Harangszó, 1939
Kis harangszó
1939. október 29. KIS HARANGSZÓ 71. oldat néhány tyúkunk. És most — mit is csinálunk azzal a sok tojással? — Eladjuk — feleié az asszony halkan. — De nehogy az üdvösségünket adjuk el ezzel a kuporgatással! Tegnap a tisztelendő úr éppen a jó sáfárról prédikált. Sokszor gondoltam, hogy a „jó“ elnevezés nem illik mireánk! — De hová beszélsz ember, hiszen mi megfizetjük az adósságunkat. — Amivel az embereknek tartozunk, igen. De eleget teszünk-e Isten iránti tartozásainknak? — Annyi jót teszünk, amennyit lehet. — Na, azt éppen nem mondhatnám. Gyakran gondolom, hogy többet tehetnénk és kellene is tennünk. Eközben Molnárék a kórház elé értek. A pejkó megállóit, egy munkás fogta a gyeplőt, Molnárék pedig mind a hárman leszálltak, hiszen itt ők régi ismerősök voltak. Nem vették észre azt a halvány gyermekarcot, mely jövetelüket az ő kicsiny ablakából látta. Talán a ló tetszett meg a kisfiúnak, vagy azt gondolta, mily pompás volna kocsikázni, lehet, hogy a jóságos arcú emberek vagy a hasonlókorú kis fiúcskák utáni vágyódás fogta el ■— avagy maga az Isten sugalmazta neki, hogy midőn Molnárék a gyermekek termébe léptek, András elébök jött, feléjük nyújtotta kezét és bizalommal kérdezte: — Az Úr Jézus küldött titeket? Elakartok engem vinni? Molnárék meglepetve néztek a gyermekre, de Miska hirtelen felkiáltott: — Igen, jöjj csak velünk, úgyis oly sokat vagyok magamban. Hogy is történt? Míg a diakonissza Molnárokkal egy másik szobába ment, addig Miska Bandival maradt. Beszélt a testvér a kis fiú seznvedéseiről, nyomoráról, kit a sors ide-oda vetett, de aki még, hála érte, rosszat nem tanult, — sajnos az Istenről s a világról is alig tudott valamit. Leírta hogyan vett részt a gyermek először templomistentiszteleten, gyermekes tévedéseit, midőn a vízben tükröződő égboltot a mennynek hitte. Elmondta, hogyan esett a vízbe s mennyire remélte, hogy az Úr Jézus faluról küld érette jó embereket, kik őt magukkal viszik. Kövér könnycseppek hullottak Molnár gazda és felesége szeméből, — a szegény gyermek mily szerencsétlen volt s ah, mely igen vágyódott az égbe! — Igen, elvisszük, legyen a mi gyermekünk, — mondja végül a gazda. — Ügy fogjuk őt nevelni, mint a magunkét, — zokogta az asszony. — Talán ez mutatja meg nekünk az égbe vezető, igazi utat, — mondja a férfi. — Úgy sejtem, hogy még itt a földön tudjuk meg erre a helyes választ. — Boldogult atyám szokta mondani hogy az új évet mindig valamely jó cselekedettel kellene megkezdenünk, — jegyezte meg a diakonissza. — Úgy van, — feleié Molnár, — amint a fák minden évben új évgyűrűt fejlesztenek — ha az ember minden tartozását ki is fizeti — a szíve, a lelke mit sem nyer vele. — Igaz, igaz, hogy az emberek iránti tartozásunkat-ierójjuk, de sokszor megfeledkezünk arról, hogy az Úr iránti kötelességünknek is eleget tegyünk. A derék emberpár aztán visszament a gyermekekhez. Andrást azonnal el is vihetik, hiszen se csomagolni, se fizetni valója nem igen volt, — annál több köszönettel tartozott mindenkinek. Hogy pedig-szívesen menjen velők, Miska valami igen kedveset akar neki mondani, amikor azzal biztatja: — Te, ha csak egy kicsikét leszel erősebb, birkózunk! A kocsi tovagördült. — Isten áldását kívánom az új évre! — kiált utánuk az a napszámos, ki a lovat tartotta. Igen, Isten áldását, — ott van már az a szívökben, velők a kocsiban, az otthonukban. —= Vége =— Az egyház katonái: Illés. Okt. 29. — I. Kir. 18:17—18. Illés ostorozza Akháb háza tévelygését. Te hü vagy-e Istenhez? Okt. 30. — I. Kir. 21:18—22. Illés Is-; ten kemény ítéletét hirdeti Akhábnak. Tel nem adtad-e magad mindenestül arra, hogy gonoszt cselekedjél?
