Harangszó, 1939
1939-12-24 / 51. szám
1939. december 24. HARANGSZÖ 383. sírna fel, ha egyszer meg merné valaki égő lelkiismerettel mozgatni a megáradt panaszok zsilipjeit. Hadd legyek ezek helyett vádtalan könnyé és személytelen panasszá, aki nem haza beszél, hanem a hazáért beszél. Ha összehasonlítjuk a népiskolai ta- nftő fizetését pl. egy rendőr, vagy csendőr fizetésével, akkor megint nem azt mondjuk, hogy túl van fizetve nálunk bármelyik rendőr, vagv csendőr, hanem kitör az összehasonlításból az az igazság, hogy csak ezekhez viszonyítva is a tanító munkáia fizetés szempontjából nézve leértékelt munka. Tudjuk, hogy az államhatóság és illetékes Minisztérium részéről nem a személyi megbecsülés ée munkaértékelés hiányzik, de hiányzik a sokszor temetési virágként pazarolt, meddő dicséretnek a tanítóság hónaalányulásával megbizonyított komolysága: s így egyre gyengült elhihető ereje hitegetéssé zsugorodik. Szerény személyemtől e nagyigényü ísorokat fogadja szeretettel s ha látogatásomnak e sorokban való visszaadása mögött megvitathatnám a lerongyolódott felekezeti iskolák vaksi ablakait és az ablakok mögött kis emberpalánták életigénylését, akkor Istennek kegyelméből vakoló kanállá válnék minden betű, amellyel magas személyéhez közeledni merész voltam. Maradtam igaz tisztelettel Nagyméltóságodnak készséges szolgája: Bácsi Sándor evangélikus lelkész. Finn ssoneiteK. Irta ■ Kutas Kálmán. i A 60s. Ne mondd: az hős, ki célhoz ju'va — él, Kinek bahér van harcos homlokán, S győztesként lépdel megvitt vár fokán, Amíg alant vértől gőzölg a tér. Az ily hőshöz, hal'd, a holt így beszél: „Győztél, — ám útad haldoklók során Vitt, — hekatombak bőszűlt gyásztorán, Nem hős, — szerencsés az, ki célhoz ér. A hős alant van. Vértől szalagos. A teste roncs, — széthullt, mint harciszekér, Melyen győzött a sors kegyelt fia. A holt a hős. Ö volt a csillagos Magasba lépcső — másnak. A babér Övé. A hősnek meg kell halnia.' Hlsxcm. ’iszem, hogy minden finn harcos fölött Iz Úr egy-egy őrangyala lebeg; Liszem, Suómi, minden kis rögöd Felett vigyáznak égi seregek. Hiszem, tavaid havas felszínén Az Isten Lelke aggódón terül, S a holt harcosok golyóvert szivén Az embervérrel angyalkönny vegyül. Hiszem, fohászunk sáncot alkot ott, S imánkban sok határon átdobott Lelkünk a telketekbe árad át, S minden harcosban százak lelke él. Hiszem, föld, ég együtt küzd és remél, S a föld s az ég megmenti — önmagát. Világ, ne tapsolt l Borzalmas cirkusz lettél nagy világ. Páholyban ülünk fent veszélytelen. A roppant tért kiáltás zengi át: „Most kezdődik a ritka küzdelem.“ Előttünk áll a szükkörü porond. Egyik sarkában áll egy vasvitéz. Most hatvan ember fut ki, rája ront, S az az egy vélűk búsan szembe néz. Mindkét kezében egy-egy puszta vas És hatvan ellen harcol egymaga. . Szörnyű tusa... S még szörnyűbb: harsog a Taps... Hát nem roppansz össze te magas Tető reánk?... Hisz’ bűn tapsolni itt — Világ, ne tapsolj! Mentsd meg finnjeid l A vidékünk és a szerelmese. „Sárbogárd, Dombóvár, vadvirágos vidék ...“ I. A nótázó ember így kezdi róla a dalt. Amikor elhallgatom, eszembe jut, hogy tavasz táján Íródhatott ez a dal, olyan késő tavaszba hajló hónapon, amikor a Sárréten bokrosodott már a vadrepce és szirmozgatott a kökörcsin. Későbben sehogy sem róhatták papírra, mert aratás táján meghal a Sárrét. El- szárád. elsorvad rajta minden. Ilyenkor szem helyett gondot nevel a föld. A gondot hordozók közül — hogy az atyánkfiainéi maradiak. — gyakorta látni a barázdák közt sétálni S .... Béla nagybérlő urat, aki bronzszínűre sülve váltig azon töprenkedik a gyertyaszálakká növött Gazdatiszt fiaival együtt, hogy miféle burogatással lehetne menhűsíteni a ma- ioriát, mert igen forró. Éveknek