Harangszó, 1940
1940-07-14 / 28. szám
1940. julius 14. HAKANGlitt 213. Kegyelem és hűség az első testvéri kézszorítástól az utolsó búcsúintésig. Ugy-e még találkozunk? Igében, testvéri imában, csendes visz- szagondolásban, — minden nap találkozunk Krisztusban? — Kedves Testvérek! Isten velünk, viszontlátásra! Malaga Elza diakonissza. Szülő és gyermek. Irta: Kuszák István. A gyermek életében az első fog megjelenése s az első lépés önálló meg- tevése is jelentős esemény. E két jelenséget két igen fontos nevelési kérdéssel lehet kapcsolatba hozni. Az egyik az engedelmességre, a másik az önállód Ságra való nevelés kérdése. Az engedelmesség kérdését a gyermek zsenge korában kell megoldanunk. Egy tudós nevelő e kor végét a 6—7. életévvel jelöli meg és azt a tanácsot adja, hogy figyeljünk minden egyes kihullott tejfogra, de nem azért, hogy azt aranyba foglaltassuk, hanem azért, hogy minden egyes alkalomkor önmagunkhoz intézhessük azt a kérdést, vájjon nem értünk-e még el az engedelmesség megteremtésének határkövéhez. Mert ha az engedelmességet a jelzett időpontig meg nem teremtettük, akkor nem is fogjuk már ezt a fontos kérdést megoldani soha. A gyermek életében a járás az önállóságnak első megnyilatkozása. Az önállóság pedig az egyik legpompásabb ajándék az ember számára, azért azt a gyermek első önállóan megtett lépésétől kezdve ápolnia kell a szülőnek. Csak szánni lehet az agyontámogatott gyermekeket, akiket szinte fér.ihezmenésü- kig fésül az édesanyjuk, akik iskolás korukban is cuclis-üvegből isszák a tejet s a szomszédba is el kell kísérni őket. A járni tanuló gyermeket ne féltsük túlságosan a kisebb balesetektől, sőt adjunk minél több alkalmat neki arra, hogy ügyességét kipróbálja. Később is minden módon igyekezzünk őt önállóságra nevelni. Egy híres nevelő (Jean Paul) szépen fejezi ki azt a gondolatot, hogy mindennek, ami első az ember életében, igen nagy jelentősége van. „Az első szín, az első virág, az először hallott muzsika festik meg az életünk színpadi díszletét; nem is tudunk más törvényt tehát, mint hogy oltalmazzátok gyermekeiteket minden heves, erőteljes és túlzottan édeskés behatásoktól!“ A gyermek lelke olyan, mint a viasszal bevont tábla, melyen a legkisebb karcolás is nyomot hagy. Ebből természetszerűleg következik, hogy a szülők egymás közötti viselkedése sem múlik el hatástalanul a gyermek fölött. Indulatos kifakadások, előttük lefolyt durva viták pusztító jégeső gyanánt hatnak a kicsiny lélekre. Gyakran megtörténik, hogy néhány hónapos csecsemők, abban a pillanatban, amikor a szülők elkezdenek veszekedni, keserves sírásra fakadnak. Nem is ismerik meg a gyermekek a derűs lelkek boldogságát abban a családban, ahol az apa indulatos, durva, lobbanékony, az anya meg ideges, zsémbelő, veszekedő. Faludi Ferenc, a XVIII. század neves írója mondotta: „Szülék, kik nem éltek úgy, mint kellene •—• ha nem tudjátok — kimondom: gyilkoskodtok magzatitokon!“ — Vigyázzon azért minden szülő és ha valami éktelent akar cselekedni, zabolázza meg gyermeke jelenléte! 6. A szülő a gyermek első tanítója. Az emberi lélek a leghatalmasabb képtár ezen a világon. Egyetlen lélekben százmilliónál is több kép halmozód- hatik fel egy életen keresztül. Az érzékszervek azok a kapuk, melyeken keresztül állandóan gyarapszik ennek a csodálatos képtárnak az anyaga. A külső behatásokból, melyek özönével érik a kis gyermek érzékszerveit is, eleinte csak homályos, elmosódott képek keletkeznek a lélekben. Elkövetkezik azonban az idő, amikor a szülő tudatosan, vagy öntudatlanul nemcsak ráirányítja a gyermek figyelmét az egyes tárgyakra, cselekedetekre és jelenségekre, hanem meg is nevezi mindazt, amit a gyermek lát, tesz, kíván, vagy ami környezetében történik. Az a szoros kapcsolat, mely így létre jön a gyermek szemléletei és a szó között, biztosítja a lelki képek megmaradását. Az 1—2. év az, amikor a szülő tudatosan, vagy öntudatlanul, mint tanító lép be a gyermek életébe. Es ez a ténykedése, főkép