Harangszó, 1940
1940-01-21 / 3. szám
1940. január 21 HAftANGSíÖ ■ I Éli IIÜÉ 15. A divat magyar evangélikus szemmel. Az ember ragaszkodik ugyan régi szokásaihoz, hagyományaihoz, de szereti a változatosságot, megúnja a megszokottá vált formákat, színeket, így keletkezik a divat, mely bizonyos formáknak, szokásoknak általános elfogadása. Az volna a helyes, ha egész külső megjelenésünk: öltözködésünk, hajviseletünk, szokásaink egyéniségünket fejeznék ki. Kevés azonban az önálló ízlésű, kiforrott egyéniség s ezért az emberek inkább egymást utánozzák, — követik a divatot. A divat bizonyos mértékig egyformává tesz, szinte kötelezővé teszi formák elfogadását, s noha a teljes egyformaságtól irtózunk, mégse merünk egészen másként megjelenni, elfogadjuk az általánost. Különc és feltűnő az, aki egészen eredeti. Valamikor nemzetekre, néptörzsekre, népcsoportokra jellemző volt a viseletűk. Ma már inkább csak az idegen világrészeken látjuk ezt az állandóságot, az európai népek mindinkább kivetkőztek népi eredeti jellegükből s igyekeznek minél egyformábbak lenni. Még az ázsiai népek is, kínaiak, hinduk stb., különösen a tanult emberek átveszik az európai viseletét és elhagyják a megkülönböztető nemzeti jelleget. A legújabb időben, amikor a nemzeti öntudat mindenfelé kezd erősödni, döbbenünk rá, mennyire elszintelenedett nemzeti jellegünk a megjelenésünkben, külsőnkben és jóformán nem is tudjuk, miért, de egyre jobban utánozzuk a nem tudjuk honnan, kitől, miből eredő általános európai divatot. Rádöbbenünk, milyen káros ez a nemzeti öntudatra és kezdünk küzdeni ellene. Vissza kell térnünk, minden vidéknek a maga eredeti viseletéhez, formáihoz, szokásaihoz. Miért utánozzunk tőlünk idegen külsőt? Nagyravágyásból, kényelemszeretetből? Ez nem méltó magyar evangélikus emberhez, akinek kötelessége egyéniségét, nemzeti jellegét minél jobban kifejleszteni. Érdekes, hogy ez az ősi, népi formákhoz való visszatérés is „divat“ lett! De ha csak divat, akkor nem ér semmit, akkor nem visszatérés, csak átmeneti, múló szeszély. Nekünk pedig öntudatos, megfontolt visszatérés kell az elhanyagolt jobbhoz, szebbhez. Könnyebb ez a falu lakosainak, nehezebb a szülőföldtől elszakadt városinak. Szinte parancsol ott a divat és egészen reménytelen dolog volna, ha arra akarnám felhívni olvasóimat, hogy fordítsanak hátat neki. Evangélikus meggyőződésem ezt nem is kívánja tőlem. Egy a fontos: az evangélikus ember szabad, nem rabja a divatnak, szokásoknak, mások utánzásának sem! Legyen hát bátorságunk függetleníteni magunKuortti Ádám, a „szökevény". Ahogy az orosz pokolból Finnországba érkezett. „Pap, száműzött, szökevény" című nagyszerű könyve 1.58 P-ért kapható a kiadó- hivatalunkban. kát mások példájától. Erre is vonatkozik Pál apostol tanítása: minden szabad nékem, de nem minden használ. Nem volna értelme szándékosan egészen szembehelyezkedni a fennálló szokásokkal, ha azok ellen erkölcsi kifogás nem esik, csak azért, hogy így mutassuk meg hivő evangélikus voltunkat; ez csak feltűnés keresése. De ugyanilyen feltünéskeresés a divat minden mozdulatát mérlegelés nélkül követni. Az Úristennek nagyon mindegy, milyen ruhában, hajviseletben szolgáljuk Ót: Neki egyformán kedves a kínai a maga tarka zubonyában, nadrágjában, a hindu a fehér lepelben, a pápua a köténykéjében, az európai ráncos vagy szűk szoknyájában, testhez simuló kabátjában, nadrágjában, ö nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem ami a szívben van. (1. Sám. 16:7.) A szívnek elrejtett embere a fontos, a szelíd és csendes lélek romolhatatlan- ságával (I. Pét. 3:4); de ez a lélek megnyilatkozik