Harangszó, 1940
1940-06-23 / 25. szám
5ARANGII9 189. 1940. Junius 23, ismerőleg szólnak az egyházról, csak persze keveslik a hatását és Marx és Lériití tttflveibő.l merítenek többet és Stalinnak hódolnak, ttiifit Új megváltó* nak. Sajátságos az a felelet Is, drftéiyét egy kopenhágai proletár adott ilyeh irányban tudakozódó kérdéseimre: Ó, ami evangélikus — lutheri egyházunk nem olyan ám, mint a spanyol, vagy orosz egyház volt, a mi szegény papjaink igen sokat dolgoznak a népért és sok a gyermekük, de kevés a fizetésük. Nincs is különbség sem Dániában, sem Norvégiában hivő és hitetlen ember között abban* hogy ne éreznék dz egyháznak aZ értékét, hisz érzik és tudják, hogy nemzeti kultúrájuk mélységesen a keresztyénség talajába nőtt bele. Evangélikus országban élni azt jelenti, hogy annak az országnak a népe szüntelenül hallja a cselekvésre, döntésre, megtérésre hivó evangélium szavát. Az ilyen országok lakosai abban a helyzetben vannak, mint a csörgedező, tiszta forrásvíz mellett vándorló utasok. Ha elfáradnak, eltikkadnak és gyötri őket a szomjúság és nem találnak enyhülést, akkor észreveszik szomjúságukban az elfelejtett, mellettük folydogáló, tiszta forrást és beteljesül rajtuk is, amit a Biblia mond: (Ján. 4. f.-bert.) „valaki pedig abból a vízből iszik, soha többé meg nem szomjuhozik“. Mi is lett Volna a finn néppel, ha a nagy nemzeti megpróbáltatás idején nem merítettek volna ebből a forrásból. Az ottani lelkészek írják, hogy a megpróbáltatás alatt olyanok is, akik azelőtt más forrásból táplálkoztak, ittak ebből a forrásból, mert minden más hiábavaló volt. Innen volt a hősiességük és a megállásuk, amely sokszor ilyen vallomásokban' nyilatkozott meg: „Megismertem Krisztust, most már nyugodtan meghalhatok, s'ttfífWt sem árthat nékem.“ Nem jelenti azonban az evangélikus ó'fszágban való élet azt, hogy ott dints' kitéve' át egyes keresztyén kísértéseknek. Ezen á földön mi akárhol élünk, mindig veszélyben vagyunk, mindig résen kell lennünk. A norvég és dán keresztyénség számára állandó’ kísértések a különféle szekták tévtanitásai. Angliából és' Amerikából nagyon sok könfeofy- hintő új próféta kerül el hozzájuk. Legerősebb ma a pünkösdisták szektája, de természetesen az sem terjedt el any- nyira, hogy SZámbajÖhető lenne és beleszólna a norvég keresztyénség és nép életébe. Nem olyan eTŐ$, de nagyobb erőlködéssel dolgozik a romai katolikus egyház. Ha fflöst már azt kérdezzük, hogy áll ma az evangélikus egyház Dániában és Norvégiában, hogyan tud megállni a különféle modern szellemi áramlatokban, — amelyek ott jobban A kopenhágai dómtemplom híres Krisztus-szobra. érezhetők, mint nálunk — erre a kérdésre feleletet egyedül ezeknek az országoknak az egyháztörténete ad. Az egyháztörténetnek pedig itt az a sajátsága, hogy beszámol hatalmas, egyházat, nemzetet átható, új életet alakító mozgalmakról. Ébredési mozgalmaknak hívjuk ezeket. Mindig elfáradt és tévelygő korokban jelentkezett, akkor amikor az egyház népe előtt bizonytalanság volt a hit kérdéseiben. így indult meg az egyik legátfogóbb és legnagyobb ébredési mozgalom, Beck Vilmos lelkésznek az igehirdetése nyomán Dániában. Körülbelül azt jelentette és jelenti ez a dán egyházi élet számára, mint más országokban az evangelizáció. Norvégiában pedig egy parasztember, Hans Nielsen Hauge válik döntővé az evangélikus egyházi élet számára. Ö neki ugyanaz a szerep jutott Norvégiában, mint Ruotsalainen Pálnak Finnországban. Ennek a két mozgalomnak az ismertetésére lapunk következő számaiban térünk ki. Míg a norvégiai keresztyénséget úgy