Harangszó, 1939

1939-03-05 / 10. szám

76. HARXNG8ZÖ 1939. március 5. akik a templomszentelés napját áttették a legközelebbi vasárnapra csak azért, hogy egy ünnepet megspóroljanak. De nincsen olyan ház ezen a napon, amely­nek vendége ne lenne és amelynek aszta­lán ne hirdetné a vendégszeretet erényét a mártonnapi liba. Kedves dolog megfi­gyelni, hogy ilyenkor mennyire szeret­nek dicsekedni papjok beszédével a ven­dégeknek. Ez sem más, mint egyházsze­retet. * Kedves szokás, hogy ó-év estéjén, istentisztelet előtt a „Kántus“ — amely­nek nyomait már 1772-ben megtaláljuk Sajógömörön — felmegy a toronyba és elénekli Luther diadalénekét. Ez az ének­kar újabban több alkalommal nyert dijat versenyen is. Sok munkájába került kar­mesterének, Kisfaludy Lajosnak, amíg a régi karmester jelszavától, amelyet min­den temetés előtt így adott ki: „aztán kiálts, ordíts, üvölts“, eljutott a pianóig és decrescendóig. De ez a nép tanulé­kony. Csak meg kell hallgatni egy pár öreg presbitert, amikor a temetőben, rö­vid beszédben megköszöni a jelenlévők­nek, a család nevében, a részvétet és boldogan tapasztalhatja az ember annak igazságát, mennyi böícseség és tehetség van elrejtve a mi magyar népünkben. Természetes, hogy a helybeli evangélikus polgári iskola emeli a falu kulturális színvonalát. * És végül a sajógömöri evangélikusok nemzeti érzéséről kell még valamit mondanom. A felemelő példákkal egy egész újságot lehetne teleírni. Amikor a lelkésztől és tanítóktól a megszálló ha­talom hűségesküt kívánt, felettök tartva az államsegély elvonásának bárdját, a presbitérium, a tisztviselők akarata elle­nére utasította a tisztviselőket az eskü letételére, mert különben iskoláját nem tudta volna megtartani evangélikusnak. De amikor a tetőtől-talpig megújított templomot, a felfüggesztett alkotmány idején, a kinevezett püspök és kinevezett esperes akarta felavatni, megírta nekik, hogy nem ismeri el őket törvényesen és nem is kívánja szolgálataikat. Megbízta a lelkészt és ő avatta fel a megújított templomot. Minden hivatalos iratot, amit tótul küldtek le az egyházhoz, visszakül­dött, de a betelepített pár tót család ré­szére (a szórványban) gondoskodott tót nyelven fungálni tudó lelkészről. Ez a ge­rinces nép hazaszeretetének legszebb je­lét a cseh meszállást követő harcok alatt adta. Amikor a szomszéd Gömörpanyit- ról a csehek már kezdték visszaszorítani a vörösöket, a sajógömöri asszonyok biztatására 46 sajógömöri ember fegy­vert fogott és így védelmezte szülőfalu­ját. Ezekben a harcokban esett el Csala István is a fiával, kiknek sírjára most, a felszabadulás után, a szegedi ifjúság nagy babérkoszorút küldött. Persze a bevonuló cseheknek nem volt szabad megtudniok a sajógömöriek fegyverté­nyét, különben megtizedelték volna a fa­lut. És nem is akadt áruló! Sőt, az a szegény asszony, aki egyszerre veszítette el férjét és fiát, amikor a kastély udva­rán közszemlére kitett két holttest fölött csendesen hullatta könnyeit és ezzel az egyik gyetvai tót katona figyelmét ma­gára vonta, a katona faggató kérdéseire hogy kik ezek, meg is tagadta kedveseit. Nincs az a költői fantázia, amelyik hő­siesebbet tudna elképzelni, mint amit a cseh megszállás napjaiban a saiógömö- rieknek végig kellett élniök. Amikor pap­jok pincéről-pincére bujdosott és az ide­gen hatalom halálra kereste őt, elbújtat­ták és vállalták a következményeket. — Pál Andor inkább hónapokat töltött bör­tönben, de lelkipásztorát el nem árulta. Hány éjszaka zörgettek fel derék ma­gyarjaim, hogy itt a szekér, szökjem át a határon, mert „fogdossák az urakat.“ Útlevél híjján hányszor segítettek át a trianoni határon szabadságuk kockázatá­val. — S az a kis csapat, amelyik titok­ban esküvel ajánlotta fel életét a hazá­ért — milyen fegyelmezetten és önfel­áldozásra készen várta a parancsot, de az Ür — megjutalmazva engedelmessé­güket és hűségüket — vér nélkül szaba­dította meg őket. Legyenek áldottak mind, legyen áldott az Ür szent neve! * Mikor 25 évvel ezelőtt 1914 jul. 1.