Harangszó, 1939
1939-12-10 / 49. szám
364. HARANGSZŐ 1939. december 10. nak, akik szűkölködnek, akiknek nincs; az Úr ama kicsinyeinek, akiket ránkbl- zott a világ Gazdája. De kitől várja ezt az Isten? Óh, ne mond, hogy: tőlem nem, elég nekem házam népéről gondot viselnem. Tőlem sem, mert az én fizetésem úgyis kevés, abból nem lehet jótékonykodni; — tőlem sem, mert bár jobb módom van, de ezerfelé nyúznak, erre igazán nem adhatok. Rám sem vonatkozik, mert a kis háztartási pénzem éppen csak hogy elég; rám sem, mert nekem nincs keresetem, csak egy kis zsebpénzt kapok. Hát akkor kire tartozik ez az egész dolog? Bizony rád és rám, akinek kevés, vagy sok a fizetése, akinek csak háztartási pénze s akinek csak zsebpénze van; mert ez nem a te és nem az én ügyem, hanem ez az Űré. Az övé minden hideg szoba, minden ruhátlan gyermek, min- des üres tányér, minden ágyhoz láncolt beteg, aki mellől hiányzik a gondviselő kéz és gyógyír helyett a nyomorúság az osztályrésze nap-nap után. De az Űré minden tele erszény és tömött pénztárca, minden tele kamra és megrakott magtár, mert üres lenne erszény és kamra, ha munkánkhoz erőt és fáradozásunkra áldást nem Ő adna. — Lássuk meg, hogy az Űré a föld és annak teljessége, mi csak sáfárok vagyunk az Ö tulajdonában. És így nem tarthatom meg magamnak, amit a másik számára bízott rám az Úr, De nem elég csak adni, mert muszáj, mert illik, mert divat, mert szokás. Adni csak az tud, aki tudja, érzi, vallja, hogy Isten, az én mennyei Atyám engem ,any- nyira szeret, hogy mindent nekem adott egyszülött szrent Fiában; a betlehemi jászolt?ölcsőbe mindent: boldogságot, békességet, üdvösséget beletett Istenem számomra. Milyen mérhetetlenül több ez, mint amennyit egy-egy éhes száj, reszkető, didergő kéz kér tőlem! Nem lehetséges, hogy hideg szívvel, részvétlen lélekkel elzárkózzam a kérő szó előtt, azok előtt, akik karácsony táján nyomorúságok enyhítésére kopognak ajtómon. Lehetetlen, hogy én, ki rászorult a legnagyobb, legáldozatosabb isteni szeretetre, szeretetlenül forduljak el az Ő kicsinyeitől. — Óh, bár adnánk mindig azzal az örömmel, amivel a karácsonyi angyal dala hirdette az egyszülött Fiú eljövetelét, szolgálván ezzel Isten dicsőségét, emberek békességét! Aki ád, az Úrnak ád, aki könyörtelen, az Úrral szemben az, de a szeretet ünnepén hogyan várja az az Örök Szeretedet! c:;:en Krisztus Urunk fiéi Hívása: 1. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket. Mt. 11, 28. 2. Jöjjetek és lássátok meg... János 1,40. 3. Ha valaki szomjuhozik, jöjjön énhozzám és igyék. János 7, 37.. 4. Jertek ebédeljetek. János 21, 11. 5. Jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Márk 10. 21. 6. Jertek el csupán ti magatok... és pihenjetek. Márk 6, 31. 7. Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot. Máté 25, 34. KRISZTUS A GÁLYÁN. Mint páros tusában elbukott Titán, Onvérében fürdik a halódó nap; Zord árnya az éjnek sötét paripán Fejénél áll s vad győzelmi-dalba kap A tenger bágyadt, tükrén komor gálya Suhan sebesen, vágyakozva révre, Fonnyadt levélként csügg bár vitorlája: Hajtja száz gályarab vérverejtéke. A hajófenéken, lent Dante pokla : Börtönök sóhaja, vér, vonagló kin ; Csattog a korbács meztelen tagokra, Sátán a poroszló, — jégszikla a *ziv »Húzd, húzd, aki lelke, pogány eretnek, Egyszerre merüljön, mindahány lapát, Ne bánd, hogy kidöglesz, tengerbe vetnek, Nincs miért sirasson anyád, apád!» Suhan szélsebesen a sötét gálya, Megbénult szárnyként csügg bár vitorlája . . . »Fernand! Az éj közéig s messze még Nápoly; Szent estén — Ígérted — honomba‘ leszek !» »Jó Uram, a korbács mint jeges zápor Paskolt, im, véresek e hóhérkezek ! » »Legyező az ostor hitvány kezekbe‘ Kivált ha egynótát futsz a gazokkal! Estére Nápolyba* i 2 3 4 5 6 7, vésd jól eszedbe!» Legyint — s a poroszló hátrál mély bókkal. Mint a bomlott kráter, amelyben a láva