szokták jellemezni, hogy abban jobban előtérbe kerülnek az egyes keresztyén emberek, addig Dániában a dán gyülekezet ragadja meg az ember figyelmét. A dán keresztyénségre jellemző, hogy keresi a közösséget. Ez a magyarázata talán annak is, hogy Dániában minden vasárnap a főistentiszteleten kiosztják az Ür szent vacsoráját. Jelképesnek is vehetjük a dán keresztyénségre mellékelt képünket. A kopenhágai dómtemplom híres Krisztus-szobrát ábrázolja és pedig abban az alakjában, amint a feltámadott Űr megjelenik a tanítványainak és azt mondja: „Békesség néktek!" Kaiser 'József. — Mihály! — fogta meg Gyurka —. Hallott kend Dávidról? A másik nem tudta, mi lesz a kérdésből. Csak alig észrevehetően emelte meg fejét a földről, ahogy három őre engedte. Gyurka folytatta. — Hát Saulról hallott? — A fogoly megint biccentett. — Idefigyeljen, most hatalmamban van. Ügy elpusztíthatnám, mint kártékony férget. Meg is érdemelné. Kend úgy üldöz engem, mint Saul Dávidot. Mihály megszimatolta a kegyelem előtörő sugarát, önbizalma és arcátlansága is visszatért. — Mit papolsz, kölyök? lihegte. — Végezz velem, vagy hallgass! Gyurka szilárdan eltökélte magát, hogy Krisztusa szavára megkíméli a másikat. De ez a határtalan konokság megingatta. — Fiúk! — intett társainak — tegyétek meg, amit kíván! Azok hátracsavarták kezét, hogy a nagy erős, tömb embert kínok hasították át. Szótlanul vonaglott alattuk, kemény elszánt méreggel. De az irtóztató fájdalom mégis csak megtörte nyelvének néma páncélját. Esedező kérés szava buggyant elő ajkai közül. — Kegyelem! — Meglesz! Hagyjátok fiúk! — emelte fel kezét — amint Dávid az engedi pusztán Saulnak, úgy kegyelmezek meg én is kendnek. Mihály csendben, lehunyt szemmel, legyőzve tűrte, hogy megkötözzék. Meg sem mukkant többé. Csak lezárt pillái és ajkai mögött égett és forrott szívében a többé olthatatlan végső gyűlölet. A fiú szabad és él — gondolta elkínzottan, ismeri titkomat. El kell pusztulnia! Gyurka pedig a hallgatást megadásnak vette. — Mihály gazda, én szívből megbocsájtok! Legyen kegyelmes az Üdvözítő kendhez! Közben a nyitott ablakon lárma hangjai szűrődtek be hozzájuk. Ákos kitekintett. Kis csoport lovas ügetett be a várba. — István úr és Ádám — ismergette Józsi a lovasokat —. Hefler és négy kuruc. — Váltságdíjért jöttek! — jegyezte meg Palkó. 20. A törökök. — Hé, Jakab! — kiáltott Hefler a kapusra — lódulj csak az óbesterhez. Tüstént várom a bástyateremben. Ugrott a katona, mint az ívről pattant nyil, fel a Pfennig hálóterme felé. A lovasok kényelmesen szálltak nyeregből és bámészkodva lépegettek a Hefler nyomában. — Takaros sasfészek! — állapította meg Szuhay, ahogy tekintete végigsiklott a bástyákon, oromfalon, töréseken és az elnyúlva szendergő szakállas ágyúkon. Ádám derűs szeme uráéba villant. — Erőszakkal ide nehezebb bejutni — mosolyogta. István elértette a hamiskás pillantást, de csak csendesen bólintott. A lépcsőkön Pfennig csatlakozott hozzájuk. Bizalmatlanul pislogott a kurucokra és kérdően szegült a kapitány oldalára. Szólni nem igen mert. Megértette a Hefler keserves helyzetét. Félig fogolyként tért vissza hadiszállására. — Tisztelgésre hozza az urakat! — incselkedett Pfennigben egy hamis manó. Kacagását alig bírta elnyomni. — Hol a száz vitéz? — kérdezte, de csak magában. — Csúfosan megverték a hős kapitány urat! Hefler mintha a másik begyébe látott volna, nyersen vágta el gondolatait. — Egy zacskó aranyat adunk Szuhay István úrnak — mutatott a kurucra —. Közben meg is vendégelhetjük őket. Csak viszonzás lesz, — tette hozzá. Folytatjuk.
