Harangszó, 1940
1940-09-08 / 36. szám
1940. szeptember 8. HARANGSZÓ 277. Mit kaptunk vissza ? Sokkal többet kaptunk, mint amit számba lehet venni. Kaptunk mindenekelőtt boldog tapasztalást Isten megsegítő kegyelméről. Amikor még nem is vártuk, ahogyan nem is reméltük, szinte egyenesen a magas égből ölünkbe hullatta a fél Erdélyt. S mi újra átéltük, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Visszakaptuk reménységünket, amely már olyan sokszor csüggedezett. Lelki tőkét kaptunk, melyből tovább élhetünk. Aztán visszakaptunk 45.000 négyzet- kilóméternyi magyar földet 2,370.000 lakossal. Az új határ a következőképp halad: Kötegyánnál kezdődik, Nagyszalonta alatt halad észak-kelet felé. Váradlestől kissé keletre Hájó alatt, Mezőtelegd alatt vonul, onnan kissé délkelet felé kanyarodik Remetelőrév alatt, innen kelet felé megy Zentelke és Nagykalota között, Bánffyhunyadtól délre. Innen tovább keletre vonul Gyalu alatt, Kolozsvár alatt, Kolos alatt, majd északkelet felé fordul és Vasszentgotthárd alatt kanyarodik keletre. Közvetlenül Mezőkecsed alatt Köbölkút felett délkelet, majd dél felé kanyarodik és Mezőbándot, amely visszatér, megkerüli. Innen ismét délkeleti irányban halad Maroskeresztur és Nyá- rádtő alatt, majd Balavásár és Egrestő között s tovább Nagykend alatt. Innen egyenesen közvetlenül Székelykeresztúr alá megy, tovább közvetlenül Kányád alá, majd Székelydálya, Homoróddaróc. Székelyzsombor alatt és Felsőrákostól délre eléri az Olt folyót. A folyó mentén dél felé fordulva Bölön alatt ismét délkeleti irányú lesz Élőpatak és Uzon alatt, ahonnan Nagypatak és Zágon alatt egyenesen keleti irányban fut rá a történelmi határra. Intjen észak felé a mai magyar-orosz határ sarkáig a régi történelmi határ tér vissza. Tehát: Nagyvárad, Kolozsvár, Maros- vásárhely, Máramarossziget, Szatmárnémeti, Nagykároly, Zilah, Székelyudvarhely, Beszterce, Dés, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda stb. hazatért. A hazatért területen még az 1930-as román népszámlálás szerint 1,150.000 magyar él. Visszakaptuk vagy 350 kilométer nagy víz csillogó kígyózása. A nyugvó nap lapos sugarai olyan tarkára festették, mint a vásári pántlikát. — Elérjük a várost? — kérdezte Mihály a városra pislogva. Az érsek fullajtárja megvonta a vállát. — Hogyha így kocogunk, kapuzárás előtt aligha jutunk be. Orrunk előtt fogják szilárdra pántolni. — És, ha kinn rekedünk? — Akkor virradatig kerülgethetjük a falakat, mint macska a forró ételt, ha ugyan ... — Űjra nem nyitják meg a kaput? — szólt közbe Gáspár. — Még előttünk sem? A katona csak megrázta fejét. — Ha ugyan? — kíváncsiskodott Mihály a másik, fél- benhagyott mondatára. — ... le nem puskáznak a bástyákról, ahogy a kósza legényeket szokták! Ehhez a gazdának vajmi kevés kedve volt. Most, hogy már mind jobban közelít céljához, most lódítsa ki az élők sorából egy rossz útra tért golyó! Azt már nem. Inkább inuk szakadjon meg a lovaknak. — Akkor siessünk! — Megsarkantyúzta lovát és mind a hárman nekiiramodtak. A pozsonyi katona járt elől, utána a két szövetséges. Míg idáig jutottak, volt alkalom és idő bőven, hogy mindent megbeszéljenek. Mihály értett hozzá, hogy kell a jövőt szép gúnyába bujtatni. Gáspár ámulva hallgatta. Már alig is van tenni való. Még ez a kis tanúskodás. Mi ez? Üjabb halom arany! Munka igazán nincs vele, csak igent kell mondani. És azután haza! Régeczig meg sem állnak. Nekilátnak az építkezésnek. Hatalmas dicső kort teremtenek az ősi várban. Ók lesznek az egyedüli urak! — Ha az a kölyök — gondolt Mihály Gyurkára — csak moccanni is mer, menten meglátja milyen belülről a töm- löcünk! — Külön várőrséget, toborzunk magunknak — ragyogott a Gáspár arca — csak úgy fogják lesni óhajunkat! — Erzsók a régi portán marad, mit is kezdene a nagy várkastélyban? — helyezte el képzeletében Mihály nővérét is. — Szegény Erzsók — sajnálkozott a fiú — ő tán nem is tudja, hogy merre járunk? — Azért nem esik baja! — vont vállat Mihály — hanem az a fontos, hogy az a Kerekes ivadék sem sejt semmit. Ha csak neszét venné távozásunknak, ő sem nyughatnék otthon! — Mit ártana, ha fel is kerekedik? A császár egész serege van ellenében! — Neki még erősebb szövetségese van: az ördöggel cimborázik! Olyan szerencsés, hogy az már szinte félelmetes. Amikor Murányból megszökött, ablakon át hajítottam le a sziklás szakadékba... — Mihály gazda! — Még sem történt baja! — Hogy tudott ilyen aljas lenni — vágta a fiú érzéseit a gazda szemébe. — Megkötözött rabbal nem nehéz elbánni! — Gáspár bensője fellázadt a gyáva lovagiatlanság ellen. — Elbánni? — bosszankodott Mihály — még csak meg sem sérült. Megfogadhatták volna azok a várbeliek a tanácsomat! Az ilyen ördöngős fickót börtönbe kell vetni. Még az utolsó estén is kérve-kértem azt a mafla Heflert. Ott volt kezeink közt a Murány völgyében. Most nyugtunk volna miatta. De nem. Még a parancsnok úr saját kezűleg méltóz- tatott engem megkardlapozni. — Ne haragudjék Mihály gazda. Helyesen tette — kelt volt tanítója védelmére Gáspár. — Pozsony! — szólt hátra vezetőjük és kinyújtotta karját, mintha üdvözletét akarna szórni a szürke kőrengetegre. Szinte észrevétlen értek föl a lankás domboldalon. Előttük a város: a négyágú vár és az erős falak közé egy-egy kimagasló templom köré gyűlve szürke házsorok szorulnak. A falon kívül zagyva vizű árok horpadása ijesztette el az érkezőket. Keresztbevetve rajta két hosszú láncon felhúzható deszkahíd hevert. (Folytatjuk) Ami Erdélyből hazatért.