Horkol parázslón, kitörésre készen, Úgy dúl a bosszúvágy pokoli láza Hitvallók ellen a pribék szivében. Vérvágyó arccal, dühtől vadulva Hirtelen a hajó mélyében terem : Döbbenve néz széjjel, újra — meg — újra, Felfogni, mit lát, agya képtelen. Isteni csend van: megváltás szent perce; Áll az evező: a halálos robot, A gályarabok kilencvenkilence Mély, ájulásos álomba szunnyadóit. De egy rab evez, megfeszül az izma: Repül a gálya, szinte csak magától, Arca glóriája mennyei prizma S az esti homályban feltűnik . . . Nápoly . . . És másnap reggel, alig pirkad, már is Ott áll a parton Ruyter admirális . . . Boldis István. Apró történeteié. £.rtí>eteilen. Egy lelkipásztort felkereste egy híve s így szólt: „Tisztelendő úr, én nem tudom megérteni a Római levélnek ezt a versét: Jákobot szeretem, Ezsaut gyűlölöm. Hogyan lehet, hogy Isten nem szerette Ezsaut?" A lelkipásztor így felelt: „Én meg az első felét nem értem. Hogyan szerethette Jákobot és hogyan szerethet engem, ez előttem a legnagyobb rejtély és a legcsodálatosabb dolog ..." is csak az Úr nevében ítélkezik. Föl fognak menteni. Meglássátok, még tél előtt visszatérek. Meghatottan állt ott a falu népe és akaratlanul is énekbe kezdett: Ki dolgát csak Istenre hagyja, És benne remél mindenkor, Azt ő csudaképen megtartja, Minden szomorú Ínségkor, Ki magát bízza Istenre, Nem épít az a fövényre! Mély csend követte a zsolozsma hangjait. Csak az idősebb emberek nehéz lélegzését lehetett hallani. Halk imát mondott mindenki. — Ügy legyen — szólt Bálint tisztelendő. — Ámen — hangzott mindenfelől. E ekkor a kis Juliska került elő az ajtó mellől. — Édes apám, a kerti kis virágok! — nyújtotta neki a hóvirágcsokrot, — hadd kísérjék el messzi nagy útjára. — Szőke, rakoncátlan hajfürtjei egymáshoz ütődtek, amint láb- ujhegyre állt, hogy megcsókolja szerető édesapját. — Légy engedelmes, jó kislány, míg viszajövök. Nyáron újra együtt leszünk. — Igen apukám! mosolygott fel Juliska, de szemében csak mégis könnyek csillogtak. — Isten áldjon jó emberek — szólt a lelkész. Megölelte, megcsókolta hűséges hitvesét, ölébe vette a kis Andrist és indulni készült. — Édes apám! — toppant eléje Gyurka. — Isten veled fiam! —- búcsúzott el tőle is. — Édes apám, én nem fogom engedni, hogy elpusztítsák. Negyedéve volt Pozsonyban az első bíráskodás. S ez judicium delegátum — Gyurka Eperjesen tanult s latin szóra is befogták — s ez a választott bíróság élve senkit sem bocsátott vissza. — Az Űr velem lesz, fiam! — Igen, de ha nyárig nem jut híre hozzánk, úgy itt fogadom — mindannyian hallják, nyakamba veszem ä világot, kiszabadítom és visszahozom tekigyelmedet! — Köszönöm, fiam, de te csak maradj inkább könyveid és édesanyád mellett. Közben a gondos Kerekes néni is talált magának időt, arra, hogy kinézzen az éléstárba és egy fonott kosárba ele- séget rakjon jó ura számára. Félig sírva nyújtotta át neki az útravalót. — Téged is meggyilkolnak még, mint apádat — zokogta. — Az én apám katona volt — emelte fel fejét Bálint úr — Bethlen Gábor kapitánya, amerre ők jártak, ott kaszált a halál is. Én azonban a béke és szeretet harcosa vagyok. A tisztelendő úr mégegyszer megölelte hitvesét, végignézett a jelenlevőkön, mintha mindegyiktől külön akart volna búcsút venni és azután lassan megindult az udvarra. Az ódon, hatalmas templom mélyszavu harangja bánatosan kondult meg, a szíve mindig csak az egyik oldalát érte. Kerekes Bálint fölült a kis szekérre. A lovacskák megindúltak. A falu népe szomorodott szívvel lépkedett utána még egy darabig. Március közepe volt. A nap derűs melegen sütött. A fák és bokrok még télies kopáran álltak, a hegyeken még hó csillant elő, de a levegőben már érezni lehett a tavasz illatát. A szekér mindinkább kisebb lett, míg végkép eltakarták a Pelsöc felé vezető úton előmeredő jegenyék. írták pedig akkor az Úrnak 1674. esztendejét. (Folytatjuk.)
