult, gerinces embernek nevelték és evangélikus hitét még nem adta fel. Mélyet hajolt ugyan, de csak kezet rázott.

Mihály kétségben várta, mi fog történni.

— Talán még felkap mindnyájunkat — szállt inába bátorsága — s egymás után hajigái vissza a csigalépcsőn!

Azonban Szelepcsényi nyugodtan ült vissza székébe. Megismerte Gáspárban a császári apródot. A többit sejtette.

— Ki az oktató kapitányod? — csak annyit kérdezett.

— Hefler András, uram, Murány várában — felelte a fiú.

A három vendég íróasztala elé állt. György úr papirt

húzott mága elé. Valamit jegyzett. Közben szemeit félig felemelve a kandalló melletti ajtó felé intett fejével. A szolga megértette. Gyorsan távozott.

— Hoztál-e levelet Rothold úrtól? — nézett Mihályra. Az szolgálatkészen kaparta elő a tarsolya mélyéből Joáchim írását.

Valaki halkan kocogott az ajtón s választ se várva, belépett. Kelio volt, a szolga kísérte. Csendben, feltűnés nélkül lépett az asztalhoz. Szelepcsényi előbbi feljegyzését adta neki.

— Te elmehetsz — intett Gáspárnak. — Veled még van szavam — mutatott Mihályra.

Ketten maradtak a szobában.

— Murányi cseléd vagy? — kérdezte az érsek.

Mihálynak arcába szökött vére e váratlan durva kérdésre.

— Nemes ember vagyok — mondta előkelőén. — Kutyabőrös nemes. Régeczen vannak a birtokaim.

— Akkor, hogy parancsol neked a murányi várúr?

— Nem parancsol, csak kér! — vetette oda —, én szívességből jöttem és a szívem hajtott.

— A száz arany miatt — fúrta bele szemét a másik.

— Az csak kisegítés. Sok aranyat emészt fel egy ilyen utazás — panaszkodott a gazda.

— Sokat? Ugyan, melyik falu vagy város kér pénzt ételért s lakásért?

— De a váltott lovak! Három csikó dőlt ki alólam az

úton.

— Három csikó, az hat arany. Hol van a többi pénz?

Mihály komolyan megijedt e vallatás miatt.

— Hogyha szegény népnél húzódtunk meg éjszakára, mindegyiknek adtam két-három aranyat.

— Hányszor történt ez?

— Legalább tízszer!

— Eddig huszonhat! Hol a többi? , ^