-én, Sajógömörön lelkészi állásomat elfoglal­tam, már küszöbön állott a háború. Utá­na jött az összeomlás, forradalom, ellen- forradalom, cseh megszállás, cseh-vörös harc, mely a falut is hadszíntérre tette, maid az elnemzetlenítés harca. Munkám örökösen háborúban folyt kényszerű el­távozásomig 1931. őszéig. Habár még 7 évig volt része ebben utódomnak is, de végre felvirradt az építő-béke ideje s én hálát adok az Úrnak, hogy az én volt és örökre szívembe zárt gyülekezetemben, egy építő lélek folytatja a munkát, aki­nek békeszeretete, evangéliumi lelkülete és élete a legszebb prédikáció! Legyen rajtuk az Úrnak gazdag áldása! Egyed Aladár. A HAMIS ARANY. Arany hullott az Úr asztalára!: Mutatós, fényes, csillogó arany! Széles feltűnő gesztussal vonta tárcáját elő és odadobta: — „Na Uram én most egy évre mérek, Hisz jól tudod, hogy én rá nem érek! Házadba évenkint egyszer mégis jövök! Máskor nem lehet, mert munkám leköt' Most, hát egy évre adóm lezárom! S házad újra csak ... jövőre látom“! Az Ür szeme az aranyra nézett! Látta hogy: büszkén, csillogott, fénylett. Kezével lenyula, hogy felemelje S próbára újra visszaejtse! ... és lehullt a pénz,... de csengés nélkül! Az adakozó arca sötétül: — „Mi... mi... mi az? Hát hamis a pénzem? Ezért dolgozom és ezért vérzem? Összeroskad, de szeme messze jár! S most látja, hogy amit lent épít Nem egyéb, mint alap s célnélküli Könnyen beomló, laza kártya-vár. Arany hullott az Ür asztalára!: Mutatós, fényes, csillogó arany! Szirti János. Ahol Isten Lelke dolgozik. (Néhány lap egy kis gyülekezet életéből). Alig 100 négyszögöl területen szo­rongott valamikor a mogyoródi kis is­kola, mely egyúttal imaház is volt. Szal- mafedeles, agyaggal tapasztott kis al­kalmatosság volt ez, előterében egy kis haranglábbal. Eladó volt az iskola szomszédos telke, 200 négyszögöl. Az öreg kúrátor nem tudott aludni... Na­gyobb telek, — kis templom ... zavar­ták csendes nyugalmát. Vásár közeledett. Egyetlen tehén dí­szelgett szegényes istállójában. Korán kelt, tisztogatott s „pakszus- sal“ a kezében vásárra indult. 150 fo­rinttal tért haza. Első útja Nagy János­hoz, az eladó telek tulajdonosához ve­zetett. Megvette a telket az egyház ré­szére. A csendes háziasszony meleg sze­retettel fogadta a fáradtan hazatérő urát. Nem érdeklődött, hogy mi történt a tehénnel. Boldog volt, mert látta, hogy férje-urán valami nagy változás történt. Nyugodt volt és megelégedett. Tán egy hét is elmúlt, mire az öreg Ku- rucz ünnepélyes hangon bejelenti: „Any­juk, nincs tehenünk, de van eklézsiánk. Ha a jó Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is. Megvettem a Nagy János tel­kit és imaházat építünk ...“ * 1900-ban nagy tűzvész pusztított a faluban. Leégett az egész falu. Leégett a római katolikus és a református temp­lom, de leégett az evangélikus imaház is. Elnémultak a kis harangok. Zsarát­nokban pihentek s nem hívtak többé Is­tennek házába. Gyűlés volt. Arról beszél­gettek, hogy építeni kell. Építeni temp­lomot és iskolát. Építeni, de miből?? 120 lélek, 30 család templomot, iskolát akar építeni. Megindult a felajánlás. 100—200—300—400 forintokat ajánl fel egy-egy család, de sehogy sem jön ösz- sze a kívánt összeg. Ott volt a gyűlésen az egyház harangozója is. Szegény, de lutheri lelkű ember. Mindenkit szóba hoztak már, hogy itt, vagy ott emelje­nek az önként vállalt terhen, csak a ha- rangozóról nem volt szó. Hallgat egy ideig, majd nagy csillogó könnyek je­lennek meg becsületes szemében s így szól: „Testvérek! Ne sértsetek meg, nem bűnöm, hogy szegény vagyok! Jó az Is­ten, ad nekem erőt ahoz hogy 100 fo­rintot én is vállaljak. Én is akarom, hogy templomunk le'gyen ...“ 5 év alatt be­csülettel lefizette. Kormos falak meredtek még minde­nütt a faluban. Hajléktalanul jártak még híveink, de a templom és iskola már ott állott, tündökölt a falu közepén, hirdet­vén az Isten Lelkének csodás erejét, megsegítő kegyelmét. * Világháború tombolt, kommunizmus, oláh megszállás nyomorgatta népünket. A borzalmas pusztítást kis templomunk is megérezte. Harangjaiból ágyút, orgo­nasípjaiból hadifelszerelést gyártottak. Falai megrepedeztek, vakolata lehullott, olyan volt, mint a megtépett szőlő ősz­szel. Az Isten megszánta az Ö népét. Bé­ke lett. Gyűlésre szólította a kis ha­rang benne bízó nyáját. Tataroztatni kellett a templomot, festetni, harango­kat és orgonasípokat vásárolni. Igen ám

Next

/
Thumbnails
Contents