ennek- előtte meggyulladt benne a tőzeg, égett 's valami tíz évig, úgy hallom és mintha megette volna a húmuszt a lángja! Ami kevéske van, azt is elleni a ..csigariga“, ami a babonásabbak szerint nem lehet más. mint megkövesült könnye az anyaföldnek. No azért, kedves olvasóm, nem kell ám. hogy nagyon megszomorodjatok a roppant kézszorítású Béla bátyánk sorsa felett, mert olyan vadrepcéie nő vetés nélkül, hogy álmodni sem lehet szebbet. Ez ugyan magában véve még gazdaátok volna de Béla bátvám funérosan felel a vadrencéjének. Beülteti finom, korai futóborsókkal és ezek kapaszkodni, nőni kezdenek, mintha parancsszóra tennék. Ré.ölelkeznek a vadrepcére és ontják, nevelik, szemesítik a töméntelen hüvelyt, úgyhogy a sommások „megérik“ szedni. Sokat írhatnék még a többi fondorlatairól is, de a Sárrété csak a vasúton túli rész, márpedig a határ nagyobbik része innen terül el a vasúton. Ezen az innenső felén szerénykedik az öreg Wild néni és a Róth István pusztácskája is, aki hála Istennek „elszegényedik1 a maga 200 s egynéhány holdján, ahova tengölyig érő sárban szokott kikocsiz- gatni bogárdi kőházából, ha úgy kívánja a rend. Ezek az „innenső“ földek a határ krémjei, s ezek és amazok között fekszik Sárbogárd, amiről szólni akarnék. Lakosainak száma 7—8000. Falú-e, város-e? Olyanformán van, mint a régi világi gyalog vándorló szuplikáns-diák, aki rendes ruházattal indult el hazulról, de mire istnét hazatért, sem rövid nem volt a nadrágja, sem hosszú. Ha teszem föl, a vasútállomást, a Rektorisz ügyvéd úrék házát, vagy a járásbíróságot és sok más efélét nézegetem, — város, s ha a főutca sarában elmerülő kalocsnimat halászom elő — falú. Néprajzi, vallásmegoszlási s gyülekezeti munkánk szempontjából a következő cikkben mutatom maid be, most a papírtkorlátozó rendelet miatt szárbafo- gom a mondanivalómat, hiszen a hellyel takarékoskodni kell, már pedig addig be nem fejezem ezt az első írást, amig meg nem emlékezem benne a „vadvirágos“ vidék szerelmeséről: Haniffel Sándor Nagytiszteletű úrról, ö volt az elődöm. Csendben, észrevétlenül távozott tőlünk, hogy visszaköltözzön szülőföldjére, Sopronba. Amig itt rótta elmaradhatatlan botiával az utcákat, szerette a sárbogárdi híveit nagyon. Alig volt nap, hogy föl ne ballagott volna „széjjelnézni“. Ismert Bogárdon minden házat, minden utcát, pedig Bogárd vagy nyolc kilóméteres körzetben épült ki. Ha más dolga nem volt, lesétált az állomásig az óráiát megigazítani. Ez az óraigazítás ugyan oda- vissza tíz kilóméteres gyalog-túrájába került, dehát hogyan sokalloíta volna, mikor útközben szemeivel végigsimogathatta a bogárdi házakat és bc-betérhe- tett egy-egy bogárdi hívéhez, akikhez erős szeretet kötötte. Bogárdi hívei feleltek is e szeretetre. Gondolatuk el-elszáll most is az öreg Sopron városa felé, ahol nyugalomban tölti napjait a „vadvirágos tájak szerelmese“; Haniffel Sándor Ntü úr. Mert úgy ám az, hogy akiknek szívük sokáig öszedobogott, azok téren és időn túl is megőrzik egymást — a koporsóig. Jakus Imre. OLVASSUK A B'BLSÁT Angyalok és emberek Jézus bölcsője körül. December 24. Gábriel. Lukács 1, 26— 38. A próféták jövendölése Ígéret volt. Gábriel angyali üdvözlete már a beteljesülés kezdetének bejelentése Az emberhez lehajló Isten kegyelmének jó hírét nem is közölhette volna más méltóképpen a világgal, mint az 1st*-n trónusánál álló angyalsereg egyik tagja. Máriához jött, hogy csodás megbíz iását tudtára adja, de az egész világnak mondott evangéliumot. Isten kegyeiméi Máriának hirdette, mégis ettől az időtő' számítjuk a kegyelem kiáradását az egész emberiségre. Máriát utasította, hogy a gyermeket majdan Jézusnak nevezze el, de ezt a nevet megtanulta tőle két évezred minden embere. Máriát akarta meggyőz-