a külsőben is, nem cicomás, de rendes, csinos külsőben. Az evangé likus embernek nem fontos, nem cél a divat, csak eszköz, egyszerű, szerény, a szemnek kellemes megjelenésre. Nem fordít rá aránytalanul sok időt, pénzt, fáradságot, de nem is tagadja meg, hanem felhasználja, amit jót, célszerűt nyújt. Az evangélikus ember kovász, só, gyertya a külső megjelenés, forma, szokások terén is. Nem veti el előre azt, ami új; elfogulatlanul vizsgálja, küzd a kinövések, a természetellenes ellen, kifejleszti, megtisztítja, ami jó és szép. Marcsek Jánosné. A magyar népviselet. „Mi vár reám? Mi a hivatásom?“ — ezt a kérdést látja ezer és ezer leány, mikor feladatát végzi. Ezzel fekszik, ezzel ébred nap-nap után. „Van-e célja egyáltalán velem a Teremtőnek? Kell-e valamire az életem?“ És száz és száz ilyen kérdés gyötör bennünket. Megkísérlem, hogy feleletet adjak. Testvéreim, nézzetek vissza a múltba, az ezeréves történelembe s feleljetek neélesen meredtek elő és olyanok voltak, mint a zátony, melyen a lég képzelt hajói feneklenek meg. Ahogy a csúcshoz közelebb értek, mind erősebben hallották a sipítást. Egész hangzavar fogadta őket. — Jól megy a komának! — nevetett magában Mihály. Ahogy a házhoz értek, közvetlen közelről, majd elnyelte őket a pokoli lárma. A szirtek tetején, köveken, a törmeléken furcsa nagy madarak gubbasztottak. Görbe, erős csőrükkel egyszer-egyszer benyúltak tolláik alá, hogy elfogjanak egy-egy élősdi bogarat. Ilyenkor kis tömpe fejük és'görbe nyakuk eltűnt szárnyaik alatt, melyek végei úgy álltak ki rajtuk kétoldalt, mint az emberi vállak. Egyik-másik vijjogva szökött fel a magasba, egy ideig keringett, még magasabbra akart szállni, de csak csapdosta két hosszú szárnyát a levegőben, nem jutott tovább és minden egyes szárnycsapásnál belevágott lábába, a rabfonál. Fájdalmas lármával ereszkedtek megint vissza. Két kimagasló szikla között rúd feszült, melyhez sorjában voltak láncolva a madarak. A sziklától védett beugrásban állt a koma kunyhója. Mellette kétoldalt fűzből font nagy ketrecek hevertek ugyanolyan madarakkal teli. Azok ott legelemibb szabadságuktól megfosztva egymást ütötték, marták a szűk helyen. Mihálynak mindez nem volt szokatlan, gyakorta fordult meg itt, Mindazonáltal egy szitkot nem tudott elfojtani. — Átkozott sólymai, legyetek már csendben! — szólt ez a szava a sikító seregnek, de ugyanúgy Csillagnak is. őt annyira megzavarta ez a környezet, hogy a gazdának minden sarkantyúzása sem tudta egész a kunyhóig kényszeríteni. — Mássz elő koma — kiáltotta Mihály. S mikor nem jött válasz, megtoldotta még egy kurjantással. — Hé koma, kerülj már kifelé, vendéged érkezett! Azonban még erre sem mozdult semmi sem a kunyhóban. — Tán alszik az öreg? — találgatta a gazda. Leszállt a nyeregből. Sziklához kötötte szürkéjét és kitárta a ház ajtaját. A nappali fény után vakon lépett a szobába. Ismerte már benne a járást, azért nekiindult a túlsó saroknak, ahol az asztal, meg a székek álltak. Mielőtt azonban még egyet is lépett volna, az a bizonytalan érzés fogta el, hogy többen vannak a házikóban. Nem tudta megmondani, honnan veszi ezt a gondolatot, mi indítja erre a feltevésre? A helyiségben minden csendes volt. Mégis halvány félelem kezdett motoszkálni a szíve táján. Valaki leselkedik rája, vagy valami veszedelem várja. Mindez abban a percben villant át az agyán, amikor az első lépést tette. A következő pillanatban, ahogy tovább akart menni, bal lába valami puhába ütődött, jobbját is utána húzta, belegabalyodott a földön heverő tömegbe s mintha taszították volna, végig zuhant az agyagos földön* (Folytatjuk.) __