két szempontból bír rendkívüli jelentőséggel. Egyrészt azért, mert akkor rakja le az anyanyelv alapjait. Mi az anyanyelv? Nem más, mint amit a szó maga mond: az a nyelv, melyet az ember anyjának nevez, mert szellemileg szüli őt. Az a csodálatos második születés — ugyanis — amikor az ember öntudatos szellemi életre ébred, a nyelv útján történik. A nyelv a tökéletes kifejező eszköze egész benső lényünknek, gondolatainknak, akaratunknak, érzéseinknek. A nyelv az, amely az embert magasan föléje helyezi az Isten többi teremtményeinek. Fontos tehát, hogy az anya s általában szülők, mint a gyermek első nyelvtanitól nagy körültekintéssel végezzék ezt a munkájukat. Sok hiba történik e tekintetben is. Leggyakoribb az, hogy a beszélni kezdő gyermekkel csupa szeretetből olyan módon beszélnek, ahogyan ő szokta kimondani —i a még rakoncátlan beszédszerveivel — az egyes szavakat, t. i. gügyögve, pöszézve. Ezt a rossz szokást ki kell küszöbölni minden gyermekszobából. Rendesen, tisztán kell a gyermekhez szólni, hogy a helyes kiejtést kezdettől fogva utánozhassa. Aki csak rossz, hibás beszédet hall, nem is tanul meg sohasem helyesen és tisztán beszélni. Fontos továbbá az is, hogy tudjunk mértéket tartani a beszédtanítás közben. A sok üres fecsegés — u. is — amellyel némely anya, vagy dajka szórakoztatni. mulattatni akarja a gyermeket, az ellenkező eredményre vezet. (Folyt.) Kerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. 31 Irta: Mohr Gedeon. Kassa. A sátor ponyván át nyújtotta ki kezét. Gyurka erős marokkal fogta meg. Ez a két egymásba kulcsolódó jobb volt fogadásuk pecsétje. De, mintha eddig lekötött, igézett villamos erő féktelen dühe szabadult volna fel ezzel, vad, ordító, tomboló vihar kavargása csapott végig a völgyön. Mintha lidércek és manók örjöngő tömege kelt volna életre a bokrok és fák közül. Akár a lavina robbanó dörgése zúdult a táborra a nyugati dombról valami ismeretlen hatalom. Férfiak voltak és mégsem azok. Laposan tekert, fehér a fejfedőjük. Konty zilálódik elő alóla. Szájukban furcsa, érthetetlen ordítás. Kezükben görbe kardok. A tábortűz fénye egyszerre elfakult s a kurucok felállásra időt alig találva, mint egy ember rikoltják: — Törökök! Hédi félig ájultan, mintha nem is ő lenne, tűri a történéseket. Még fel sem ocsúdik, máris libben recsegő szakítással sátra hátsó lapja. Az a másik acélos jobb kezét nem engedi. Érzi, hogy kiszalad a föld alóla. A félelmetes, zűrzavaros lárma hódító hirtelenségének és a biztonságos boldog rejtettségnek édes aléltságában pihen a Gyurka karjain, amint az terhét fel sem véve, mintha láthatatlan kötélen vonszolnák, repülni látszik a völgy jobb oldalán és csak fent áll meg a kiugró szikla védelme alatt. Valóságra ébredő öntudatának első hálás szorításával köszöni menekülését a hősnek. Két lovat pillant meg. — Ákos! — csodálkozik az apródra ismerve. Gyurka visszakuszik a sziklafal pereméhez. A másik kettő mellette. Egyszerre megértik az égindulást. Jól érezte Veress Jani a tornyosuló veszedelmet. Törökök lepték meg a pihenő tábort. Nem is volt nehéz a dolguk. Lehettek vagy kétszázan. Fegyverük nem a kard és a pisztoly, hanem a velőt- dermesztő rémület és a lárma volt. Ellenállásra senki sem gondolt. Puha, párducszerű észrevétlen vonulással jöttek a közeibe és úgy támadtak, mint az oroszlán. A kuruc tábor ggy-kettőre kezükbe került. — Hédi! — sikoltotta Róza tante — mi történt vele? Most már végük van. Kezeit tördelte. Ezek tényleg megesznek bennünket. Joáchim, Joáchim, szólongatta sopánkodva a várurat. Hová jutottunk? — Csöbörből-vederbe — szólt az egykedvűen. Azonban Gyurkáék a magasból valami mást is láttak. Nyugatról, a Murány völgye felől kis lovas csapat léptetett felfelé a tábornak. Hatan voltak. Szuhay, Ádám és négy kuruc. Gyurka majdnem felordított kétségbeesésében. — Óvni kellene ezeket, ők is rabságba jutnak! De már késő volt. 21. Kétfelé válva. Szuhayék a táborhoz értek. Torpanva látják a feldúlt állásokat.
